Mindig a világűrben vagyunk – Avi Loeb könyvéről

2017. október 19-én a Hawaii-szigeteken található Haleakala Obszervatórium egyik munkatársa, Robert Weryk csillagász a PAN-STARRS nevű teleszkóp adatainak elemzése közben fedezte fel azt az objektumot, amely a későbbiekben az Oumuamua nevet kapta. A név hawaii nyelven távoli hírhozót jelent. A hírt felkapta a világsajtó, főleg azután, hogy kiderült: ez az objektum egyáltalán nem hasonlít semmiféle addig ismert aszteroidára vagy üstökösre. Leginkább a formája és a rendkívül erős fényvisszaverő képessége volt rendhagyó.

Szakmai szempontból a legkülönösebb mégis az volt, hogy

A pályáját a méretéből, az anyagából és a sebességéből kiszámított modellek alapján másként kellett volna megváltoztatnia. Illetve a pályamódosulás (és a Nap közelsége) miatt ennek a változásnak észrevehetőnek kellett volna lennie. A Nap közelében az aszteroidák, az üstökösök az iszonyatos forróság miatt anyaguk egy részét elvesztik, megolvadnak és részben széthullanak. Ebből származik az üstökösök csóvája is. Az Oumuamua azonban semmi effélét nem produkált. Anyagveszteségnek még a nyomát sem mérték a csillagászok. Vagyis a pályamódosulása nem a szokványos formában történt. Alig két hét állt rendelkezésre a tanulmányozására, mert olyan sebességgel haladt, hogy hamarosan elhagyta a Naprendszert a Pegazus csillagkép irányában.

Eddig a történet. Előre bocsátom, hogy halovány pukim (édesanyám kedvelt kifejezése) sincs a csillagászatról, egy pillanatig sem akarok úgy tenni, mintha lenne.

Az Univerzum viszont mindig is mélyen foglalkoztatott. De ezzel valószínűleg mindenki így van, még azok is, akik a legkisebb érdeklődést sem mutatják iránta. „Mindig a világűrben vagyunk” – ahogy a kisebbik fiam mondta egyszer, és hát milyen igaza volt. Ennek az egyszerű ténynek a lehető legritkábban vagyunk a tudatában.

Egész életünket az Univerzumban éljük,

A „lakhatósági zóna” kellős közepén, ahogy a hozzáértők mondják. Elég sok cikket olvastam akkoriban az Oumuamuáról, és ezek között volt néhány, amelyik első látásra elég szokatlan elméletekkel állt elő. Pontosabban egy elmélettel, aminek az volt a lényege, hogy ez a tárgy bizony akár még mesterséges eredetű is lehetett.

Persze nem meglepő az ilyesmi, elég gyakran kerülnek az ember elé különféle ufó-incidensekről szóló cikkek, amelyekről a legtöbb esetben aztán megállapítják, hogy kamu történetek voltak. (Tényleg, mostanában mintha erősen megritkultak volna az efféle híradások. Vajon miért? Vagy csak nem kerülnek elém.)

A Földön kívüli élet kutatása egy olyan területe a tudománynak, ami sokakat érdekel, de mindeddig – legalábbis így tudni – nem került elő olyan bizonyíték, ami egyértelműen arra utalna, hogy más égitesteken is létezik (vagy létezett) élet. Persze számtalan konteó van forgalomban elhallgatott „harmadik típusú találkozásokról”, de ebbe most nem érdemes belemenni.

A lényeg az, hogy a szokásos bulvár-okoskodásokon túl olyan emberek figyelmét (és fantáziáját) is megragadta az Oumuamua, akiket a legrosszabb indulattal sem lehet tudatlannak nevezni a témát illetően. Az egyik ilyen figura egy fizikus, Avi Loeb, aki azért nem akárki ebben a műfajban. A Harvard csillagászati tanszékének vezetője volt egy évtizeden át és még hosszan lehetne sorolni, mi mindennek volt alapítója és fontos résztvevője. Egyszóval olyan ember, aki nem az egykori, legendás Budapest TV színvonalán ad elő csillagászatról.

Avi Loeb nemrég kiadott egy könyvet az Egyesült Államokban, ami az eredeti megjelenéssel szinte egy időben magyarul is megjelent Földönkívüli – Egy idegen civilizáció első nyomai címmel. Hangzatos cím, nem vitás és könnyen elriaszthatja az óvatosabb olvasót. A könyv ismeretében azonban azt kell mondanom, hogy semmi túlzás nincs a címadásban, noha

Többet, mert Avi Loeb nem csak konkrétan erről az objektumról ír, hanem a saját életéről, az emberiségről és a tudományról vallott nézeteiről. És kevesebbet, mert ebből a könyvből nem fogjuk minden kétséget kizáróan megtudni, hogy az Oumuamua valóban egy földönkívüli civilizáció alkotása volt-e. Nincs itt semmi szenzáció, semmi hatásvadászat. Ezt a könyvet egy tudós írta, aki ezúttal nem a szokásos, szakfolyóiratokban megjelenő publikációinak nyelvét használja, hanem igyekszik közérthetően és egyszerűen fogalmazni. Ami azt jelenti, hogy a könyv kilencven százalékát egy magamfajta, a „reáltudományoktól” igencsak távol álló ember is minden további nélkül képes felfogni. A maradék tíz százalékhoz pedig csak annyi kellett volna, hogy jobban odafigyeljek annak idején a középiskolai fizikaórákon. Nem figyeltem oda, de ez legyen az én bajom.

Avi Loeb ebben a könyvben azt állítja, hogy igen sok jel mutat arra, hogy az Oumuamua mesterséges eredetű volt. (Nem is tudom, miért használom a múlt időt, hiszen most is száguld valahol, csak már nem látjuk.) Anélkül, hogy lelőném a poénokat, annyi azért elmondható, hogy az alakja (ami szerinte nem szivar, hanem korong), a pályája és a rendhagyó mozgása alapján jutott erre a következtetésre. Ezeket a jelenségeket részletesen kifejti a könyvben, és dilettánsként tényleg nem mondhatunk mást, mint hogy elég megalapozott érvekkel támasztja alá a mondandóját.

Érdemes elolvasni egyébként az Oumuamuáról szóló Wikipédia-oldalt, ahol szikár tényként kezelik a viselkedését, az anyagát és minden egyéb tulajdonságát, természetesen oda futtatva ki mindezt, hogy a tárgy nem mesterséges eredetű volt és a formáját a csillagközi térben eltöltött több millió év tette ilyenné.

Ez a karakteres különbség Avi Loeb álláspontja és a Wikipédia által is prezentált „mainstream” tudományos vélemény között a könyv másik lényeges mondandóját is leírja. Mert ez a könyv az Oumuamua mellett erről is szól. Nevezetesen arról, hogy mit vesz a nyakába valaki azzal, ha a fősodortól eltérő véleményt fogalmaz meg.

A Földönkívüli különös aktualitását talán éppen ez adja, és nem a tulajdonképpeni tárgya. Ha körülnézünk a világban és hűvös józansággal megpróbáljuk végiggondolni, hogy mi is történik itt valójában, könnyen felismerhetjük, hogy az éppen aktuális „fősodrok” (van ilyen szó?) mennyire nem tűrnek semmiféle elhajlást és egyéni, autonóm meglátást. Szinte példákat sem kell hozni, naponta láthatjuk, hogy ez bizony így működik. A szép ebben az – mármint Loeb könyvében –, hogy egy pillanatig sem vádaskodik, nem megy le kutyába, nem ostorozza a vele szemben állókat; pusztán csak felhívja a figyelmet arra, hogy egy-egy jelenség vizsgálata abban az esetben is lehet tudományosan megalapozott, ha az éppen nem illeszkedik az aktuálisan elfogadott/elfogadtatott világképbe.

És talán ez ennek a könyvnek a legfőbb érdeme. Avi Loeb szelíden arra emlékezteti az olvasót, hogy

Az Oumuamua már messze jár (bár Loeb értelmezésében ez is sajátosan értendő), és valószínűleg soha nem tudjuk meg, hogy egy különleges anyagú és formájú aszteroida volt-e, vagy egy távoli és talán már nem is létező civilizáció által hátrahagyott relikvia. A könyvben foglaltak viszont a teremtő kétkedés és a szűnni nem akaró kíváncsiság emberiséggel egyidős érzetét élesztik újra az olvasóban, a lehető legjobbkor.      

Avi Loeb: Földönkívüli - Egy idegen civilizáció első nyomai, Agave Kiadó, 2021. Fordította Farkas Veronika