A táplálék politikája

Ahhoz képest, mennyire meghatározó téma az életünkben, ezeken a hasábokon eddig mindösszesen egyszer recenzáltam könyvet az ételről. Martin Cohen angol filozófus munkája, az I Think, Therefore I Eat (gondolkodom, tehát eszem) arról szól, miért válhat a vegán életmódból egy saját farkába harapó kígyó: mivel a húspótlók szofisztikált technológiáját csak a legnagyobb élelmiszeripari multik engedhetik meg maguknak, étrendünk újabb szegmensei kerülnek óriáscégek uralma alá ahelyett, hogy az önellátás felé haladnánk. Most egy nem kevésbé provokatív kötet akadt a kezembe. A Panic on a Plate (pánik a tányéron) még tovább megy, amikor az étkezés politikai jelentőségét elemzi a 21. században.

Rob Lyons tudományos újságíró szerint a társadalmi szintű étkezési zavar korában élünk. Szerzőnk abból indul ki, hogy az élelmiszerek választéka, ára és minősége a jómódú társadalmakban soha nem volt még olyan kedvező, mint napjainkban. Ugyanakkor az étel szorongásaink egyik leggyakoribb tárgya lett: rettegünk, hogy étrendünk következtében egyre kövérebbek és egészségtelenebbek leszünk, ami roncsolja az életminőségünket és személyes életkilátásainkat. A szalonna hólyagrákot, a marhahús mellrákot okoz, a halkonzerv koraszüléshez, a transzzsírok szívbetegséghez, a gabonapehely magas vérnyomáshoz vezet, és minden feldolgozott élelmiszerrel növeljük a mentális betegségek kockázatát – a mítoszok vég nélkül folytathatók. Lyons szerint e pánik eredményeként az ételről szóló közbeszéd szélsőségesen énközpontú lett – s itt jön a valódi probléma. Az egyre változatosabb képet mutató egészségi félelmek ugyanis rendkívül hatékony eszközt jelentenek a mindennapi életünk felett gyakorolt ellenőrzésre, a kétes hitelességű tanácsadók egész piacának létrejöttén át az „egészséges” címkével ellátott termékek ellentmondásaiig. Szerzőnk idézi David Altheide szociológust, aki szerint „a félelem sosem egyszerűen csak megtörténik, hanem mindig konstruálják azok, akik hasznot akarnak belőle húzni”.

Lyons másik észrevétele, hogy az egészségmánia osztálykérdéssé teszi az ételt. „A trend visszahozza azt a háború előtti rendszert, ahol a puccos, politikailag korrekt ételeket az elő­kelő emberek fogyasztották, a mocskos, szemét, vegyszeres ételeket pedig a mocskos, szemét, vegyszeres emberek. Vagy egy kedves bioember, vagy egy mocskos, túlsúlyos McDonald’s-ember lehetsz, nincs középút. Ezt igazán obszcénnek találom. Ennek nagyon kevés köze van az ételekhez, s annál több a sznobizmushoz.” Hogy a jelenség nem új, arról egy 19. századi újságcikk tanúskodik: „Létezik egyfajta kulináris tudatlanság, ami az élelmiszerek hozzá nem értő és erkölcstelen felhasználásából ered”, írta John Walton 1880-ban. Száznegyven évvel később az osztályharcos hevület már Jamie Oliver sztárséf abszurd akciójában ölt testet, aki „prémium” élelmiszereket erőltet rá az angliai menzákra. „A szülők végül a helyi hamburgerezőbe viszik a gyermekeiket, hogy olyan étel kerüljön eléjük, amit valóban meg is esznek.” Korábban a sznobok nyíltan kiálltak a meggyőződésük mellett, hogy az egyszerű emberek inkompetensek és erkölcstelenek. Ma életmódtanácsok mögé rejtik a véleményüket.

„Ha az ételünket mások készítik el, akkor nagyobb tér nyílik számunkra, hogy féljünk az ételtől. Ez a szakadék a készítő és a fogyasztó között növeli az élelmiszerpánik kialakulásának lehetőségét.” Érdemes szkepszissel közelítenünk a nagyvállalatok által előadott egészségszínházhoz, s ha valóban az életminőségünk a fontos, akkor inkább a beszerzési láncunkat rövidíteni – azaz szigorúan helyi termékeket vásárolni.