Aki látássérülteknek teszi láthatóvá a láthatatlant

„Jaj, Cili ez hihetetlen, olyan, mintha látnék!” – ujjongott egy látássérült azután, hogy a Pesti Magyar Színház egyik darabját élvezhette Tóth Cecília audionarrátor tolmácsolásában.

Ő az egyetlen főállású audionarrátor,

A barátai szerint csupa bűbáj, mindig mosolygó, folyton nyüzsgő lány nem tud nemet mondani. Sodorja a lendület, amellyel pályája kezdetén belevetette magát a munkába: már 2016-ban, azaz első évében is 56 előadást narrált, mára pedig ezt a számot megduplázta. Környezete dinamikus, folyton a lehetőségeket kutató lánynak ismeri:

„Cili olyan, mint egy búgócsiga” – mondja egyik munkatársa. Pörög. „Már az iskolában is mindent elvállalt, önként korrepetálta a gyengébbeket” – mondja édesapja.  Tóth Cecília előélete is elképesztően fordulatos, amely a Pázmány Péter Katolikus Egyetem magyar-hittanár szakától vízilabdások osztályfőnökétől a színházi jegypénztáros fülkéjén át vezetett az audionarrációig, amelyben ráadásul – szakértők szerint – magasan kiemelkedik.

Hogyan járta be ezt az utat, és egyáltalán mi is ez a szakma? Bemutatjuk!

Láthatóvá tenni a darabot

– érzékelteti Jenei András, Cili látássérült munkatársa, hogy mit jelent neki és a sorstársainak audionarrációval élvezni a színházi előadást. „A hangokból, effektekből sóhajokból, zenéből nagyjából elképzeljük a darabot, de ez nem ugyanaz, mint amikor egy narrátornak köszönhetően azt is tudjuk, mikor mosolyog, kacsint vagy éppen könnyezik a szereplő, sőt azt is, ha hangtalanul elsuhan egy madár a háttérben” – mondja András, aki több éve segíti Cili munkáját.

Az audionarrátor feladata látássérültek számára is „láthatóvá” tenni a darabot, filmet, kiállítást, sporteseményt az előadáson belül, a dialógusok szünetébe épített rövid beszúrásokkal. Úgy kell elképzelni ezt, mint a drámákból ismert betoldásokat, „Anna az asztalhoz lép, vizet tölt” – és hasonlók. Ezekkel a velős, érzékletes, előre megírt szövegekkel vázolja fel a narrátor, hogy mi is történik a színpadon. Ezeket a párbeszédek közti szövegeket nem olyan egyszerű ám megírni, mint amilyennek látszik – mondja Cili, hiszen egyszerre kell objektívnek lenni, illeszkedni a darab stílusához úgy, hogy közben érvényesülnie kell a rendezői szándéknak, de közben semmiképp nem szabad túlmagyarázni, ami a színpadon történik.

„Nem lehet mindent elmondani, azt a szabadságot, amit a látó fantáziája megkap, a látássérültnek is meg kell hagyni” – mondja Jenei András. Cili tapasztalati tanácsadója nem csak látássérültként kompetens a kérdésben, hanem maga is ír, számos regény, novella szerzője. Ezzel a tudással egészíti ki – ahogy ő fogalmaz – finomítja Cili munkáját. „Abban segítem, hogy úgy tudja átadni az információkat a látássérülteknek, hogy azok meg is tudják érteni, vagy jól értsék. Egy született vak nem tudja, mi az, hogy fekete, úgy kell leírni a színpadi képet, hogy az a legtökéletesebben érzékeltessen” – meséli András.

Ahogyan egy látónak is nehéz lehet elképzelnie, mennyit képes adni ez a megoldás a látássérülteknek. A visszajelzések alapján rendkívül is sokat.

„Nagyon könnyű az audionarrációhoz hozzászokni, akár azt is mondhatom, hogy függővé válni mert nagyon más élmény úgy színdarabot megnézni, hogy az ember tényleg tudja, mi történik a színpadon” – ezt már Gombás Judit, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karának egyetemi adjunktusa teszi hozzá, aki maga is látássérült. Judit akkor is járt színházba, amikor még nem élvezhette a darabokat audionarrációval, ilyenkor, ha valami fontos dolog történt a színpadon, az, akivel ment, a fülébe súgta.

Most, hogy már több filmmegosztónál is elérhető, nem is szeret narráció nélkül filmezni. Van tehát összehasonlítási alapja, hallott már jó pár audionarrátort, mint mondja, mindegyiknek megvan a saját hangja, stílusa, az is különböző, hogy ki mennyire választékosan írja meg a narrációt. „Úgy összerakni, hogy tényleg klappoljon, az valóban művészet” – vallja. Cili jó narrátor, mert nagyon kellemes a hangja, hangszíne, és ezzel együtt profi, tudja, mikor mond, mit mond – sorolja.

Jegypénztártól a tanításig, majd vissza a színházba

Nővére a Katona József Színházban dolgozott öltöztetőként, így Cili számára nem volt ismeretlen ez a világ. Amúgy is – ahogy ő fogalmaz – színház-fan, rengeteg darabot látott már akkor is. Még magyarszakos szakdolgozatát írta, amikor jegypénztárosként a Katonában kezdett dolgozni. Nem sokáig ült a jegypénztáros fülkében, pillanatok alatt a szervezés közepén találta magát, és sok más feladatba is gyorsan elkezdték bevonni.

Egy rövid, de igen pörgős időszak után aztán pályája hirtelen száznyolcvanfokos fordulatot vett:

Egyből osztályt is kapott, nem is akármilyen osztályt: vízilabdára szakosodottat. Újdonsült osztályfőnökként szerencsére volt segítsége, Merész András mesteredző – azonban alig három hónap múlva Merészt a felnőtt női válogatott kapitányává nevezték ki, Cili pedig magára maradt a kemény feladattal.

Úgy emlékszik vissza erre az időre, hogy óriási erőt adott neki a gyerekek szeretete, szívvel-lélekkel megkomponált rajzai. Minden reggel ölelgették, amit addig hagyott is, amíg a kisiskolás diákokból szinte egyik pillanatról a másikra nem lettek kétméter feletti felnőttek. „Embert próbáló öt év volt, na nem az volt a nehéz, hogy eljutsz-e velük még az érettségi előtt Radnótiig, hanem a helytállás pedagógusként” – idézi fel. Rengeteg megrázó történetet osztottak meg vele a diákjai, a szüleik válásától kezdve a gyógyíthatatlan betegségen át minden családi drámáról tudott. Mint mondja, ezek rettenetesen megrázták, ennek ellenére a mai napig hálás azért az osztályért, hihetetlen sokat tanult tőlük.

– mondja. Ám azt is elismeri, hogy miután az osztály leérettségizett, azt kérte az igazgatótól, hogy egy évig ne kapjon osztályt – pedig, mint Cili édesapjától megtudjuk, az igazgató a talpraesett lányban már látta a következő helyettesét.

Ezután lazább időszak következett: sokat járt a kollégákkal túrázni, színházba, moziba. A munkatársai között volt egy látássérült, Cili az ő mindennapjait látva kezdte valamelyest átérezni a problémáikat. „Jött velünk biciklitúrára, moziba, ám sosem kért segítséget. Hiába kérdeztük, hogy súgjuk-e, hogy mi történik a filmvásznon, nemet mondott. Emlékszem, egyszer egy biciklitúra szünetében fagyival a kezünkben ültünk egy teraszon, és azt láttuk, hogy akkor érkezik ő, és egy mély árok felé száguld. Szerencsére nem történt baj, de ez a pillanat valahogy a retinámba égett” – meséli Cili.

Az audionarrációs szakma eleinte nem vonzotta. „Lövésem sincs, mi ez, én biztos nem jelentkezem” – nagyjából ezt mondta Cili barátnőjének, aki arról faggatta, jelentkezik-e vele a Színház- és Filmművészeti Egyetem audionarrátor képzésére. Ám a barátnő nem adta fel, addig-addig rágta Cili fülét, hogy a lány beadta a derekát (és a jelentkezést is), felvételt is nyert. A képzés alatt döbbent rá, mit is jelent az a sokat puffogtatott szó, hogy esélyegyenlőség.

Hogyhogy nincs mindenkinek lehetősége felszállni a trolira? – tette fel a költői kérdést magának.

Hamburgból hozta a piac legleglegét

Miután elvégezte a képzést, néhány évfolyamtársával egyesületté álltak össze, és színházakat kezdtek felkeresni. Egy szép napon aztán bekopogtatott a Pesti Magyar Színházba. „Óriási szerencsém volt, mert Zalán Jánosnak nem kellett elmondanom – mint korábban minden más színházigazgatónak –, hogy mi az az audionarráció, és hogy igen, valóban nincs anyagi haszna, ám ennél sokkal fontosabb, hogy ez a munka egy soha meg nem térülő erkölcsi befektetés. János tudta, mi ez a hivatás, ugyanis ő maga is filmes audionarrációból írta a doktori dolgozatát” – emlékszik vissza Cili.

Pár nap gondolkodási idő után Zalán döntött: főállásban alkalmazza a lányt mint a színház társadalmi felelősségvállalási referensét,

Cili meg is kereste a piac szerinte legleglegjét: akkoriban mutatták be Hamburgban a Sennheiser azóta világsikerré vált applikációját. Ennek lényege, hogy ha a látássérültek az alkalmazást előzőleg otthon letöltik, majd a színházba érve készülékükkel csatlakoznak az intézmény zárt wifirendszeréhez, már élvezhetik is élőben a narrációt. Az igazgató és Cili választása erre a rendszerre esett.

A következő fontos mérföldkő az volt, amikor Cili Benkő Nórával karöltve 2015-ben elindította az intézmény színházpedagógiai programját „Látható láthatatlan” néven. Erre a programra minden audionarrált előadás után várták a gyengénlátó gyerekeket. „Ekkor körvonalazódott számomra, hogy a narráció mennyire fontos része az élménynek, hiszen a gyermekek beszámolóikba belefűzték ezeket a mondatokat. Ezeknek a leírásoknak tényleg nagyon jóknak kell lenniük, nagyon felelősségteljesen kell dolgoznom” – fogalmazta meg akkor magának. Hamar rájött, hogy

Ezért újra visszaült az iskolapadba, ezúttal az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karán dráma és színház a szociális integrációban szakirányú továbbképzésre jelentkezett. Azt is felismerte, hogy ezek a gyerekek sokszor hátrányos helyzetűek, így a színház első körben 25 okostelefont vásárolt, később még többet.

Megtanít a részletekre figyelni

Mindeközben Cili nemcsak a lehető legmagasabb szinten műveli az audionarrációt, de kutatja is: most írja doktori dolgozatát az SZFE-n. Emellett az ELTE-n vendégelőadó a látássérültek pedagógiája szakon, illetve az SZFE és az NFSZK képzésén a színházi audionarráció gyakorlatát oktatja. „Órái nemcsak színesek, de rendkívül gyakorlatiasak is. A hallgatók nagyon szeretik, mert Cili hiteles, megtanítja őket figyelni a részletekre” – mondja kollégájáról Gombás Judit. Emellett

a 2019-ben összesen 380 osztályban fordultak meg két kollégájával. Mindezek mellett nagyon fontosnak tartja az utánpótlásképzést, ennek érdekében részvételével konferenciákat is szerveznek, legutóbb Németországból hívtak kollégákat. Nemcsak a Pesti Színháznak, de többek között a Manna Produkciónak, és a Városmajornak is készít audionarrációt, sőt sokszor Pécsre is hívják. Ekkor kezdem megérteni, miért mondták róla azt, hogy képtelen nemet mondani – rákérdezek, és valóban, mindössze kétszer történt ilyesmi.

Véletlenül sem említené külön, de szavai mögül felsejlik az is, hogy mennyi mindennapi segítséget nyújt mindeközben ezeknek az embereknek, például, hogy van úgy, hogy aznap délután riasztják, hogy ő maga megy a látássérültért autóval, hogy aztán csak neki narrálja az adott darabot, ami persze borítja a teljes aznapi napirendjét is.

Ő ezt mégis teljesen másként fogja fel. Hivatásként. Amikor arra kérjük, foglalja össze, mit jelent neki ez az egész kis univerzum, amelyet felépített, annyit mond: élő kapcsolatot, és ami még fontosabb neki, azonnali visszajelzést. Vagyis azt, amire tanárként éveket is kell várni. Hozzáteszi: „A segítés mindenkinek feladata, én pedig nagyon szerencsés vagyok, hogy ezért még fizetést is kapok”.

Fotók: Ficsor Márton