A család a gyógyszer

Kaptam egy levelet a köztársasági elnök hivatalától, hogy várnak a zárt körű Jordan Peterson-előadásra. Régóta nagyra értékelem Novák Katalin diplomáciai érzékét, de ez a meghívás – az, hogy az egyik legnagyobb példaképemmel, Petersonnal találkozhatok személyesen – minden várakozásomat felülmúlta. Beszélgetésünk során a pszichológus elmondta: nagyon örül, hogy Magyarország egy szellemi sziget, ahol a kormányzat is nyitott az értékelvű gondolkodásra.

A nemzetközi véleményvezérré vált Peterson meghatározza a világlátásomat. A 12 szabály az élethez című könyvében például azt írja, hogy olyan emberekkel barátkozz, akik feltöltenek, és a gyerekeidnek is ajánlanád, hogy barátkozzanak velük. Akkor esett le, hogy rengeteg időt töltök olyan emberek társaságában, akikkel udvariasságból vagy szociális érzékenységből együtt vagyok, de csak kivesznek belőlem, és még csak nem is tudok segíteni nekik.

Szóval elzarándokoltam a Várba, és meghallgattam Petersont. Arról beszélt, hogy egyszerűen olyan az agyunk, hogy nem tud másra gondolni, csak magára, ezáltal természetszerűleg magunkat tesszük a középpontba. Ezt támogatja és erősíti az oly népszerű „légy önmagad” kultúra, de ez az énközpontúság nihilbe, depresszióba és szorongásba vezet.

De mit lehet tenni, ha az agyunk folyamatosan erre késztet minket? Az egyik kiút, ha tudatosan a másik ember felé fordulunk, és aktívan, cselekvéseken keresztül törődünk vele. A másik a vallásra, azaz a transzcendensre figyelés – de most nem ez volt a téma, és a kettő nem zárja ki egymást, sőt.

A valódi és aktív cselekvést csak a közvetlen környezetünkben élőkkel tudjuk megtenni – a családtagjainkkal. Ráadásul itt valóságos cselekvésre van lehetőség, ez nem csupán virtuális jóemberkedés egy távoli eszméért. „Mielőtt megmentenéd a bolygót, rakj rendet a szobádban” – írja könyvében. Ezért veszélyes az, ha egy társadalomban szétesnek a családok, vagy létre sem jönnek, mert nincs, ami terelje a figyelmet, és a társadalom tele lesz nihilista, depressziós, frusztrált emberekkel.

Jordan Peterson azt hangsúlyozta, hogy nyomorúságos dolog csak magadra gondolni. Másokat szolgálni viszont jó, de sajnos sokan erre nem jönnek rá maguktól, ezért szólni kell nekik.

Arról is beszélt, hogy az amerikai oktatásban állandóan azt mondják a gyerekeknek, hogy a férfiak elnyomók. Ezzel az a baj, hogy a férfiak többségére nem igaz. Narcisztikus pszichopatából legfeljebb 3 százaléknyi, ha akad a társadalomban. Ráadásul a pszichopatát nem hatják meg az efféle előadások: nem változik meg attól, hogy megmondják neki, elnyomóan viselkedik. Viszont a normális, lelkiismeretes férfit frusztrálhatja, hogy ő esetleg megalázóan viselkedik, nem tanúsít elég tiszteletet, ezért nem mer közösségbe menni, párkapcsolatot kialakítani. Ez nagyon rossz folyamat. Már a szexualitás sem a régi: sok fiatal férfi nem él szexuális életet se, már az ösztöneire se hallgat.

A pszichológus azt is kifejtette: bábeli zűrzavar van, így aminek egyértelműnek kellene lennie, az sem egyértelmű már. A konzervatív világkép az igazságot, szépséget, hitet és felelősséget képviseli, szemben az önimádó nihilizmussal. A hedonizmus nem ad boldogságot, csak pillanatnyi örömöt szerez. Mint mondta, ha megkérdezzük az embereket, hogy boldogok szeretnének-e lenni, természetesen azt mondják, igen – de igazából nem boldogok szeretnének lenni, hanem nem akarnak szenvedni. Az emberek ötször érzékenyebbek a negatív dolgokra, mint a pozitívakra. Frusztráció, szorongás, gyász, düh – ez a szenvedés. A veszteségtől jobban félünk, mint amennyire a boldogságot szeretnénk.

Pedig a boldogság nem a problémák nélküli jólétet jelenti. Kíváncsiság, remény, lelkesedés, pozitív érzelmek, a cél felé haladás érzete – ezek jelentik a boldogságot Jordan Peterson szerint. Az emberek tehát nem a boldogság talmi érzetét kergetik, hanem elsősorban értelmet akarnak az életüknek. 

A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata

Nyitókép: Mandiner-archív