Kühne Ede és fiai – vállalkozó szellemek magyar földön

Paár Ádám írása

Asbóth János és Szekfű Gyula híres könyvének címét parafrazeálva,

Míg Nyugat-Európában volt elegendő idő arra, hogy egy iparvállalkozó família harmadik, negyedik generációja már a politikában is jelen legyen, addig Magyarországon a kedvezőtlenebb történelmi körülmények miatt a nagyiparos családok többsége két, legfeljebb három generáció alatt elvirágzott, és velük együtt megszűnt a mecenatúra, az irodalom-, zene- és művészetpártolás nagypolgári kultúrája.

Kivételes volt a Hatvany-család sorsa, amelynek öt nemzedéke beírta nevét a magyar ipar és kultúra történetébe. Ám például Goldberger Leó és Richter Gedeon a náci és nyilas terror áldozatai lettek, mások pedig, akik túlélték az 1944-45-ös évet, elölről kezdhették az építkezést a háborús pusztítás, az emberveszteség, a tőke- és eszközhiány miatt – mindaddig, amíg az államosítás (amely a nagyipar bizonyos ágazatai esetében Nyugat-Európában is kortendencia volt) be nem köszöntött. A Kühne-család két nemzedéke, a dualizmus idején mezőgazdasági gépgyárat álmodó és azt megalapító, hamburgi születésű Edeés a 20. század elején, majd a Horthy-korszakban politikai karriert csináló fiai élete is példázza a 19-20. századi magyar nagytőke sorsát. Kühne Ede egyik fia, Kühne Károly születése évfordulója (október 2.) alkalmából megvizsgáljuk a család történetét és életútjuk tanulságait.

Akár egy mese is kezdődhetne így:

A tizenhét esztendős, katolikus vallású Kühne Ede eredetileg Odesszába indult, ám soha nem jutott odáig. Magyarország nyugati szélén, Moson nagyközségben állást vállalt a Heinrich Wilhelm Pabst és Krauss Frigyes által alapított gépműhelyben, és olyan jól érezte magát, hogy itt maradt, a község és az ország szerencséjére.

Javában tombolt a Bach-korszak, amely megsemmisítéssel fenyegette az ország önállóságát, fenyegette nyelvét és hagyományait, ám a gazdaság terén megmutatkozott a rendszer Janus-arca: folytatta a reformkorban megkezdett polgári átalakulást, a tőkés termelés feltételeinek megteremtését. Így nem állt az iparosodás útjába. Következésképpen, az ipar és az intenzív, gépesített mezőgazdaság megrendeléséből fakadóan, szükség volt gépekre, valamint olyan emberekre, akik értettek a gépek szereléséhez, javításához. Kühne megtelepedett Mosonban, és feleségül vette Winter Annát, egy neves gabonakereskedő lányát. Akkoriban Moson megye (amelyet csak 1924-ben egyesítettek Győr megyével) az ország egyetlen megyéje volt, amelyben a német nemzetiség abszolút többséget alkotott. Moson nagyközség lakosságának többsége is német volt, ahogyan a környező falvaké is. Mindenütt a III. Károly és Mária Terézia által a Mosoni-síkon letelepített heidebauerek leszármazottjai éltek, ezért a hamburgi születésű iparoslegény nyelvével nem, legfeljebb a dialektussal tűnt ki a környezetéből.

1863-ban Kühne megvásárolta a műhelyt Pabsttól és Krausstól. Ezzel kezdődött a világhírű Kühne Mezőgazdasági Gépgyár története. A Kühne márka éppoly ismert volt Monarchia-szerte, mint a Zwack, a Pick, a Hauer vagy a Gerbeaud. Ha egy gépen rajta volt a Kühne felirat, a vevő biztosan tudhatta: magas minőségű terméket vásárol. Olyat, mint a Pick-téliszalámi, a Stühmer-csokoládé vagy a tescheni vaj.

a bécsi (1866) és budapesti világkiállításon (1874), és a két világháború között Törökországban és a Balkánon is keresettek voltak. Kühne Ede jól tudta, hogy nem elég a gyártás, a terméknek kell a reklám is. E célból Budapesten, az ország szívében bemutató telepet létesített.

Kühne Ede jószívű, humánus, szociálisan érzékeny gyárosként maradt meg a munkásai és a község emlékezetében. A mosoni gyáros már-már a Jókai-hős Berend Iván alakját idézi fel. Andrew Carnegie módjára vallotta, hogy a gazdag ember szegényebb embertársának támasza. Gondos atyaként törődött munkásaival. Az volt az alapelve, hogy „úgy lehet megbecsülni a fizikai munkást, ha vele együtt élünk”. Talán, mert maga is kétkezi munkásként kezdte, megbecsült gyárosként is jól érezte magát a munkásai között, és

Amíg ő állt a gyár élén, soha nem volt sztrájk. Kühne első generációs bevándoroltként több alkalommal sajnálkozott, hogy nem sikerült megtanulnia magyarul, de törekedett rá, hogy öt gyermeke tökéletesen elsajátítsa a magyar nyelvet. Számos egyesület tagja volt, és bőkezűen adakozott ezek céljára. Egyebek mellett betegsegélyező egyletet alapított munkásai részére. 1903-ban, 65 éves korában halt meg Mosonban. Végakarata az volt, hogy dísztelen koporsóban, az általa létrehozott gyár asztalosműhelyében ravatalozzák fel. Kühne Ede nevét viseli a ma is létező gyár, valamint az előtte fekvő tér Mosonmagyaróváron.

Kühne Lóránt, Kühne Károly, és atyjuk, Kühne Ede

Kühne Ede elsőszülött fia, Károly 1869-ben született. Tudatosan készítették fel arra, hogy majdan átvegye a gyár vezetését. Svájcban gépészmérnöki oklevelet szerzett, majd 1895-ben apja cégtársa lett a közös vállalkozásban. Számos egyesületben szerepet vállalt (Országos Magyar Gazdasági Egyesület, Gyáriparosok Országos Egyesülete, Vasművek Országos Egyesülete), és apjához hasonlóan tagja volt a megye törvényhatósági bizottságának, valamint betöltötte a Mosoni Takarékpénztár elnöki tisztét.

Kühne Károly már nem rendelkezett azzal a presztízzsel a munkásai között, mint apja. A sztrájk ismeretlen volt Kühne Ede gyárában, de Kühne Károly már kénytelen volt megismerkedni vele. Igaz, valószínűleg nemcsak Károly személyiségében kell keresni ennek magyarázatát. A dualizmus válsága, a munkásmozgalom megerősödése rányomta bélyegét az 1900-as évek első évtizedére. Az addig Mosonban jórészt ismeretlen szociáldemokrácia is hallatott magáról. 1907. október 10-én ezer mosoni és magyaróvári munkás tüntetett a vörös zászló alatt az általános választójogért. A meg-megújuló tüntetések, sztrájkok, erre válaszul történő hatósági intézkedések

Károly megpróbálkozott a politikával. Az 1905-ös választáson a Szabadelvű Párt jelöltjeként föllépett a magyaróvári választókerületben. Ellenfele egy akkor már országosan híres katolikus pap volt, a hazai keresztényszocialista mozgalom első nagy alakja, Giesswein Sándor pápai prelátus, aki a Néppárt színeiben indult el. Giesswein 1897-ben megalakította az első keresztényszociális munkásegyletet Győr városában. Kühne Károly igyekezett nyomást gyakorolni munkásaira, és elbocsátást helyezett kilátásba mindazoknak, akik ellenfelére szavaznak. Mondani sem kell, hogy ezzel nem tett jót népszerűségének. Végül Giesswein nyerte el a mandátumot.

Kühne Károly 1912-ben elhunyt. Öccse, az 1886-ban született, és 1909-ben Heidelbergben a magyar gabonakereskedelem történetéről írott disszertációjával közgazdaságtudományi doktori címet szerzett Lóránt vette át az időközben részvénytársasággá alakult gyár vezetését.

Akárcsak bátyja, ő sem tudott ellenállni a csábításnak, hogy maga, családja és a Kühne név presztízsét kamatoztassa a politikában, a korabeli kormánypárt oldalán.

Két ízben beválasztották az Országgyűlés képviselőházába: 1923-ban, Giesswein Sándor magyaróvári képviselő halálát követően, és 1935-ben. Kühne Lóránt képviselőjelölti kampányában nem kerülhette meg, hogy reflektáljon a Tanácsköztársaság emlékére és az időközben Mosonban is megerősödött szociáldemokráciára. Kühne meglehetősen békés hangot ütött meg a Mosonvármegye című lap 1922. április 27-i számában, és a szociáldemokratákhoz intézve szavait hangsúlyozta, hogy

Ekkor még vereséget szenvedett a népszerű Giessweinnel szemben. Egy év múlva azonban, a sors váratlan fordulata folytán, beülhetett az Országgyűlésbe. Az 1939. évi választásokon nem indult el, tiltakozásul a kormány szélsőjobboldalra tolódó politikája ellen. A Kühne-család természetesen elutasította a szélsőjobboldalt éppúgy, mint a szélsőbalt.

1946-ban Kühne Lóránt legnagyobb megdöbbenésére a kitelepítendő németek listájára került. Noha magát minden népszámlálás alkalmával magyarnak vallotta, és, ahogyan hangsúlyozta, a Volksbund propagandájával mindvégig szemben állt, azt a gyárában nem tűrte, és megakadályozta a gépgyár leszerelését és Németországba szállítását. Gyárának munkásai – beleértve a kommunistákat is – igazolták a kitelepítést végrehajtó bizottság előtt Kühnét, így levették a kitelepítendők listájáról. Ám ezzel csak félig oldódott meg helyzete: az államszocialista rendszer felé tartó Magyarországon a múlt emberének számított, és nem kértek szakértelméből. Gyárát államosították, őt magát nyugdíjazták, és teljes szegénységben halt meg Budapesten 1963-ban.

Számos kérdés, ami manapság állami hatáskör, a korban a helyi társadalom ügye volt. A Kühne-család természetesnek tekintette, hogy a vagyonnal együtt jár a felelősség a helyi közösség sorsáért. Ezért például Kühne Ede megalapította a helyi tűzoltóságot, valamint a Mosoni Társaskört, Kühne Lóránt számos városi egyesületben töltött be tisztséget, így tagja volt, majd elnöke a Mosoni Ének- és Zeneegyletnek, emellett tagja a megyei és városi takarékpénztárnak. Zene, sport, szociális ügyek, gyermekvédelem, oktatás – nem volt olyan terület, amelyet valamilyen formában ne támogattak volna. Bár emberileg voltak különbségek Ede, Károly és Lóránt között, ám lényegében mind egyetértettek a helyi társadalomért viselt felelősségvállalásban. Kár, hogy nem jutott minden régióba két-három ilyen család, elterjesztve a filantrópia szellemét, és serkentve a helyi civil társadalmat!

Bár a gyár már nem a Kühne-családé volt, a Kühne név jól csengett Mosonban az államosítást követően is. Már nem az eredeti tulajdonos leszármazottjai tulajdonolják, de neve 1990-től KÜHNE Mezőgazdasági Gépgyár, tiszteletből az alapítója emlékére.