Etnikai összeütközések és katarzisok 1848–49-ben

A Kárpát-medence interetnikus kapcsolatait is kutató Makkai Béla történész, a Károli Gáspár Református Egyetem docense felidézi: a középkori Magyarországon általában nem volt feszültség az etnikumok között. A hungarustudat felülírta a különbségeket, sőt különféle, az alkotmányban is rögzített autonómiaformák, bizonyos kollektív kiváltságok is megillették az egyes népcsoportokat. Ugyanakkor volt egy vezérnemzet, amely a történelmi fejlődés során elfogadott volt. Mátyás király idejében Magyarország lakosságának még jó 75 százaléka magyar ajkú volt.

Miért vált problematikussá a magyarság és a nemzetiségek viszonya éppen 1848-ra, ilyen sorsfordító helyzetben? A másfél évszázados török hódoltság alaposan megváltoztatta a demográfiai viszonyokat, a leginkább a perifériákon eltűnő magyarság helyén más etnikumú, nagy, kompakt közösségek alakultak ki – mutat rá Makkai Béla. Ez egyfelől spontánul történt így, azáltal hogy a különböző etnikumok a török elől menekülvén ott telepedtek le, másrészt a Habsburg-udvar intézkedései nyomán. A bécsi udvar a török elleni védekezés, valamint a magyarokkal szembeni oszd meg és uralkodj elv jegyében idegeneket telepített az ország peremvidékeire, és kollektív kiváltságokkal is felruházta őket. Például nem kerültek megyei közigazgatás alá a déli határőrvidéken jó termőföldekhez jutó, katonáskodásra kötelezett szerbek. Szinte állammá váltak az államban, évenkénti egyházi kongresszusaik fokról fokra nemzeti gyűléssé alakultak át katonai tisztek, gazdag kereskedők vezetésével. A bánsági oláh határőrezredek felszámolásakor mintegy kétszázezer holdat osztottak szét a románok között, a kevésbé megbízhatónak tartott székely határőrök pedig semmit nem kaptak.