A gróf már 1914 augusztusában arról értekezett,
hogy a fronton a „sáros, vizes tarlóról fölkelünk, csupa piszok és rondaság vagyunk, emberek átfázva, ők és a lovak holtra fáradtak”.
S noha jómódú főnemesként saját tisztiszolgával, jobb ellátással, a hátországi rokontól kapott bőségesebb ellátással rendelkezett, mint egy közkatona, október végén szomorúan jegyezte fel, hogy „már úgyszólván nincs hadseregünk; tegnap tíz vagy talán ezer sebesültet hoztak… Fegyver, strapa, kolera s egyéb betegség már megtizedeltek bennünket. Még sorban álló legénységünk is sovány, beteges, alig bírja magát.”
Az év végére a túlerőben lévő oroszokkal szemben a dualista monarchia közös hadserege a Kárpátok vonaláig hátrált, ahol az embert próbáló küzdelemről többek között ezt olvashatjuk: „Fent hózivatar, metsző hideg; a falvak, melyeken áthatolunk, mind kifosztva! Ágyak, szekrények, díványok állnak sántán, összetörve az utcán. Mindenfelé lóhullák. Egy helyen négy szép sárga – bizonyára egy ágyúnak a foganata, melyet gránát vágott agyon.”
1915 áprilisának első napjaiban felsőbb utasításra Széchényi elhagyta a harcvonalat, és újra elfoglalta a főispáni hivatalát. Ezen tisztségéből 1917. augusztus 1-jén mentették fel, röviddel gróf Tisza István második kormányának bukását követően. Ismét katonaruhát öltött, és az év végéig
előbb Erdélyben a román és orosz erőkkel szemben, aztán 1918. április–júniusában a Piave folyó mentén az olaszok ellenében vette fel a harcot.
E frontszakaszokon már ló nélkül, gyalogosan szolgált az egységeivel, ahol különösen az olasz hadszíntéren volt része igen véres összecsapásokban. A háborúban tanúsított helytállása elismeréseként Katonai Érdeméremmel tüntették ki, parancsnokai pedig megbízható, kötelességtudó, bátor, hidegvérű tisztként írták le őt.
A világégés után folytatta a politikai pályáját, nemzetgyűlési képviselőként, majd pedig főispánként. Két évvel az 1939-ben történt nyugállományban vonulását követően Budán, a Völgy utcában vásárolt magának és a feleségének, Ledebur-Wicheln Karolinának lakást, ahol a hátralévő éveiket kívánták volna békében eltölteni.
A történelem azonban erre nem teremtett lehetőséget. Az 1939-ben kitört második világháborúban ugyanis hazánk 1941-ben hadviselő féllé vált, a harcok 1944-re érték el az országot, az év decemberében pedig a szovjet csapatok megkezdték Budapest ostromát.