Vissza az örök Itáliába

Ljubljana után az erősödő érzés, ahogyan a mediterrán fény fokozatosan birtokba veszi a tájat, tompul a mélyzöld, a közép-európai mérsékelt övi vegetációt felváltja a kő, a tűlevél, a belőlük áradó száraz pasztellárnyalat. A napfény megváltozik, fehér izzása az égkékről csorog a tájra, a forróság érzetét szórja. Közeledünk, Postojna Monarchia korabeli vasútállomásával mintha más klíma vonzásában lenne, de az igazi választóvonal Isztria északi tetejének elérésekor a merész mészkőhegyvonulat, a Nanos sziklás tömbje, a Dinári-hegység nyúlványa. Majdnem a semmiből emelkedik az utas elé; jobbra nyugatnak tart, éghajlatválasztó erejű: ha délnek mész, Capodistria (Koper) vagy Trieszt a cél, ha elkanyarodsz, Gorizia és Udine az irány, a smaragd folyók és az emelkedő hegyek a Dolomitok felé.

Engem a vírus nem zárt be Magyarországra, mert a Velencei-tónál otthon vagyok ilyen tájban, a Dunántúl végtelen örömök, hangulatok, látványok világa, benne több irány vonzása is – elég csak Az öt géniuszra, Hamvas Béla magyar tájszellemi alapvetésére gondolnunk, melyben így ír a mediterrán Dél hatásáról: „E táj sok olasz vidéknél déliesebb. Talán mert a tenger messzebb van, a langyos párát és a szikrázó fényt jobban kell szeretnie… Mint a Somló szőlője, az üvegesen áttetsző opálos bogyó.” Engem a vírus legfeljebb kizárt Itáliából, ahol még az idegenség is otthonos a levegőtől, a derűtől, a történelemtől, a kultúrától, a formák csodáitól és tökélyétől. Kő, fa, kőfal, kőszirt, tenger, hegycsúcs, gyors folyók, lagúna, templom, harangszó – és a hűvös csend a bezárt spaletták mögött.

A határokon még a járvány karanténnyomai: rozsdás út­akadályok félrehúzva, kerítések a leállósávba lökve, elterelések mellett ideiglenes bódék már elhagyatva, rendőrautó az álmos árnyékba húzódva lustán: a határzár lassan felszívódó nyomai. Az út már szabad az Adria felé.

A Karsztból leereszkedve egy felszabaduló ország benyomása. A maszkok az állak alá eresztve, csak a boltokban kerülnek fel. Öregek tétova jókedve. Az utcára kitett asztalokon kávé, sör, Aperol, a székek foglaltak a platánok alatt Trieszt La Rambláján, a Viale XX Settembre sétányon. A tengerparti Barcola strandjai már tele, a bárok hangosodnak, a hullámok partra csapnak, közeleg az eddig visszafojtott nyár. Az öböl távoli végét a Miramare-­kastély fehéres körvonalai zárják azúrkékből kiemelkedve.

„Hogyha kiáltanék, ki hallana engem
az angyalok rendjéből? és ha netán a szivére
vonna hirtelen egyik: én belepusztulnék
az erősebb lét közelébe. Mert hisz a Szép nem más,
mint az iszonyu kezdete, mit még elviselünk,
s mennyire bámuljuk, mert megveti szenvtelenül, 
hogy összetiporjon. Iszonyu minden angyal.”

(Rainer Maria Rilke: Duinói elégiák – 
Nemes Nagy Ágnes fordítása)

Ez már Duino. A Sentiero Rilke, a szirttetői várkastélyban vendégeskedő német költőről elnevezett ösvény Sistianáig a meredeken vízbe zuhanó sziklafalak tetején. Balra a távolban a nagyváros, a horizonton a kikötőből kihajózó hatalmas tengerjárók sziluettjei. Duino még csendes és üres, a kis kikötőben ketten fürdünk a fiammal a kavicsos fövenyről besétálva. Itt az Adria sziklás partvidékének Montenegrótól kígyózó végpontja, innentől homokpadok jönnek, végtelen parti síkság, a lagúna világa, oda érkeznek a Dolomitok lelassuló nagy folyói. A költő Biagio Marin Gradója, előtte Aquileia katedrálisa, amely még Attila hun vezérrel is dacolt.