Bánki Éva Fordított idő-trilógiáját eddig leginkább feminista szempontból vizsgálták: azt kutatva, hogy próbál a szerző a történelmi regény és a fantasy vegyítésével egy kora középkorba helyezett női hagyományt, emlékezetet megkonstruálni. Én a regényben felvonultatott emlékezetfajtákat, időélményeket nem a nemi szerepek vagy az epika és a líraiság viszonya, hanem a történelem elbeszélhetősége alapján vizsgálom.
A trilógia színhelye, a Nyugati szél szigete a maga terméketlen szikláival és mocsaraival, az emberi nyelvet elfelejtő, négykézláb mászkáló őslakóival igencsak távol áll a bibliai paradicsom képzetétől. És ami azt illeti, a napsütötte Európa archetipikus képétől is: ez a kopár sziget szeles, ködös, elmaradott, terméketlen. Ám Riolda, a regény főszereplője mindenféle vallási útmutatás nélkül is megpróbál egy egyenlőségen és tolerancián alapuló, igazságos társadalmat létrehozni. A sziget közösségére, a nagy utópiára leselkedő veszélyek majdnem ugyanazok, mint a mai nyugati társadalmakra váró kihívások: unalom, fásultság, a bolytársadalmak törvényeit képviselő iszlám, az életellenes társadalmi utópiák, a hódító birodalmak fenyegetése és természetesen a közelgő ökológiai katasztrófa. Riolda szigete nemcsak terméketlen, hanem kicsi is: néhány száz embernél nem tud többet eltartani.
Kik lesznek a sziget túlélői, és milyen áron sikerül a sziget emlékezetét fenntartani?
A regényciklus egyik legizgalmasabb, politikai dimenziókat is érintő kérdése a betegség („elkorcsosulás”) és a túlélés kapcsolata. Riolda vállalja szorg származását, ám ősei különleges adottságaira ő is szorongva és szégyenkezve tekint. A szorgokat a regényben mindenki korcsoknak, a „tenger söpredékének” nevezi, pedig ők képesek beszéd nélkül kommunikálni, ruha nélkül télen is életben maradni, és „egymás lélegzetéből táplálkozni”. Nem(csak) individuumokként, hanem egyetlen test részeiként léteznek, és pontosan ezért van esélyük, hogy Riolda halála után kihúzzák a telet, és megmentsék a gyerekeket.
A szorgok tenyérlenyomata is egészen más, mint a többi emberé, pókhálószerű labirintusra emlékeztet. Az őslakók tényleg nem érzékelik a „haladást”, a túlélés érdekében képesek bármilyen civilizációs vívmányról, a nyelvről, a ruháról is lemondani. Az ő idejük nem előre „halad”, talán ezért is képesek az időutazásra – és nemcsak ők, hanem „testvérük”, királynőjük, a normann hercegi udvarban nevelkedett, írni-olvasni tudó Riolda is.