Mi van a szabad szerelmen túl?

A mai huszonévesek, sokunk gyerekei nyilván nem egy tömb, sokfélék ők is, de vannak kérdések, amelyekben hasonlóan gondolkodnak. Ahogy mi, negyvenesek is hasonlóan gondolkodtunk. Emlékszem a vitáinkra apámmal, amikor én voltam húsz. Ő azt magyarázta nekem akkor, hogy már az ő nemzedékének is szabad lett a szerelem, de ettől csak boldogtalanabbak lettek. Szerinte nem szabad elosztogatni magunkat, és a férfi azt a nőt becsüli, aki nem volt másé. „Jaj, Papa! – mondtam neki. – Ma már nem így van!”

Igazam volt, nem így volt. Nagyon kevés ismerősömnek volt csak a férje-felesége az egyetlen szexuális partnere. De apukámnak is igaza volt, mert aki elosztogatja magát, könnyen elvész e kötődésmentes világban.

Ma gyakran halljuk az érzékenyítés szót, miként azt is, hogy segítsünk megtalálni valaki identitását. Én inkább azt mondanám, hogy segítsünk megtalálni a gyerekeink boldogságát. Vannak tuti tévutak – ezzel jár a próbálkozás –, ebben apámnak igaza volt. Aki sok mindent kipróbál a szexualitásban, sok partnerrel kerül viszonyba, nem tiszteli a saját testét, elvesztheti önmagát. Minden próbálkozás lehet veszélyes, mert vannak nehezen visszafordítható folyamatok. Ez igaz a drogra, az alkoholra, a szexualitásra.

Vannak „bűnözések”, amelyeket túl lehet élni súlyos lelki megrázkódtatás nélkül, és vannak, amelyeket nem. Az volna jó, ha a fiatalokban lenne belső határ, amely a legnagyobb bulihangulatban is megóvja őket a nagy bajoktól. Tizennégy-tizenöt éves koráig tudod nevelni a gyereked, aztán csak abban bízhatsz, hogy működik benne az a belső iránytű, amit kapott.