A föld mindig vigyáz az emberre – David Abram Az érzékek igézete című könyvéről

2022. december 22. 21:50
„David Abram költői ihlettel, páratlanul sokoldalú erudícióval írt műve az írásbeliség kultúrtörténetében követi nyomon a nyelv fokozatos eltávolodását a természettől” – írja a kötet fülszövegében Lányi András. Amihez csak azt tehetjük hozzá, hogy erről a fokozatos eltávolodásról rég olvashattunk ennyire emlékezetes könyvet. Recenziónk Az érzékek igézete című, nemrég megjelent kötetről.

„Ha a madár jövendölni akar, először fojtott vijjogást hallat – utána viszont érthető hangon kezd el huhogni. A legszörnyűbb, amikor azt mondja: „Hamarosan sírni fogsz.” (Adakk’ut dá’tóca). Ez azt jelenti, hogy egy közelállónk meg fog halni. Megesik, hogy egy névvel pecsételi meg a jóslatot; ilyenkor az nemsokára be is teljesül.” Az idézet David Abram Az érzékek igézete című könyvéből származik, és csak azért kezdem ezzel az idézettel, mert sok mindent elmond arról,

miről is szól ez a nemrég magyarul is megjelent, lebilincselően érdekes munka.

Az Alaszka északnyugati részén élő kojukon indiántörzs egyik tagja mondta a fentieket a 2019-ben elhunyt neves antropológusnak, Richard Nelsonnak, aki hosszabb időt töltött közöttük különféle kutatásokkal. Olyan ez a mondat, mintha a Twin Peaks című legendás sorozatban hangzott volna el. Ha úgy vesszük, el is hangzott, mert a sorozatból elhíresült „a baglyok nem azok, amiknek látszanak” is értelmezhető hasonlóképpen.

Az érzékek igézete akár egy szoft-pornó regény címe is lehetne, de ha az alcímet is elolvassuk (Észlelés és nyelv a több mint emberi világban), máris jócskán eltávolodunk egy esetleges Emmanuelle-parafrázistól. Csak zárójelben teszem hozzá, hogy maga a szerző is emleget ilyesmit, amikor egy boltban az erotikus regények között látta viszont Az érzékek igézetét. De mindez nem érdekes, illetve csak annyiban az, hogy szép példája egy szó – az „érzékek” – igencsak egyoldalú használatának. Lebilincselően érdekes könyv, ezt írtam, de ez sem igazán jó közelítés, mert itt sokkal többről van szó.

David Abram annak jár utána, hogy miféle kapcsolat áll fenn a nyelv és a táj, az érzékek és a világ között. Az alaphelyzet ismerős. A modern ember egyre inkább bezárja magát a technológia világába, a virtuális terek univerzumába,

s ezzel párhuzamosan egyre inkább távolodik a természeti tértől.

Sokat beszélnek és írnak erről, szinte már émelyítően sokat, az embernek néha az az érzése, hogy külön iparág épült erre. Mindenféle megmondóemberek, önjelölt guruk, környezetvédők ostorozzák a modern civilizációt. A modern civilizáció persze rengeteg szempontból megérdemli az ostorozást, mégsem mindegy, milyen nézőpontból és milyen megalapozottsággal történik mindez. Az Abram könyvében olvasható számos helyes megállapítás közül az egyik éppen az, hogy a látványos és felületes környezetvédelem nem sokat ér, legfeljebb csak rövid távon lehet bármiféle haszna.

De mégsem ez ennek a könyvnek a lényegi mondanivalója, hanem valami sokkal mélyebb, de ugyanakkor sokkal egyszerűbb tétel: A modern ember nem érti már a természetet. Nincs kapcsolata vele, nem képes olvasni belőle, nem érti az üzeneteit, nem tud belesimulni. Számára a természet végső soron nem más, mint felvonulási terület, kiaknázandó erőforrások tárháza. Abram azt mondja, hogy

az archaikus népek animista világszemléletétől való eltávolodás a mi tragédiánk,

s ennek a tragédiának a jeleit lépten-nyomon tapasztalhatjuk. Az animista világkép némiképp leegyszerűsítve „átlelkesített” szemléletet jelent, azt, hogy a világ minden jelensége, lénye és tárgya él, ennélfogva képes szólni hozzánk. A tradicionális kultúrák embere számára a természet nem egy tőle független, idegen tér, hanem egy olyan világ, amely folyamatosan beszél, jeleket ad, elmeséli a maga történeteit. Ez az ember folyamatos párbeszédben áll a természettel, s ez a párbeszéd leginkább a nyelvében fejeződik ki. Ez a nyelv maga is a természetből hajt ki, mint egy növény, hangjai, szavai, fordulatai is úgy indáznak, akár egy folyondár. Az animizmus idő- és térszemlélete ezért aztán radikálisan más, mint a modern emberé. Számára a múlt, a jelen és a jövő egészen mást jelent. Az idő nem lineáris, nem közönyösen pereg a mélymúltból a távoli jövő irányába, hanem ciklikusan, egy körmozgásban létezik. Ahogy a csillagok járnak, vagy ahogy a természet éli a maga életét.

Mondhatnánk erre, hogy ilyesmiről sokszor olvastunk már, mitől olyan nagyon érdekes ez. Igen, önmagában mindez nem újdonság, ez a könyv mégis tud valami olyasmit, ami lényegesen megkülönbözteti a hasonló tematikájú munkáktól. Abram nem felmondja a leckét, nem ezerszer olvasott és hallott igazságokat reciklikál, hanem következetesen végiggondol valamit. De nem csak végiggondol – és talán ez ennek a könyvnek a legnagyobb erénye –, hanem végig is „érez”, hogy ezzel a hatásvadásznak tűnő megállapítással éljek. Mert az egy dolog, hogy a szerző egyfelől filozófus, aki a táj és a nyelv kapcsolatát, az észlelés mibenlétét a fenomenológia irányából, Husserl és Merleau-Ponty írásain keresztül próbálja értelmezni, másfelől viszont az is van, hogy realizálja is mindazt, amit végiggondol.

A realizálás itt leginkább azt jelenti,

hogy „terepre megy”, a Távol-Kelettől és a Himalájától Észak-Amerikáig,

és a még fellelhető törzsi kultúrák atmoszférájában elmerülve igyekszik elsajátítani valamit abból, amit a nyugati világ embere rég elvesztett már. Könyve ezért és ettől válik élővé, nem marad meg az okoskodások, az elméletek szintjén, hanem valóban állít valamit, ami igen ritka erény manapság. Az ausztrál bennszülöttek „álomidejéről”, az apacsok helyekhez fűződő kapcsolatáról vagy a már emlegetett kojukon indiánokról szóló részek megrendítő erővel idéznek meg valamit abból, amit elherdáltunk. És itt most nem is elsősorban a természetrombolásról van szó, hanem arról a pusztításról, ami a tudatunkban ment végbe, ami az ős-oka annak a hideg és számító magatartásnak, amellyel a nyugati ember évszázadokon át fordult a teremtett világ felé.

Abram könyve számos szempontból hasonlít Henry David Thoreau Walden című remekművéhez. Abram ugyanis – Thoreau-hoz hasonlóan – nem csupán ledorongolja az olvasót, nem csak osztja az észt, hanem mivel maga is a legmélyebben érintett a témában,

a munkát önmagán kezdi, nem másoktól várja el.

Az érzékek igézete számos részletében volt ismerős, a magam életéből ismerős. Sok éve élek az emberi és a természeti világ peremén, egyfajta határhelyzetben. Magam előtt látom az erdő titokzatos életét, a madarak, a bogarak, a fák, a virágok világát. A könyvet olvasva nem tudtam nem arra gondolni, hogy mindazt, amiről Abram beszél, eddig is sejtettem. Ahogy mindannyian sejtjük. Ott él bennünk mélyen, eltemetve. A könyvek persze nem segítenek rajtunk, nem oldanak meg helyettünk semmit, ezt  mégis érdemes elolvasni, mert van benne valami, ami a legtöbb hasonló tematikájú könyvből hiányzik.

Költészet, etnográfia és filozófia egyszerre van jelen benne, egymást járják át, amitől az egész egyszerűen magával ragadóvá válik. Valahogy úgy, mint Mrs. Annie Peaches, a hetvenhét éves apacs asszony egyik Abrams által idézett gondolata: „A föld mindig vigyáz az emberre. A föld rávezet a helyes életre.”   

Nyitókép: David Abram (The Big Picture/Joe Neidhardt)

Összesen 5 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés