Az ország 2006 óta egy Orbán-Gyurcsány show-t szenved el

„Amikor 2016-ban visszavonult a politikától, akkor úgy lehetett érezni, hogy nem személyes okok állnak a döntése mögött, hanem osztott-szorzott és úgy látta, hogy nem abba az irányba hatnak a nagypolitika erői, amelyek kedveznének az ön által akkor képviselt céloknak vagy stratégiának. Visszatekintve hogyan látja jól mérte fel a folyamatok irányát, erősségét annyira, amennyire az lehetséges?

Aznap, amikor leadtam a házelnöknél a lemondólevelemet, világossá tettem, hogy csak a hivatásos politikától vonultam vissza, nem a politizálástól. Ahogy az LMP megalakulása előtt is foglalkoztam politikával – tettem politikai nyilatkozatokat, sőt benne voltam egy köztársasági elnök jelölési kampányban – úgy azóta is. Ezt azért szeretném újra világossá tenni, mert van egy olyan troll-típus, amelyik állandóan számon kéri rajtam, hogy miért nyitom ki a számat, ha visszavonultam: nyilván ez egy ilyen hűbéri beidegződés, hogy az politizáljon, aki adóforintból teszi, mindenki más minek pofázik. Azt gondolom nem csak jogom, de kötelességem is a haza vagy a köz sorsával foglalkozni, ugyanúgy, mint az említett kommentelőknek, vagy azoknak a publicistáknak, akik hatéves képviselői pályafutásom során az én munkásságomat tűzték tollhegyre.

Nem akarok visszamenőleg tetszelegni valami jós szerepben. Szerintem aki azt állítja, hogy évekkel előre pontosan látja, hogy mi fog történni, az nyilvánvalóan hazudik. Inkább úgy fogalmaznék, hogy érzékeltem dinamikákat, mind az LMP-n belül, mind a körül. Ebből a szempontból, ami a köz számára látható volt, az a migrációs krízis. Ekkor azzal szembesültem, hogy van egy narratíva, amit a globális, progresszív hálózatok legyártottak, hogy alanyi jogon mindenki oda megy lakni a világon, ahová akar. E mellett van egy másik, amit a Habony-galaxis gyártott le, hogy Soros terelgeti az embereket Afrika belsejéből Európába. Ha e kettő között akarod elmondani a magad történetét a valóságról, akkor hiányzik az az erőtér, amely ezt felerősítené. Az LMP-n belül pedig azt láttam, hogy olyan szinten az elsődleges egzisztenciális kényszerek írnak felül mindenféle politikai célt, hogy lehetetlen elérnem akárcsak azt, hogy pár száz fősről pár ezer fősre nőjön a tagság. Hogy választókerületenként legyen 20-22 aktív ember. Ez minimálisan szükséges lett volna ahhoz, hogy az LMP érdemben befolyásolni tudja az ország sorsának az alakulását. Amit én érzékeltem 2016-ban is egy-egy utcai kampányunk, jelenlétünk során – és ami miatt, most úgy érzem, hogy életem egyik legjobb döntése volt, hogy kiszálltam és az is, hogy akkor szálltam ki –, hogy a saját bázisunk és tagságunk is minden idegszálával azt figyeli, hogy a DK-s aktivisták vagy a progresszív megmondóemberek mit mondanak. Már 2016-ban érzékelhető volt az a tendencia, hogy a DK verbális kommandói ezerrel kondicionálják magukhoz a többi ellenzéki párt bázisát. Az is érzékelhető volt, hogy a G-nap után Orbán taktikát váltott és saját maga rúgta fel a centrális erőtér koncepcióját. Amikor Orbán Vonától Gyurcsányig mindenkit felrakott egy plakátra Soros György mellé azzal, hogy »Együtt bontják le a határzárat!« – ami nyilvánvalóan nem volt igaz –, akkor megkezdte mesterségesen összetolni magával szemben az ellenzéket. Azt érzékeltem – mindenféle tudatosság és jövőbelátás nélkül – hogy a 2006-os mozit kezdik újraforgatni. A Gyurcsány-párt részéről ment a revolverezés, hogy be kell nevezni a »ki tudja hangosabban gyűlölni Orbán Viktort« című versenybe, mert ha nem, akkor áruló vagy, nem vagy rendes ellenzéki. A másik oldalról pedig beindult az Orbán-féle gépezet is, amely differenciálatlanul egy lapon említette az ellenzéki szereplőket. Ez pontosan akkor pörgött fel, amikor én kiszálltam. Nem mondom, hogy mindent előre láttam, de arra például emlékszem, hogy pár héttel a lemondásom előtt említettem – talán éppen Ungár Péternek – hogy benne van a pakliban, hogy itt belátható időn belül egy közös ellenzéki lista lesz. A 2018-as választások után – talán 2019 elején – egy interjúban beszéltem arról, hogy szerintem elkerülhetetlen lesz, hogy 2022-ben a parlamenti ellenzék nem egyszerűen koordináltan, hanem közös listán induljon.

2010 óta két receptet szoktak felírni a Fidesz legyőzésére. Az egyik az ellenzéki egység megteremtése, a másik az ellenzék leváltása. Hogy friss példát mondjak, az elmúlt hetekben sokszor elhangzott Dobrev Klára miniszterelnök-jelöltsége elleni érvként, hogy vele biztos nem lehet leváltani Orbánt, hiszen a pártját a 2010 előtti időszak visszatérésének az ígérete tartja össze. Összefogás viszont nincs a DK és más, tehertételnek tartott formációk vagy személyek nélkül. Megoldhatatlan feladat áll az ellenzék előtt?

2018 végéig két koncepció versenyzett az ellenzéki oldalon belül, de ebből valójában egynek volt valós háttérereje és ez volt az, amelyik találkozott a NER érdekeivel is. Létezett a kinövekedés koncepciója. Ezt képviseltem én is, de különböző időszakokban ezt képviselte Mesterházy Attila, Botka László és Vona Gábor is. Magyarul, hogy az ellenzéken belül növekedjen ki egy olyan erő, egy olyan párt, amelyik identitásában és világképében viszonylag homogén és nem csak az ellenzéken belül tudja magához mágnesezni a szavazók tömegeit – tehát elszívni az erőt a többi ellenzéki párttól –, hanem arra is képes, hogy a Fidesz táborából vonzzon érzékelhető számban szavazókat a saját táborába, azaz az ellenzéki térfélre. Ez a koncepció, mind az LMP, mind a többiek esetében különböző okokból ugyan, de egyaránt elbukott. Ezzel szemben volt egy másik koncepció, gyakorlatilag már 2010-től, hogy a Fidesszel szemben csak az összefogás lehet eredményes. Ezt a koncepciót én nem értékeltem másként, mint a régi rend évtizedes logikáját, hogy rajtuk kívül, az általuk 1945-ben baloldalként kihasított és leuralt térfélen ne legyen más szereplő. Ennek első jele volt, még a 2010-es kampányban a ma Márki-Zay Pétert lelkesen támogató Lendvai Ildikó MSZP-elnöknek az a megjegyzése, hogy az LMP-re és az MDF-re leadott voksok elvesznek. Jegyzem meg, Lendvai Ildikó ezzel a megjegyzésével nagy szívességet tett a NER-nek, hiszen ha bejut az MDF, akkor könnyen lehet, hogy nincs Fidesz-kétharmad 2010-ben. Ezenkívül azért álltam szemben az összefogás koncepciójával – és ezért nem tudok vele azonosulni ma sem – mert gyakorlatilag a fennálló rezsim, a fennálló kormány és miniszterelnök gyűlöletére redukálja a politikai célokat. Egy ökopolitikai, globalizációkritikus, egy progresszív és egy nemzeti radikális irányzat más és más okból ellenzi Orbán Viktor politikáját. Nem tagadom, hogy amikor Karácsony Gergely 2011 nyarán felvetette a technikai koalíció koncepcióját, akkor azt nem elleneztem élből, de ne felejtsük, hogy az ideiglenes megoldásnak lett szánva addig, amíg a NER közjogi lehetetlenségeit helyre nem kalapáljuk egy új kétharmaddal. Ezen messze túlfutott az idő, az elmúlt négy évben mindenféle tartalmi különbözőség eltűnt az ellenzéki szereplők között. Az előválasztáson sem közpolitikai viták folytak. Tehát az összefogás koncepcióját nem csak azért elleneztem és ellenzem most is, mert a 2010 előtti hegemón elitcsoportok restaurációjával jár – amihez én semmilyen módon nem szeretnék asszisztálni –, hanem mert ha egy ennyire heterogén erő keveredik hatalomra, akkor pillanatnyi egzisztenciális célok fogják rángatni a kormányzást. Az még a szerencsésebb eset, ha eltérő politikai célok vannak, mert azok között lehet ideig-óráig konszenzust teremteni, de itt már megszűntek a politikai célok is. Egész egyszerűen az ország napi szintű kormányzását sem látom biztosítottnak egy tisztázatlan politikai célok, ámde annál markánsabb személyes, egzisztenciális érdekek mentén szerveződő kormány kezében.”

***