Doki térdig narancsban

Egyik írásában Milan Kundera a büszke, nemes, márványba vésett ostobaságot említi, mely elválaszthatatlan az emberiségtől, és ami miatt bizonyos emberek a legcsekélyebb kétely és habozás nélkül képesek ragaszkodni nézeteikhez. Megörülök a mondatainak, mert magam is leírtam ugyanezt, a butaság káprázatos villanásait, és hogy az emberiség története nem más, mint a kedvező isteni véletleneknek örökké ellenszegülő, konok emberi butaság históriája. Engedve butaságom ösztönzésének visszalapozok, megnézem a Kundera-mű eredeti kiadásának évét, majd elégedetten nyugtázom, hogy a regény, amelyben megfogalmaztam a butaságról alkotott véleményemet, néhány évvel hamarabb jelent meg, mint a franciául publikáló cseh íróé. Miközben tudom, hogy nincs olyan mondatom, amit ne írtak volna le előttem már mások.

Hetek óta bogarászok a gigászi családi irattárban, amit apám hagyott rám. Nem magamtól, hanem mert egy jóbarát lapszerkesztő megkért rá, hogy találjak neki valamit valamiről (itt most érdektelen, hogy mi az). Megtaláltam, elküldtem, aztán olykor azon kapom magam, hogy folytatom a lapozgatást, itt-ott beleakadok egy-egy sebtiben cetlire rótt indulatos feljegyzésbe, hivatalos iratokba olvasok bele. Az egyik levélben ezt találom:

„Az Österreicher patikus fia a munkaszolgálat idején nem volt ilyen kényes. Együtt voltunk a fronton a Don kanyarnál, ahol a patikus úr fia elvette a haldokló sebesült gyógyszerét, mondván, neki már úgysincs rá szüksége. Az a sebesült mindenképp meghalt volna. Gyógyszerrel is és gyógyszer nélkül is. Az volt a kérdés, hogy mindketten meghalnak-e vagy csak a másik hal meg. Olyan lehetőség nem volt, hogy mindketten életben maradnak. Az a kérdés, hogy akkor bűn vagy nem bűn az, ami történt. Mindig oda lyukadok ki, hogy bűn. Önző tett. Ugyanakkor jótett is. Két halál helyett egy.”