A nap, amikor Washington Tajvanban sakkozni hívta Pekinget 

2022. augusztus 4. 9:51

Dobozi Gergely
Mandiner
A jelenlegi status quo a békének kedvez, minden egyéb fejlemény a puskaporos hordónak gyújthat alá.

Nancy Pelosi, az amerikai képviselőház elnöke kedden késő este Tajvan szigetén landolt. Ezt követően Tajvan vitatott szuverenitása szempontjából kulcsfontosságú közjogi méltóságokkal, a tajvani parlament elnökével és Caj Ing-ven elnökkel találkozott.

Látogatása közben számos szimbolikus nyilatkozat elhangzott Pelosi részéről. Beszédében Pelosi a tajvanit az egyik legszabadabb társadalomnak nevezte a világon. Azt mondta, látogatása megmutatja az USA megrendíthetetlen elköteletzettségét a tajvani demokrácia mellett. Pelosi azt mondta, nagyon büszkék Caj kormányzására, majd megköszönte a politikus vezetését, és azt mondta róla: az USA azt akarja, hogy az egész világ elismerje.

„Negyvenhárom évvel ezelőtt az USA megígérte, hogy mindig Tajvan mellett lesz. Kitartunk az elkötelezettségünk mellett.”

A Pelosi-látogatás „bohózatként” aposztrofáló Peking ellenben azt állítja, hogy Tajvan a kínai államterület integráns része, s hogy Tajvan elkülönülése pusztán a kolonizáció maradványának tekinthető (Tajvan még 1886-ban vált önálló tartománnyá). Kína szemében a Tajvannal kapcsolatos bárminemű lépés a „történelmi hibák” kiküszöbölésére tett kísérletnek tekintendők.

A világ a Pelosi-látogatás fényében azt latolgatja, hogy lesz-e világháború abból, hogy a Kínai Népköztársaság gyakorlatilag blokád alá vette azt a területet, amelyen épp egy vezető atomhatalom harmadik legfőbb közjogi méltósága tartózkodik hivatalos látogatás céljából. A feszültséget erősítette, hogy Pelosit kisebb hadsereg kíséri útja során.

Ez azért van, mert Tajvan szuverenitása a nemzetközi közösség fajsúlyos aktorai körében vitatott.

A szuverenitás ugyanis a nemzetközi közösségben azt feltételezi, hogy az államok egymáshoz képest politikai értelemben mellérendelt viszonyban állnak. S habár a nemzetközi jog a szuverenitás pontos definícióját nem ismeri, az 1975-ös Helsinki záróokmány – néhány ENSZ-dokumentummal együtt – felsorol bizonyos jogokat és kötelezettségeket, amelyek az államokat egymással szemben kötik.

Ezek lényege, hogy az államok szabadon alakíthatják bel- és külpolitikájukat, a többi államnak pedig ezt tiszteletben kell tartania és tartózkodniuk kell a más államok belügyeibe való beavatkozástól.

A problémát az okozza, hogy épp 

az államok mellérendeltségének elve miatt nincs lista arról, hogy melyik állam szuverén, és melyik nem az. 

Ezen az sem változtat, hogy az ENSZ határozhat arról, hogy egy jelentkezőt felvesz-e tagjai közé, vagy sem. Sőt – Tajvan épp Peking miatt nem tagja a világszervezetnek, ráadásul még a múlt század utolsó évtizedeiben a diplomáciai elismerést is megvonták a területtől.

Tajvan éppen ezért nemzetközi jogi szempontból – Palesztinához hasonlóan – bizonytalan státusú entitás, amelyből egyébként a világon kétszáznál is több létezik.

1949-ben Mao Ce-tung kikiáltotta a Kínai Népköztársaságot, amelyet az USA, s annak legtöbb szövetségese nem volt hajlandó elismerni. Sem az országot, sem annak kormányát. Ez az állapot egészen az 1970-es évek elejéig fennált. A szövetségesek hosszú évekig a pekingi kormány helyett a Kínai Köztársaság nevében eljáró Csang Kaj-sek emigráns kormányát ismerték el. 

Csakhogy mind Tajpej, mind Peking az „egy Kína” elvéből indult ki, ami azt jelentette, hogy 

vagy Tajvan, vagy Peking képviselheti Kínát – egymást kizáróan.

Végül 1971-ben a washingtoni politika változtatott álláspontján, és elismerte a pekingi adminisztrációt, mögé pedig a többi szövetséges is besorolt. Ezzel a tajvani Kínai Köztársaság ügye megfeneklett; annál is inkább, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsban is pekingi diplomata ül (Tajvan jobb híján megfigyelői státuszra jogosult). 

A sors iróniája, hogy az ENSZ alapító tagjai között 1945-ben a Csang Kai-sek-féle Kínai Köztársaság szerepelt, a Biztonsági Tanács öt állandó tagja között úgyszintén. Tajvan helyzetét azóta nem könnyíti az sem, hogy a világ államainak jelentős része Tajpejjel mindössze kereskedelmi kapcsolatot ápol, formálisan nem hajlandó elismerni azt.

Érdekesség Tajvan jogállásának USA-beli megítélésével kapcsolatban, hogy 

még az USA bíróságai is a Kínai Népköztársaság részének tartják.

Egy 1992-es ítéletben az USA wisconsini kerületi bírósága ugyanis arra hivatkozott, hogy a nemzetközi légi fuvarozásra vonatkozó 1929. évi varsói nemzetközi egyezmény kiterjed Tajvanra is. Igen ám, csakhogy az ítélet meghozatal idején Tajvan nem ratifikálta a varsói egyezményt – ellentétben a Kínai Népköztársasággal.

Kínára a geopolitikai szakértők közül egyesek egyfajta „weiqi-játékosként” tekintenek, amely a Nyugaton ismert sakkhoz hasonló – de nem azonosítható azzal. A kínai eredetű, több mint kétezer éves területfoglalásra épülő táblajátékban ugyanis nem az ellenfél sakk-matt-tal való megsemmisítése a cél (a nyugati katonai doktrína jellemzően erre a logikára épül). Kína legújabb kori történetében a weiqi-analógia talán a Teng Hsziao-ping-adminisztráció esetében állja meg a helyét: a politikus kormányzása alatt ázsiai ország alacsony intenzitású nemzetközi jelenlétre törekedett, miközben saját fejlődésére fókuszált. Ehhez képest jelent változást Hszi Csin-ping hozzáállását az elődjeihez képest agresszívabb nemzetközi diplomácia és a gyorsított hadi modernizáció jellemzi.

Kína tehát államterületeként tekint arra a Tajvanra, amelyre az Egyesült Államok jelenlegi kormánya – legalábbis a politikai kommunikáció szintjén – szuverénként. Ez azért probléma, mert 

Hszi Csin-ping elnöksége alatt Kína agresszívebben viselkedik, 

mint ahogy azt az ázsiai országtól a geopolitikai szakértők a történelmi tanulságokra tekintettel várnák.

Ennek tükrében nem csoda, hogy a Pelosi-féle látogatás kapcsán mindenki azt találgatta, hogy a végletekig, az USA bevonódásával eszkalálódhat a Kína és Tajvan közötti diplomáciai és katonai feszültség. Peking tudatta, hogy a hadsereget a legmagasabb készültségi szintre helyezték, illetve azzal fenyegetett, hogy célzott hadműveleteket hajt végre Tajvan ellen az amerikai politikus látogatása miatt.

A nemzetközi jog mindazonáltal csak az egyéni vagy kollektív önvédelem természetes jogát ismeri el, 

amikor az erőszak igazolhatósága merül fel. Ha tehát Kína egyoldalúan úgy dönt, hogy a tajvani kérdést erőszakkal kívánja lezárni, ezt jogszerűen csak úgy teheti meg, ha bizonyítja, hogy az ENSZ Alapokmányának 51. cikkére jogosan hivatkozott.

Ennek sikere kétséges: még az Amerikai Egyesült Államok sem hivatkozhatott sikerrel a „preemptív önvédelemre” akkor, amikor Irak 2003-as invázióját próbálta igazolni. A nemzetközi közösség Vietnám önvédelemre való hivatkozását is elutasította Kambodzsa 1978-as inváziója idején.

A nemzetközi jog különbséget tesz preemptív és preventív önvédelem között: előbbi nem ütközik az általános erőszaktilalomba, utóbbi viszont igen. Preemptív önvédelemhez folyamodhat egy állam, és erőszakot alkalmazhat egy másikkal szemben, ha az országot a másik állam ténylegesen fenyegeti, a fenyegetés valós, küszöbön álló, csak erőszakkal elhárítható, és a preemptív önvédelem jegyében alkalmazott erőszak arányos magával a fenyegetéssel. A preventív – tehát tilos – önvédelem ezzel szemben az az esetkör, amikor az adott államot ténylegesen még nem fenyegetik, a fenyegetés nem küszöbön álló, vagyis, a támadás várhatóan csak később következik be.

Emlékezetes az Azerbajdzsán és Örményország közötti, a Hegyi-Karabahra vonatkozó 2020-as konfliktus is, amelynek kapcsán az a kérdés merült fel, hogy igazolhat-e fegyveres elégtételt az a tény, hogy egy állam területét egy másik állam tartja megszállás alatt huzamosabb időn keresztül. Másképp fogalmazva: egy jogellenesnek tartott megszállást lehet-e elhúzódó fegyveres támadásként minősíteni. A Hegyi-Karabah a Szovjetunió felbomlása óta Azerbajdzsán államterületének része. 

Csakhogy a nem azeri olvasat szerint a régiónak önálló népességgel, kormányzattal és területtel rendelkezik. Ez a három szempont az államiság ismérve. Azerbajdzsán az önvédelem jogára hivatkozott, amikor fegyveres erővel kívánta rendezni az enklávé ügyét. Egyesek elemzők szerint az erre való hivatkozás nem állja meg a helyét. 

A fegyveres elégtétel ugyanis ebben az esetben indokolatlanul írt felül egyéb, az ENSZ Alapokmányában felsorolt olyan értékeket, mint például a viszályok békés rendezése melletti érdekek, vagy a nemzetek közötti békéhez és stabilitáshoz fűződő érdekek.

A helyzet tehát a következő: adott egy egyre agresszívebben viselkedő atomhatalom által vitatott terület, amelyet egy másik atomhatalom a kommunikáció szintjén most szuverénként ismer el. Minden korábbi releváns diplomáciai gesztusa ellenére. Ha minden úgy marad, ahogy most van, az eszkaláció talán elkerülhető. Bármi egyéb változó arra sarkallhatja a weiqi-játékost, hogy a sakktáblán is kipróbálja magát.

Kép: Yue Yuewei / XINHUA / Xinhua via AFP

Összesen 12 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés