Bányászokról, Isten humoráról és a Szentimrevárosról

„1963-ban szentelték föl, nehéz idők voltak akkor, miért ment papnak?

Tulajdonképpen mindig nehéz idők vannak, de ugyanakkor a nehézségek között, fölött elárad Isten áldása, mert Isten túláradóan szeret minket. Igazán azt hiszem, azt remélem, hogy ezért szenteltek pappá. Szent Benedek regulája szerint már a szerzetesnek is, hát még a papnak az a kulcskérdése, hogy valóban az Istent keresi-e. Szent Ágostonnal szeretem mondani, hogy az Istent és az embert akartam mindig is megismerni, semmi mást, semmi többet. Mindenesetre akkor kell odaadónak lennünk, kilépnünk, amikor a helyzet nehéz, amikor árulás lenne behúzott nyakkal, a zárt szoba fala mellett dideregni. 

Már gyermekkorom óta erről álmodtam, valahogy hívott a jó Isten. Olyan emberek is szerepet játszottak ebben, mint a keresztapám, apai nagybátyám, aki végül is mártírként fejezte be családokat szolgáló, papokat nevelő, a pápához, püspökéhez mindig hű életét. Ő mondta 1959-ben, amikor lelki vezetőm, Sigmond Lóránd atya felkínálta és ajánlotta, hogy már gyakorló tanárként itt az óra, hogy elmenjek papnevelő intézetbe, nagybátyám azt mondta jóakaratúan, hogy nagy ívben kerüljem el Esztergomot, ahol az ő becsületes helytállása túlságosan kompromittálna engem az ateista ideológia felől nézve. 

Akkor hogyhogy mégis fölszentelték? 

Győrött szívesen és lendületesen igyekeztem felkészülni a papságra, sorra tettem le a vizsgákat teológiai tárgyakból és már az újmisém jelmondatán elmélkedtem, amikor az Állami Egyházügyi Hivatal diktátuma nyomán azonnal el kellett hagyjam a szemináriumot. Isten hűsége tette lehetővé, hogy az évfordulóra már pappá szentelten adhattam hálát azért, hogy végül is minden méltatlanság nélkül pappá szentelhetett megyés püspököm Papp Kálmán atya. 

A kidobottság idején, már mint diakónus, egy műanyag „bigyókat” tehát szerelvényeket gyártó üzem alagsorában dolgoztam egy présgépen három műszakban, de amint lehetett, hasonlóképpen zaklatott évfolyamtársam, Pásztor Győző atya példájára átnyergeltem a vízóra-leolvasók közé a vízművekhez. Tulajdonképpen érdekes, változatos életiskola volt ez, szabadnak éreztem magam egy gyárlépcsőn majszolva az otthonról becsomagolt ebédet és később is fokozott hálával gondoltam, gondolok vissza erre a „mezei” teológiára. 

Aztán visszakerültem spirituálisnak. Valóban a Jóisten humora, hogy ott tölthettem be az egyházmegye legbizalmasabb feladatkörét, a kispapok lelki menedzserének szerepét, amit spirituális igazgatónak neveznek hivatalosan, ahonnan pár évvel korábban kizártak. Mai napig is nagy felelősséggel, bizalommal gondolok arra a közel száz tanítványra, akinek az életében megpróbáltam Krisztust bármilyen gyarlón is képviselni, őket a papi életre lelkületben felkészíteni. Ma legtöbben kiváló szolgálatokat látnak el, sokan a dunántúli pasztoráció animátorai, esperesek, plébánosok. Kettejüktől időnként főpásztori áldást szoktam kapni.”