„Már úgyszólván nincs hadseregünk” – Széchényi Viktor két világháború krónikása volt

Írta: Gali Máté történész

Két világháború krónikása – Gróf Széchényi Viktor naplójegyzetei

Gróf Széchényi Viktor: Vészben és viharban. Hadi napló (1914–1915; 1917–1918) – Ostromnapló (1944–1945). Erdélyi Szalon Kiadó, 2023.

Rendkívül értékes könyvvel örvendeztette meg ezekben a napokban a hazánk első és második világháborús történelme iránt érdeklődők körét az alapvetően kiadatlan kéziratok – naplók és visszaemlékezések – megjelentéséről ismert Erdélyi Szalon Kiadó. Egy kötetbe rendezve tette ugyanis elérhetővé a jeles katonatiszt és konzervatív politikus, Székesfehérvár szabad királyi város, illetve Fejér vármegye kétszeres (1906–1917, 1926–1939) főispánja, gróf Széchényi Viktor (1871–1945) két világégés alatt született naplóbejegyzéseit.

A nemzetközileg ismert kiváló vadászíró, gróf Széchényi Zsigmond édesapjának e munkában közölt feljegyzéseiből az első világháborúra vonatkozóan eddig csupán két rövid szemelvény látott napvilágot, alakulata, a császári és királyi 7. huszárezred emlékkönyvében. A Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött teljes dokumentumot most először veheti kezébe a szélesebb olvasóközönség, kiegészítve a Széchényi família családi hagyatékában lévő 1944–45-ös budai ostromnaplóval.

A mű első fele 1914 júliusának derekán indul, a Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolása miatt Szerbiának címzett osztrák–magyar ultimátum, majd végül hadüzenet megküldésének napjaiban.

Huszárezredéhez tartva, Bécsen és Budapesten áthaladva ekkor még kitörő hazafias lelkesedéssel szembesült. A közvélemény egyöntetűen üdvözölte a mozgósítást, gyors és sikeres háborúban reménykedett, amely keményen megbünteti a szomszédos államot.

A korabeli szóhasználatban „északi”, azaz orosz frontra kerülő Széchényi Viktor rövidesen szembesült ezen illúziók szétfoszlásával. A cári hadsereg mozgósítása ugyanis a vártnál jóval hamarabb következett be, és a velük, valamint a szerbekkel együttesen vívott kétfrontos háborúban néhány hónap leforgása alatt Ausztria–Magyarország több százezer katonát veszített, amelyet teljesen kiheverni sohasem tudott.

A gróf már 1914 augusztusában arról értekezett,

S noha jómódú főnemesként saját tisztiszolgával, jobb ellátással, a hátországi rokontól kapott bőségesebb ellátással rendelkezett, mint egy közkatona, október végén szomorúan jegyezte fel, hogy „már úgyszólván nincs hadseregünk; tegnap tíz vagy talán ezer sebesültet hoztak… Fegyver, strapa, kolera s egyéb betegség már megtizedeltek bennünket. Még sorban álló legénységünk is sovány, beteges, alig bírja magát.”

Az év végére a túlerőben lévő oroszokkal szemben a dualista monarchia közös hadserege a Kárpátok vonaláig hátrált, ahol az embert próbáló küzdelemről többek között ezt olvashatjuk: „Fent hózivatar, metsző hideg; a falvak, melyeken áthatolunk, mind kifosztva! Ágyak, szekrények, díványok állnak sántán, összetörve az utcán. Mindenfelé lóhullák. Egy helyen négy szép sárga – bizonyára egy ágyúnak a foganata, melyet gránát vágott agyon.”

1915 áprilisának első napjaiban felsőbb utasításra Széchényi elhagyta a harcvonalat, és újra elfoglalta a főispáni hivatalát. Ezen tisztségéből 1917. augusztus 1-jén mentették fel, röviddel gróf Tisza István második kormányának bukását követően. Ismét katonaruhát öltött, és az év végéig

E frontszakaszokon már ló nélkül, gyalogosan szolgált az egységeivel, ahol különösen az olasz hadszíntéren volt része igen véres összecsapásokban. A háborúban tanúsított helytállása elismeréseként Katonai Érdeméremmel tüntették ki, parancsnokai pedig megbízható, kötelességtudó, bátor, hidegvérű tisztként írták le őt.

A világégés után folytatta a politikai pályáját, nemzetgyűlési képviselőként, majd pedig főispánként. Két évvel az 1939-ben történt nyugállományban vonulását követően Budán, a Völgy utcában vásárolt magának és a feleségének, Ledebur-Wicheln Karolinának lakást, ahol a hátralévő éveiket kívánták volna békében eltölteni.

A történelem azonban erre nem teremtett lehetőséget. Az 1939-ben kitört második világháborúban ugyanis hazánk 1941-ben hadviselő féllé vált, a harcok 1944-re érték el az országot, az év decemberében pedig a szovjet csapatok megkezdték Budapest ostromát.

Széchényi és neje 1944 szentestéjén felmentek a budai Várba karácsonyi misére, továbbá gyertyagyújtásra az unokáikhoz és dédunokáikhoz. A gyorsan váltakozó városbéli harcok miatt azonban nem tudtak visszatérni a Völgy utcába, hanem

Itt hat héten át a gróf ostromnaplót vezetett, a személyes élményeire, valamint az értesüléseire alapozva. E feljegyzésekből pedig kirajzolódik a főváros legjobban védhető pontjának, a Várnak talán minden korábbi forrásnál részletesebben bemutatott fizikai megsemmisülése.

A pokoli ágyúzások, gránátbecsapódások és géppuskatűz nyomán jobb esetben az épületek ablakai betörtek, a cserepeik pedig lehullottak és összetörtek. Rosszabb esetben viszont súlyos károk keletkeztek bennük, a beszakadt tetőn lecsurgott az olvadó hó, eláztatva helyiségeket, „undok piszkot” hagyva mindenfelé. A víz mellett a tüzérségi tűz – melybe olykor még az óvóhelyként szolgáló pince is beleremegett – megsemmisítette a szobák bútorzatát, és az ágyúzás okán idővel akadozni kezdett a villanyvilágítás, majd pedig a vízellátás.

Különösen utóbbi jelentett embert próbáló nehézséget, hiszen így tisztálkodni, pelenkát mosni, vagy éppen inni is nehezebben lehetett. A felhalmozódó piszok és ürülék kedvezett a betegségek terjedésének. Az étkezés meglehetősen szegényes volt. Mivel kielégítő készletekkel csak burgonyából és babból rendelkeztek, ezért az egyik nap babnapot, majd másnap krumplinapot tartottak.

Széchényi számára az idő múlásával egyre világosabbá vált, hogy a németek nem kívánják feladni Budapestet, megkísérelnek a végsőkig kitartani, ezért 1945. január 13-án kétségbeesve vetette papírra:

Tizenkét nappal később pedig „iszonyú telitalálatot kaptunk a kapu fölé, mely az emelet középső harmadát teljesen leborotválta, s minden, még ép udvari ajtót és ablakot kidöntött. Óvóhelyünk reszketett, egymás kezét fogtuk, s azt hittük, itt a vég – de még nem, még ép a pincénk, és mindnyájan élünk még! Isten irgalmazz!”

A szűnni nem akaró harcokon túl Széchényiék számára idegőrlő volt az is, hogy a rádión keresztül nem jutottak megbízható információkhoz a városbéli, valamint Budapest környéki harcokról. A propaganda folyamatosan azt hangsúlyozta, hogy a német és magyar csapatok sikereket értek el a fővárosi szovjet ostromgyűrű feltörésére indított hadműveleteikben, ám a gróf szerint csak „injekciók ezek az álhírek a reménység fenntartására”. Február 7-én egy német katona „azzal vigasztalt, hogy csak 1 ½ napig tart a nyomorúság, a fölmentő sereg már Budakeszinél van. Látszik a nyavalyásnak az arcán, maga sem hiszi, de bizonyára parancsuk van a polgári lakosságban a bizakodást fönntartani.”

A Budapesten rekedt német–magyar erők felmentésére irányuló tervek kudarcot vallottak, a főváros védőinek február 11-i kitörési kísérlete pedig katasztrofális veszteségekbe torkollott.

A szovjet Vörös Hadsereg február 13-ára fejezte be Budapest ostromát, Széchényi naplója pedig egy nappal korábban ért véget az alábbi felkiáltással: „Szegény Magyarok!!”

Noha a gróf túlélte a vérzivatart, 1945 márciusában

Naplóját az utódai féltve őrizték, és most, hogy sor került a közzétételére, gazdag képanyag kíséretében jelent meg, Cs. Lengyel Beatrix történész–muzeológus, és Kas Géza történész– történelemtanár alapos bevezető sorai és jegyzetapparátusa kíséretében. A naplófeljegyzések bátran ajánlhatók mindenkinek, akit a 20. századi történelmünk érdekel, egy hazáját szerető arisztokrata ecsetvonásaival megfestve.

A szerző az MCC Társadalom- és Történelemtudományi Iskolájának kutatótanára

Nyitóképen: Széchenyi Viktor (forrás: MNL)