Feminista realitások a csatamezőn: még mindig liberális dominancia van a tudományban

Nemrégiben a Facebookon írtam röviden a szakértők proliferációjáról, azaz ellenőrizetlen elterjedéséről, a nem minden rovar bogár, de minden bogár rovar példáját felhozva. Attól, hogy valaki társadalomtudós, még nem ért automatikusan minden (perem)területhez. Különösen, ha az alap terminus technicusokat sem ismeri. A posztra számos éles hangú reakció érkezett. A tudománymetria felkent papjai és hűséges követői azonnal heves támadásba kezdtek, igazhitűhöz mérhető vehemenciával. Hogy milyen alapon kritizálok sokat publikáló szakembereket. Az ember azt gondolná, hogy a hadtudományok és a biztonságpolitika területén nincs, vagy nagyon nehéz a woke-ideológiát érvényesíteni, de ez koránt sincs így. 

Legjobb példa az a lengyel folyóirat volt, ahol az utolsó ellenőrzésen végül visszautasították egy cikkemet. Indoklás nélkül. Végül az indokot személyes kapcsolatokon keresztül sikerült megtudni. A szuperbefolyásos emberek témájú írásban (superempowered individual – SEI) Soros Györgyöt hoztam fel egyik példaként, és ezt 

 pedig már a pozitív peer review-n (lektoráláson) is túl voltunk! Fenti kitűnő példája a már Kelet-Európában is működő, a Kádár-rendszerben megszokott öncenzúrának. Voltunk ilyen puha diktatúrában, azonnal felismerjük a jeleit. Maradj csendben, fogadd el ami van, és velünk lehetsz!

Mivel sosem tettem lakatot a számra, egy 2018-as törökországi konferencián (ahova szintén baráti segítséggel hívtak meg mint outsidert) már tudatosan felvállaltam a kellemetlen valóságokat kimondó infant terrible szerepét.  A szupergazdag elit szabályokra fittyet hányó viselkedéséről, az elszegényedő rétegekben növekvő feszültségekről és a hanyatló állampolgári fegyelem nyomán megjelenő terrorveszélyről adtam elő. Hamarosan egy globális délről származó 

Na meg egy amerikai, kaliforniai professzor San Franciscoból. Amikor elmondtam neki, hogy ebben a témában szívesen adnék elő náluk is, felnevetett. Azt mondta, értékeli a nyíltságomat, de erről és ilyen témákról, így ott és a többi Ivy League- (azaz elit) egyetemen nem lehet beszélni. Próbálkozzak a konzervatív államok állami egyetemeivel. A projektből végül nem lett semmi, de itthon sem jobb a helyzet. 

Világnézetemet ugyan sosem toltam senki orra alá, de az egyetemi életben a kommunizmus összeomlása után is általános maradt, fennen hangoztatott baloldali/liberális világmagyarázatoknál nem maradtam csendben. Nem hallgattam, amikor konzervatív értékeket, politikusokat, döntéseket kritizáltak foghegyről, hangosan, lefitymálóan. Ha kellett, ha nem. Már ekkor súgták jóakaróim, és vágták a képembe kevésbé jószándékú emberek, hogy legyen kisebb a szám. Kevésbé szembesítem a világot világnézetemmel, illetve a hivatalos változattól jelentősen eltérő kellemetlen valósággal, inkább hallgassak, bólogassak és akkor talán többet érek el. Nem így tettem.

Ettől függetlenül vannak helyzetek amikor közismert „felfogásbeli hibám” ellenére szüksége van a magyar hadtudománynak a tudásomra. Ilyen volt egy külföldi hallgató esete, aki feministaként hasonlította össze hazája és Magyarország fegyveres erőit. Az egyébként alapos írásában olyan kitételek szerepeltek, amelyek arról szóltak, hogy a katonai szolgálatot teljesítő nők ellen sokszor használják fegyverként a terhességet. Amikor a műhelyvitán megkérdeztem, hogy egy sebesült, állapotos nő hogy fogja egy kilőtt harckocsiból fél kézzel kihúzni eszméletlen bajtársát, ő is és több jelenlévő is furcsán nézett rám. Többségük nyugdíjas vagy aktív katona volt. Ekkor visszakérdeztem, hogy 

 Igenlő válaszuk után megkérdeztem a jelöltet, hogy szerinte elfogadható-e a magzat, vagy a többi katona sérülése és/vagy halála csak azért, mert az adott katonanő egyenrangúnak érzi magát. Nyilván nem tudott rá válaszolni. Az esemény befejeztével egy nyugállományú katona, elismert és magasan jegyzett – ráadásul a kevés velem szimpatizáló szakértő közé tartozó – jelenlévő odajött hozzám és megkérdezte: te mindig ilyen realista vagy? Az ENSZ már évekkel ezelőtt megmondta, hogy több nő kell a harcoló alakulatokba. Meglepetésemben csak ennyit tudtam válaszolni: én, civil hadtörténész magyarázzam el neked, hogy milyen a háború valósága? Te nem is gondolsz rá, hogy ezek milyen következményekkel járhatnak? 

Fentiek miatt már a magyar és szintén liberális dominanciájú folyóiratokba is nehéz bekerülni, ha az ember nem tartozik a brancsba, és egy-egy nagytekintélyű, karrierjét még az előző rendszerben kezdett egyetemi tanár nem pártfogolja doktorandusz korától. Tisztelet a kisszámú kivételnek mindkét területen. Akkora a nyomás a „hivatalos tudományos” világ irányából, hogy az egyébként konzervatív, vagy klasszikus baloldali felfogású tudósok sem mernek szembeszállni velük attól félve, hogy kitagadják őket a tudós társadalomból. Kevesen merik azt felvállalni, amit Jordan Peterson megtett. 

Mivel a korábban impakt faktorként mért, majd Hirsch-indexként meghatározott hivatkozási mérőszám Szent Grállá vált a tudománymetriában, beindult a keresztbehivatkozások hálója. A szívességet immár hivatkozások számában mérik. Mivel ez a kör már amúgy is belterjes volt, így tovább szűkült, és megjelentek a fotelszakértők, a névleg komoly szakmai tudással és magas Hirsch-indexszel rendelkező, de legfeljebb a szintézis szintjéig, vagy addig sem eljutó „rendszerezők” és potyázó pszeudotudósok. Vajon mi ér többet a tudomány és az azt használó társadalom számára? Egy évtizedes hatású mestermű vagy ezer darab saját farkát kergető kutyaként körbe-körbe járó tanulmány? Napjainkban Leonardo da Vinci, vagy Michelangelo legfeljebb egy meg nem értettségében megbolonduló festőcske lehetne, és a tőzsdeszakember Frommer Rudolf sem tudna fegyvereket feltalálni. Hiszen nincs papírja róla. A Hirsch-indexről nem is beszélve.

Mint az a fenti példákból is kitűnik: 

A szubjektív, emberi tényezők kiszűrése helyett – mint azt példáim is mutatják – még inkább a kapcsolatok, és nem a tudás került előtérbe.  Amennyire pokolian hézagmentesen működik a rendszer, az ember él a gyanúperrel, hogy ez nem véletlenül alakult így.   

Ráadásul napjainkra a legtöbb társadalomtudomány elszakadt a mindennapi élettől, amelyet a l’art pour l’art használt, egyre inkább érthetetlen és értelmetlen bikfanyelvvé váló tudományos szóhasználat is elősegít. 

Nem hiszek a tudománynak álcázott numerológiában és számmisztikában. Legalábbis a társadalomtudományok területén nem.  Itt az ideje a paradigmaváltásnak! 

Nyitókép: STR / PRESS-SERVICE OF COMMANDER-IN-CHIEF OF THE UKRAINIAN ARMED FORCES / AFP