„Úgy döntött, hazamegy, tőle kell megkérdezni, miért tette” – a Tanárballagás főszervezője Molnár Áron noÁrról a Mandinernek

Hetek óta országos élőláncokkal hívják fel a figyelmet a tanárok-diákok-szülők az oktatás ügyére, a pedagógusok alacsony fizetésére. Miért nem csatlakoztak ehhez a menethez, miért indítottak az egyházi iskoláknak önálló tiltakozást?

Nem a többi megmozdulással szemben, vagy azok ellenében született meg a tanárballagás ötlete. Azokat szerettük volna megszólaltatni, akik szeretnének változást, de az eddigi oktatás melletti kiállásokban valamilyen okból mégsem szerettek volna részt venni. Hogy mik ezek az okok, nem tudom, nincsenek erre méréseink. Mindenesetre sokan voltak, akik az élőláncokhoz nem csatlakoztak, de szerették volna hallatni a hangjuk. Mivel egyházi iskolában tanító tanár kollégáimmal együtt fogalmaztuk meg a kiállásunk fontosságát, alakult úgy, hogy ezen intézmények tanárai, diákjai és a szülei képviselik magukat az eseményen. Természetesen elmondtuk előtte, hogy bárkit szívesen fogadunk, aki az esemény céljával egyetért.

Miért pont tanárballagás?

Olyan eseményt szerettünk volna, ami mindenki számára egyértelműen az iskolához kötődik. Ballagása mindenkinek volt, vélhetően pozitív is volt az élmény, hiszen akármilyen küzdelmes is volt az a 12 év, amikor az ember ballag, örül, hogy megharcolt, alakult, fejlődött. Szerettük volna, hogy – miközben azért vitathatatlanul nagy gondok vannak az oktatásban – azért jelenjen meg az is, hogy mennyi jót kaphat az ember. Fontos volt számunkra, hogy pozitív érzelmi kötődés is társuljon a megmozduláshoz. A Tanárballagás szimbóluma:

ők lesznek ennek a legnagyobb vesztesei. Ellenben a diákok ballagásával, ami nem visszafordítható, a tanárok elballagása még visszafordítható.

Akadnak, akik azt mondják, akkora a baj, hogy vissza sem fordítható már. Nem túlzás ez?

Tény, hogy fogynak a tanárok, ami nem csoda, hiszen kevesen jelentkeznek a tanári pályára, és sokan mennek onnan nyugdíjba. Nagyon fájdalmas momentum, hogy még államilag finanszírozott tanárképzésekre is volt hely a pótfelvételin idén nyáron a Pázmányon. Az, hogy úgy tették ki a hirdetést, hogy „surranópálya”, mutatja, milyen nehéz helyzetben van ez a szép hivatás. Társadalmi probléma, hogy ilyen a tanárok erkölcsi és anyagi megbecsültsége. A kérdésére válaszolva, igen, késésben vagyunk. De

A bérezés az egyik kérdés, de a követelések között megemlítenek egyéb problémákat is. Milyen változásra van mindenképpen szükség?

Gloviczki Zoltán (az Apor Vilmos Főiskola rektora, a szerk.) nyilatkozta, hogy a béremelés nem a megoldás, de a feltétele annak, hogy legyen megoldás. Egy másik kollégám pedig azt mondta, a tisztességes bérek a ház alapjai. Addig el sem tudom kezdeni tervezni a házat, amíg nem mondom az építésznek, hogy kifizetem a munkád, a munkásoknak meg, hogy nemcsak ebben a hónapban, hanem amíg tart az építkezés, garantáltan olyan lesz a béretek, amiből tisztességgel meg tudtok élni. Csak ezután tudok nekilátni a tervezésnek, ez lenne az, hogy el kell kezdeni szakmai vitát folytatni arról, hogy mi a cél Magyarországon az oktatással. Setényi János (a Mathias Corvinus Collegium Tanuláskutató Intézetének igazgatója, a szerk.) pedig azt mondta, hogy abban közmegegyezés van, mi a cél az óvodai és általános iskolai alsós neveléssel – megtanulni írni, olvasni, számolni, társadalmi normákhoz igazodni – de hogy ötödiktől tizenkettedikig mit szeretnénk, ott már rengeteg a kérdés. Addig eljutottunk, hogy szükség van lexikális tudás átadására, és képességfejlesztésre is, de hogy az egyes korosztályokban ez milyen arányban történjék, még nincs eldöntve. Az első, hogy az oktatással foglalkozóknak adják meg a bért, amiből tisztességesen meg lehet élni, utána pedig legyen egy fórum, ahol a pedagógusok, oktatáskutatók meg tudják vitatni és ki tudják dolgozni az oktatás stratégiai céljait, ami mentén a mindenkori kormány meghozhatja a döntéseit.

Azért volt némi reakció. Jövőre csaknem 21, majd 25, 2025-ben pedig 29–30 százalékos béremelést irányzott elő a kormány a pedagógusoknak.

Ha megkapja az ország az uniós pénzeket. Ez úgy hangzik, mintha azt mondanám az építésznek, hogy ha sikerül megegyeznem az üzlettársammal, kifizetem az ötmilliót, amibe a házam megtervezése került. Erre bizonyára az építész azt mondja, bele sem kezd a tervezésbe. Ez az egyik. A másik, hogy hiányolom a kormánytól a nyitottságot a párbeszédre, továbbá bántónak tartom az olyan nyilatkozatokat, hogy a pedagógusok a motivációjukat ne a bérüktől tegyék függővé. Ha a bérünk lenne a motivációnk, nem ezt a pályát választjuk.

2012-től 2020-ig szárnyalt a gazdaság, az orvosok – akik véleményem szerint a legértékesebb hivatást választották – hála Istennek meg is kapták az emelést. Látszik tehát, hogy a kormány forrásokat tud rendelni amellé, amit fontosnak tart. Mi, pedagógusok azt látjuk, hogy másra van forrás, erre valahogyan sosincs. Ez pedig nagyon el tud keseríteni és bizonytalanítani minket, hiszen a diákjainkból lesznek a jövő miniszterelnökei, egészségügyi miniszterei, a villanyszerelői és Karikó Katalinjai. Ez tényleg nemzetstratégiai kérdés, és nem látom, hogy emellé oda lennének rendelve a források.

Mennyien vettek részt a Tanárballagáson? Terveznek még hasonló megmozdulást?

A végső létszám meghaladta várakozásainkat: ötszáz és ezer között voltunk. Nagy élmény volt: ha semmilyen kormányzati döntés nem születik is, megérte megcsinálni. Az vezetett a Tanárballagás szervezésekor, hogy valami olyasmit csináljak, ami önmagában is megéri. Valami mellett kiállni büszkén – és úgy, ahogy mi tettük, egymásra találni azokkal, akiknek ugyanaz a hivatásuk, megfogni egymás kezét – az olyan tartást és erőt ad az embereknek, amit akkor is érdemes megtenni, ha rövid távon nem jön az az eredmény, amit szeretnénk elérni. Arra kértük a tanárballagás résztvevőit, hogy aki tudja, támogassa az öt pontunkat, valamint kinyitottuk a hatodik pontot, amire az online felületünk lehet javaslatot tenni. Megkeressük majd ezekkel a fenntartóinkat, akik egyébként nagyon sokat tesznek értünk, amiért nagyon hálásak vagyunk. Gyűjtjük tehát az aláírásokat és az ötleteket, és reméljük, hogy nem lesz szükség további kiállásra és figyelemfelhívásra.

Említette a fenntartóikat. Egyre többször tapasztalom, hogy nem hívők is egyházi iskolát választanak gyermeküknek, és nem csak azok, akik erősebb iskolába szeretnék járatni, olyan hangokat is hallani, hogy azért, mert „ott még van pénz”. Mi a valóság?

Mi, tanárok, ugyanazon bértábla szerint kapjuk a fizetésünket. Dobó István mondta, hogy „a falak ereje nem a kövekben vagyon”, hanem a védőkben. Az egyházi és az állami iskolákban tanító pedagógusok nem különböznek sem a bérezésükben, munkaidejükben és terheikben sem. Egy diák után rendszerszinten ugyanannyi támogatást kapnak az államtól az állami és az egyházi iskolák is. A különbség talán az, hogy az egyházi iskolák egy része jobb állapotban van, mint az állami iskolák egy része. Utóbbiakból is van nem is egy, amire infrastruktúra szempontjából nem lehet panasz. A különbség abból fakad, hogy

Ez az oka annak, hogy gazdasági téren rugalmasabbak tudnak lenni: itt spórolnak, oda átcsoportosítanak. Ezt egy, a tankerület alá rendelt iskola nem tudja megtenni, mert nincs saját költségvetése. Olyan ez, mint a családi ház versus társasház szociális bérlakásokkal. A harmadik dolog, ami a személyes meglátásom, nincsenek rá számaink: a keresztény családok jellemzően több gyermeket vállalnak. Ebből adódik, hogy a szülők úgy gondolhatják, a gyerekeik tizenöt, de akár húsz évig is ebbe az intézménybe fognak járni, ha tehetik, támogatják is az iskolát, hiszen azzal a saját gyerekeikről gondoskodnak.

A Tanárballagáson is vettek részt diákok. Önök ezt kérték, vagy maguktól jöttek?

Baráti beszélgetésben került szóba nálunk ez a kérdés, amire egyik kollégám kérdéssel felelt: próbáltál már akarata ellenére, tanítási időn kívül bármire rávenni egy kamasz diákot?

Úgy gondoltam, megadom nekik és szüleiknek a szabadságot: döntsék el, milyen ügy mellé állnak oda, és azt is, hogy annak az ügynek a képviseletében milyen módon vesznek részt. A felnőtté válásban ez fontos tanulási folyamat lehet számukra.

„Levetette a »tanárballagás« főszervezője a noÁr-os kitűzőt az aktivistánkkal, mondván ők sem viselik a saját kitűzőjüket más eseményén. Miben más ez, mint amikor diákokat nem engedtek kockás ingben iskolába menni?” – tette fel a kérdést Molnár Áron noÁr. Árulja el, mi történt!

Minden rendezvénynek vannak keretei, ezeket előre elmondtuk a szervezőtársaimmal, és azt kértük, aki a rendezvényen megjelenik, tartsa is be ezeket. Mindenkit szeretettel fogadtunk, senkit nem küldtünk haza, csak az volt a kérésünk, hogy amilyen kereteket előtte lefektettünk, azt tartsák be. Ha Rómában vagy, tégy úgy, ahogy a rómaiak.

Ki vetette le a kitűzőt?

Én találkoztam egy résztvevővel, aki noáros kitűzőt viselt. Elmondtam neki, hogy az volt a kérésünk, a rendezvényen ne jelenjen meg semmilyen mozgalomhoz, pártokhoz, egyesülethez köthető logó, ahogy azt is kértük, transzparenst ne hozzanak az emberek: ez egy Tanárballagás, ahogy a ballagáson sincs helye, itt sem.

„Levetették velünk a noÁr-os kitűzőt. Most szépen hazamegyünk…” – írta noÁr. Mi a véleménye erről?

Úgy döntött, hogy hazamegy. Tőle kell megkérdezni, miért tette.

„Nem nyertük meg a társadalmat. Ezért nem sikerült változást elérnünk a minket érintő problémákkal kapcsolatban” – írta az oktatás ügye kapcsán még tavaly májusban. Az élőláncok változtattak ezen?

Amíg a társadalom nem látja meg, hogy az oktatás az ő gyereküknek, unokájuknak, kisöccsüknek nagy érték, és ezen keresztül az egész országnak, addig nem fog megváltozni a pedagógusok anyagi és erkölcsi megbecsültsége a társadalomban. De a társadalom mellett a kormánynak is van felelőssége: ahogy Orbán Balázs írja A magyar stratégiai gondolkodás egyszeregye című könyvében,

Azt látom a saját környezetemben, hogy már odáig eljutottak, hogy elfogadják, van itt valami, amiről el kell kezdeni beszélni. Észrevették, hogy valami zörög az autóban, és elkezdtek azon gondolkodni, hogy el kellene vinni szervizbe.

Eddig is benne volt a közbeszédben az oktatás ügye, az emberek látták, hogy zörög valami, miben más ez a mostani helyzet?

A közbeszéden azt értjük, ami megjelenik az újságokban. Attól, hogy valami megjelenik, nem biztos, hogy a társadalom ingerküszöbét is tényleg átüti. Viszont mostanában azt tapasztalom, hogy ha szóba kerül az oktatás ügye, akkor nem az az első reakció, hogy „na, a tanárok már megint bért akarnak emelni”, és „volt egy rossz tanárom, tehát ezek meg sem érdemlik”. Nyilván minden szakmában vannak olyanok, akiknek a teljesítményén még lehet javítani, de akkor ennyi erővel semmilyen szakmával ne foglalkozzunk a körülmények, a bérek vagy a feltételek javításával? Tekintsünk úgy az oktatás ügyére, ahogy a magyar válogatottra. Ha kimegyünk szurkolni, nem azt nézzük, hogy a magyar válogatott tagjai a mezük alatt Fradi, Újpest, vagy a Puskás Akadémia mezét hordja-e, csak az a fontos, hogy nyerjen a magyar válogatott. Az oktatás nemzeti ügy kell, hogy legyen.

A magyar válogatott Dárdai Pálja, majd Marco Rossija amikor megkapták a csapatot, nem hivatkoztak arra, hogy milyen volt a válogatott az elmúlt tíz-húsz-harminc évben. Nem hivatkoztak külső körülményekre, hanem stábot építettek maguk köré, azokban a szakemberekben megbíztak, és fantasztikus eredményeket értek el. A feladatra figyeltek és arra, hogyan lehet még jobb eredményeket elérni. Ez működne az oktatásban is.

Képek: Mátrai Dávid/Mandiner