Elveszve a geopolitikában

Tapasztaltabb olvasóink bizonyára emlékeznek még 1991 nyarára, a délszláv háború nemzetközi válsággá terebélyesedésére. A világ menekült az egyre tragikusabb fordulatoktól. Az ENSZ belügynek minősítette a történteket, az ekkor még csak gyerekcipőben járó EBESZ-t a konszenzusos döntéshozatal bénította. Így maradt az akkor még Európai Közösség – rövidesen Európai Unió – nevű szervezetre a válság kezelése. Talán rossz csillagzat alatt született a misszió, mindenesetre a helyzettel kapcsolatosan a tagállamok között fennálló nézeteltérések miatt alig egy év alatt összeomlott az európai közvetítés, és csak az 1995-ös, alapvetően amerikai ihletettségű daytoni egyezmény adott némi megnyugvást a térségnek.

Bár az 1993-ban hatályba lépő maast­richti szerződés létrehozta az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikáját, az elnevezés ellenére a szervezet sohasem tudott egységes külpolitikai arculatot kialakítani. Ennek első jele a délszláv fiaskó után tíz évvel, 2003-ban az iraki helyzettel kapcsolatos megosztottság volt. Az éppen a keleti bővítésre készülődő közösség két, egymással élesen szemben álló táborra szakadt. A francia–német tengely vezette „kontinentális” országok csoportja ellenezte a beavatkozást, vele szemben szerveződött meg az Egyesült Királysággal és Spanyolországgal az élen az „atlantista” tagállamok tábora, amely hűségesen támogatta az amerikai terveket Irakkal kapcsolatban.

Az azóta eltelt két évtized immáron megszokottá tette az EU külpolitikai megosztottságát. Ugyan alapküldetésében, az egységes belső piac kiépítésében számos sikert könyvelhet el az integráció, sokak szerint a világgazdasági versenyben súlyos hátrányt jelent, hogy a méretében Kína és az Egyesült Államok versenytársaként fellépő Európai Unió mögött – ellentétben az említettekkel – nem áll egységes külpolitika.

Talán ezért is választotta magának a 2019. december elsején hivatalba lépő, Ursula von der Leyen által vezetett Európai Bizottság a geopolitikai jelzőt. A nagyratörő terveket azonban kérlelhetetlenül húzta keresztül a valóság. A Kászem Szolejmáni iráni parancsnok amerikai likvidálása miatt feszültté váló politikai helyzetben lebénult a bizottság, a megalakulása után alig egy hónappal. Ezután fátumszerűen követték egymást a kudarcok: Josep Borrell külügyi főképviselő megalázó látogatása Moszkvában, Ursula von der Leyen kínos afférja Recep Tayyip Erdoğan török elnöknél a kanapéval, végül pedig az amerikaiak afganisztáni kivonulásakor mutatott diplomáciai súlytalanság és tehetetlenség.