Az előre haladó, kiszámíthatóan múló idő csak a bátrak és a győztesek képzete. A vesztesek, akikre saját közösségeiknek nincs szüksége, egyik napról a másikra megöregednek, a megerőszakolt vagy traumatizált emberek egyetlen pillanat foglyai maradnak, és életüket a kényszeresen újra- és újra átélt sérelem határozza meg. A depressziósok – meglehetősen sokan vannak ebben a trilógiában – kívül rekednek saját, elviselhetetlennek érzett életidejükön. A pszichopata Benjaminnak, a regényciklus intrikusának pedig nincs semmilyen személyes múltja: ő a megtörtént eseményeket nem képes a saját kitalált kalandjaitól megkülönböztetni.
De ezek a hibák, fogyatékosságok, traumák, torzulások, betegségek, kórságok, az előre haladó időt kitérítő furcsaságok nem akadályozzák, hanem segítik a túlélést – mindegyik nyavalya megfeleltethető egy, a környezet kihívásaira adott helyes válasznak. Ilyen értelemben Rioldának igaza van, minden betegség az emlékezet zavaraival függ össze, a krónikások „előre haladó” időképzete nem segíti a tömegek túlélését. A múlt és a jövő a legtöbb ember számára elviselhetetlen.
Ez választ ad arra a kérdésre is, hogy a legtöbb idejét könyvtárban töltő, a kora keresztény és az iszlám világot is belülről ismerő Riolda mért nem próbál – az első kötetben feltűnő Illighaenhez hasonlóan – krónikát írni. Az embereknek csak olyan történelemre / emlékezetre van szükségük, amely lehetővé teszi, hogy elképzeljék tulajdon jövőjüket. („A civilizáció a felejtéssel kezdődik”, mondja Sebe, Bánki jóval korábbi történelmi regényének, az Aranyhímzésnek a főszereplője.) Vannak olyan történelmi emlékek, amikkel senki sem tud mit kezdeni, Riolda egyenesen összeroppan, mikor kiderül, hogy egy emberevést propagáló őrült a nagyapja. A rengeteg (tulajdonképpen egyformán érvényes) választ a történelemre nem egy krónika, hanem csak egy művészi elbeszélés tudja összefogni.
A történelmi idő kiismerhetetlensége miatt értékelődhet fel a hely (mondhatjuk, a hon), a sziget jelentősége. A lelki zavarok és a természetfölötti képességek (a kettő Bánki trilógiájában majdnem ugyanaz) egyetlen dolgot nem tesznek lehetővé, hogy egy ember „nyomtalanul eltűnjön”, és egy másik fizikai térben élje le az életét. A trilógia szinte összes szereplője mind kötődik ehhez a szigethez, ezért a sziget „függetlensége”, „megmaradása” az egyetlen bizonyság, hogy valaha léteztek. A Nyugati szél szigetén talált emléknyomok, „furcsaságok” (tizenhét lépcső, befalazott folyosók) igazolják, hogy a múltban is milyen sok túlélési stratégia létezett. A sziget (Európa) fizikai létezése az egyetlen biztosíték arra, hogy az idő illúziója egyáltalán elgondolható.
Bánki Fordított idő-trilógiája a szintén a középkorban játszódó Aranyhímzéssel ellentétben egy isten nélküli világ. A szereplők sokféle hitet és mitikus tapasztalatot ismernek, mi több, bódultan kóvályognak a sokféle hagyomány között, de tulajdonképpen nem hisznek egyikben sem, vagy inkább nem mernek nem-hinni az összesben. A regénynek egyetlen metafizikus „szereplője” van, amelynek hatalmát nap mint nap megtapasztalják, és amely a szereplők közti, rendszeresen visszatérő diskurzus tárgya: ez a tenger. Ez az eleven vagy holt elem teszi lehetővé a világok, a különféle idők közti átjárást, de a tenger az, amely hatalmánál, irdatlan méreteinél fogva jelentéktelennek mutat minden emberi igyekezetet. A tenger közömbössége „halálos”, meglehet, ezért adják fel a regényszereplők olyan könnyen önmagukat, mert folytonosan szembesülniük kell az őket körülvevő tenger dimenzióival.
Az egész regényciklust átszövő, a sokszor nagyon költőien variált tengerrel a szerzőnek az emberi történéseket körbeölelő űrt, nihilt sikerült megrajzolnia. Nincs abszolút idő, nincs stabil viszonyítási pont. Az emberi idők nemcsak egymáshoz viszonyítva összemérhetetlenek, hanem a végtelenhez képest is.