Áttörés a hunok, avarok és ősmagyarok kutatásában

Kovács Gergő írása a Mandiner hetilapban

2011-ben újraindultak a Raskó István által 2000-ben elkezdett archeogenetikai kutatások a Szegedi Tudományegyetem genetikai tanszékén. A projekt vezetésének feladatát Török Tibor, a genetikai tanszék docense, a Magyarságkutató Intézet Archeogenetikai Kutatóközpontjának tudományos főmunkatársa kapta meg, a ma a kutatóközpontot vezető Neparáczki Endre PhD-hallgatóként vett részt a munkában.

2019-től az MKI és az SZTE közötti szerződés értelmében a két intézmény közös archeogenetikai laborjaként folytatták a működést. Neparáczki Endre elnyerte A magyarság eredetének kutatása a Kárpát-medence történeti és recens népességeinek genetikai vizsgálatával című tématerületi kiválósági program pályázatát, ami lehetővé tette a legmagasabb szintű molekuláris és bioinformatikai módszerek bevezetését, azaz a teljes archaikus genomok szekvenálását és analízisét.

és ennek eredménye a Current Biology lapban frissen megjelent közlemény.

Török Tibor megkeresésünkre hangsúlyozza, hogy a tekintélyes szaklapban május végén megjelent kutatási eredmények tudományos áttörésnek tekinthetők. „Eredményeink több olyan kérdést is megválaszoltak, melyek régóta vita tárgyát képezik a történettudományban és a régészetben” – emeli ki. Mint mondja, a történészek a mai napig megosztottak abban a kérdésben, hogy az európai és ázsiai hunok között létezett-e közvetlen kapocs, s az avarok származása és lehetséges zsuanzsuan kapcsolata ugyanilyen eldöntetlen kérdés.

A kényesebb témákra térve hangsúlyozza: „Vannak olyan kérdések, melyekben egy szakmai kisebbség és a közvélemény jelentős része elutasítja a történészek jelenlegi konszenzusát. Ilyen például az európai hunok és az avarok közötti lehetséges átfedés vagy a honfoglaló magyarok lehetséges hun kapcsolatai.” Hozzáteszi, hogy az új eredmények nagy előrelépést jelentenek e kérdések eldöntésében, ám nem adnak választ a magyar őstörténet összes kérdésére.

Igazolták az európai hunok és az ázsiai hunok közötti folytonosságot, illetve az avar vezetőréteg legalább egy részének mongóliai származását és ázsiai hun örökségét is. A kutatók szerint továbbá az avar kori bevándorlók jelentős része nem az avar vezetőrétegre, hanem az azt megelőző hun korszak népességére vezethető vissza.

Az új kutatás alapján

További megállapítások: az említett protougor nép legalább a bronzkor végétől az ázsiai szkíták közé tartozott; a honfoglalók ősei a korai szarmatákkal és a korai hunokkal is keveredtek; az Árpáddal érkező honfoglaló magyarok egy további része pedig nem protougor-leszármazott volt, hanem ugyanannak a hun kori népességnek a leszármazottja, mint az avar kori bevándorlók.

Fontos volt az eredményekhez az archaikus genomok – az egykor élt emberek teljes örökítő­anyag­-készlete – kutatásaiban bekövetkező áttörés. A tudományos munkát segítette az a tény is, hogy a bevándorlók többsége keletről jött, jelentős ázsiai génkészlettel, amely nagymértékben különbözik a helyi, európai génállománytól, így aránylag könnyen elkülöníthető.

A genetikus úgy látja, az összes vándorlási hullámra jellemző volt, hogy

és részben keveredett velük. A Mongólia területéről induló hunok így integrálhatták a szarmatákat, az előmagyarokat és az útjukba eső germán – például gót, gepida – népeket.

A Mongóliából csaknem kétszáz évvel a hunok után kivándorló avarok értelemszerűen már a hun maradványokat is itt találták és integrálták. Török Tibor szerint a honfoglalók elődeinek őshazája valahol az Urál és Altaj közötti erdős sztyeppe területén lehetett, de a honfoglalást megelőzően valószínűleg már az Urál európai oldalán, „Magna Hungariában” tartózkodtak.

„Korábban már átestek ugyan az általunk kimutatott korai hun keveredésen, itt ismét hun utódnépekkel, az onogur-bolgárokkal kerültek kapcsolatba. Innen kerülhetett ki a honfoglaló elit azon jelentős rétege, melyben nem találtunk protougor genetikai nyomokat, csak a hunok és az avarok nyomait. Emellett fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy az összes korszakból a vizsgált minták többségének helyi, európai genomja volt, vagyis az őslakosok minden korszakban többségben voltak a bevándorlókhoz képest” – részletezi a projekt vezetője.

Az avarok és a hunok tehát kétféleképpen is kapcsolódtak: egyrészt mindkét bevándorló csoport elit rétege Mongóliából, korai hsziungnu, azaz ázsiai hun felmenőktől származott, másrészt

A magyarok szintén két­féleképpen kapcsolódtak a hunokhoz. „Egyrészt a honfoglalók elődei még az őshazában keveredtek a korai hunokkal 217 és 315 között, akikben ekkor még dominálhatott a hsziungnu örökség, ezért is lehetett egyértelműen kimutatni. Másrészt később jelentős arányban integráltak hunleszármazottakat, akik jellemző módon az elithez tartoztak, ami az erős kulturális integráció jele” – fejti ki a szegedi egyetem docense.

„Tudjuk, hogy a népi emlékezet akár több ezer éves eseményeket is képes megőrizni, a honfoglalás első írott forrásai ehhez képest csak néhány száz évvel korábbi eseményekről számolnak be” – fogalmaz Török Tibor. Mint mondja, múltunkról az íratlan mondai, zenei, kulturális hagyaték is egyértelműen nyilatkozik. Hozzáteszi: a modern genetikai kutatások szinte minden esetben igazolták a nyelvi kapcsolatok mögött a genetikai kapcsolatot, és ez most a magyar nyelvre is igazolódott.

„Természetesen a genetikai és a kulturális kapcsolatok független utakat is bejárhatnak, de a genetikai eredmények igen erős adatoknak tekinthetők, melyeket a társadalomtudományok nem hagyhatnak figyelmen kívül, különösen akkor, ha hiányosak vagy ellentmondók az egyéb adatok” – szögezi le. A projekt vezetője úgy gondolja, hogy

Nyitóképen: Feltárt és visszatemetett temetőrészlet Mongólia füves pusztáján, ahol egykor az ázsiai hunok birodalma létezett, és ahol lakói most nyugszanak. Fotó: Neparáczki Endre, Magyarságkutató Intézet