„Az európai ember iszonyatos istenhiánya. Nem tudjuk, nem értjük, miért történt mindaz, ami történt nagypénteken. Nagyszombaton. Húsvétvasárnap. Áldozócsütörtökön. Először nem értették a tanítványok sem. Pápák is akadtak, akik nem értették. Sokáig Luther professzor sem értette. És egyszer csak a következő mondat fészkelte be magát a fejébe: »Az igaz ember pedig hitből él.«
De ki az igaz ember?
Biztos vagyok benne: Magyarországon a lakosság legalább kilencvenöt százalékának enyhe sejtelme sincs, mi a megigazulás. Talán az egyházak bűne, hogy csak egymás közt tudnak beszélni. A kereszténység, úgy tűnik, begubózott a kegyes, malasztos, szószéki frazeológiába. Az érthető beszéd ritka.
Persze, már a Szent István korabeli magyar paraszt sem értett latinul, úgyhogy nyugodtan bele lehetett korbácsolni a Dunába keresztelkedni, ettől nem feltétlenül lett hívő. Az úrfelmutatáskor elhangzó »hoc est corpus« félrehallásából született a hókuszpókusz szavunk; többnyire csak annyit fogtak fel belőle, hogy valami varázslás van a dologban. Ma pedig, mikor azt hallja a nép, hogy általános és különös kijelentés, megigazulás, szentségteológia, üdvtörténet, homoiusion és egyebek, azt mondja rá, hogy aha. S közben ezerféle Krisztusban hisz. Jóember Krisztusban, varázsló Krisztusban, vándorfilozófus-forradalmár, tanítómester, csodarabbi Krisztusban, mesehős, orákulum, übermensch, archetípus, bodhiszattva, felettes én, szupersztár Krisztusban.”