A „politikai korrektség” és a jogi szolgálóleányai

„Mindennek azonban a »szabadság« és az »egyenlőség« között feszülő feloldhatatlan ellentmondásból faka­dóan hátborzongató következményei vannak. Az egyenlőség feltételezett primátusából következően korlátozzák a szabad versenyt, mert egy kompetitív gazdaságban az emberek eltérő képességeiből fakadóan egyenlőtlenségek születhetnek. Korlátozzák a szólásszabadságot, hiszen mindenki egyenlő, nincs többségi vagy abszolút érték, amelyet ki lehetne mondani, bármi sérthet bárkit, tehát senki sem sérthet meg senkit. Fontosabb tehát a semlegesség, a békesség, adott esetben a pozitív diszkrimináció, mint a normalitás vagy saját kulturális önazonosságunk. Így valósul meg a politikai korrektség lángpallosát használó aufklérista értelmiség diktatúrája: az emberi jogok, a jámborság és a progresszió demokratikus álcájával, miközben elvileg a demokrácia a »nép« – azaz a többség – uralmáról szól.

Az előttük lebegő cél azonban nem engedi, hogy tágra zárt szemük felnyíljon. Ez a cél egy utópisztikus, steril falansztertársadalom létrehozása, amely nem a sokszínűséget, az »egység a sokféleségben« megvalósulását hozza el, hanem egy olyan uniformizált világot, ahol már nem az lesz a kérdés, hogy azonos neműek házasodhatnak-e egymással, hanem hogy miért ne lehetne több férfival, több nővel vagy önmagunkkal frigyre lépni. Vagy kisgyerekekkel – hiszen a pedofíliát is lehet »gyermekabúzus« helyett »gyermekszeretetnek« hívni. És mint tudjuk, minden – így a szeretet is – egyenlő, ugyanolyan, egyforma: szeretet és szeretet között pedig nem tehetünk különbséget. Hiszen az nyilvánvalóan emberi jogokat sértene.

Felvetődik persze a kérdés: Hol a határ egy viszonylagossá tett, jót a rossztól megkülönböztetni nem tudó és nem is akaró világban? Miért nem álltak le a mozgalmi harcosok, amikor már minden, eredeti »felszabadító« céljukat elérték? A homoszexualitás kriminalizálása vagy diszkriminációja ismeretlen a nyugati jogrendszerekben. A nők emancipáltak, a jogrend által elnyomott kisebbségek pedig – leszámítva persze a határokon túl élő magyarokat – az úgynevezett »civilizált« világban nincsenek.

Mégis, a politikai korrektség és az emberi jogi dogmatizmus szellemi komprádorai most már az elért egyenlő helyzethez képest követelnek többletjogokat. Vezessük be a női kvótát mindenhol. A transzneműek választásuk szerint szabadon használhassák a női vagy férfimosdókat. Követeljük a semleges nem hivatalos elismerését. Legyenek Budapesten is nemsemleges óvodák. Mindezt persze az emberi jogokra hivatkozva. Hiszen bármilyen vágyat emberi joggá lehet már transzformálni. (…)

Így nem sikerül és nem is sikerülhet megoldani az ukrán válságot, rendet tenni az »arab tavasz« okozta felfordulásban vagy határozott de értékelvű választ adni menekültügyben. Viszonylagos »fejletlenségét« azonban a kelet-európai térség igazából egész Európa javára fordíthatja: ellenállhat a politikai korrektség és az emberi jogi fundamentalizmus őszintétlenségre csábításának, és kimondhatja, amit gondol. Szembenézésre kényszerítheti Európát önmagával. Merthogy Európát önmagától kell megmenteni. És ez lenne a normalitás lázadása.”