Választásról választásra küzdötte fel magát a Fidesz oda, ahol most van

2022. február 19. 16:42
Áttekintés 1990-től 2018-ig.

Hajdú András írása a Mandiner különszámában

A rendszerváltás óta hazánkban nyolc ország­gyűlési választást rendeztek, öt alkalommal jobb-, három alkalommal baloldali pártok alakíthattak kormányt. Előre hozott választásra még soha nem került sor, ami a magyar politikai rendszer stabilitását mutatja. Az 1990 és 2010 között alkalmazott kétfordulós választási rendszerben különösen fontos volt, mely párt vezet az első fordulóban. A második forduló többnyire a két héttel korábban előnyt szerző oldalt erősítette, fordítani egyedül az Orbán Viktor vezette jobboldali szövetség tudott 1998-ban. Cikkünkben az 1990 és 2018 közötti országgyűlési választások kampányainak jellegzetességeit, eredményeit és főszereplőit tekintjük át.

1990

Az MDF vezette jobboldal győzelme SZDSZ-es keretben

Nagyobb felbontásért kattintson jobb egérgombbal a képre, majd válassza a „Kép megnyitása új lapon” opciót!

A kampány gyakorlatilag 1989 őszén megkezdődött a négyigenes népszavazással. Az 1989 márciusában létrehozott Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásai során született egyezség szerint egyetlen alkalommal közvetlenül, még az 1990 tavaszára tervezett országgyűlési választás előtt választották volna meg az új államfőt, ami az akkori hangulat alapján nagy valószínűséggel Pozsgay Imre szocialista politikus sikerét jelentette volna. Ebben a kérdésben azonban a Szabad Demokraták Szövetsége a Fiatal Demokraták Szövetsége, majd később a Független Kisgazdapárt és a Magyar Szociáldemokrata Párt támogatásával népszavazást kezdeményezett három másik kérdéssel együtt (a Magyar Szocialista Munkáspárt munkahelyi pártszervezeteinek megszüntetése és elszámoltatása a pártvagyonnal, a munkásőrség feloszlatása). A Magyar Demokrata Fórum nem állt ki nyíltan korábbi szövetségese, Pozsgay mellett, és bojkottra szólította fel szimpatizánsait. A népszavazáson 6101 szavazat döntött az államfő közvetett, országgyűlési képviselők általi választása mellett. A további három kérdésben az igen szavazatok 95 százalék körüli arányt képviseltek.

A négyigenes referendum egyértelművé tette, hogy a magyar ellenzék különböző pártokra vált szét, így nem maradt reális esélye annak, hogy egyetlen ernyőszervezetben induljon az első választáson az utódpárttal szemben. A népszavazási kampány az SZDSZ-nek kiemelt figyelmet, a szűk értelmiségi bázis gyors bővítését is hozta, ennek köszönhetően felzárkózott az 1988–1989 során jelentős vidéki hálózatot kiépítő MDF mellé. Miközben a demokrata fórum önmagát a békés átmenet biztosítékaként mutatta be A nyugodt erő szlogennel, addig az SZDSZ az őszi sikereire építve harsány antikommunista kampányt indított, aminek azonban rövid és hosszú távon is az áldozatává vált.

Az 1990-es voksolás első fordulójában az MDF 3,3 százalékponttal megelőzte liberális ellenfelét, a 176 egyéni választókerület közül pedig 81 helyen az MDF, 63 helyen az SZDSZ jelöltjei vezettek. A második fordulóban az MDF vidéki hálózatának köszönhetően jól mozgósított, így végül 115 körzetet nyertek a párt jelöltjei.

Sorsdöntőnek bizonyult a listás szavazatok kapcsán meghatározott 4 százalékos parlamenti küszöb. 1990-ben három baloldali párt (MSZMP, MSZDP, Agrárszövetség) végzett a 3 és 4 százalék közötti sávban, így a Magyar Szocialista Párt ellenzékbe szorult, de nem kellett baloldali riválissal küzdenie az 1990-es években, ami a későbbiekben fontos elem volt a párt sikereiben.

Bár az MDF–FKGP–KDNP-koalíciónak biztos parlamenti többsége lett, a kétharmados arányt nem érte el. A kerekasztal tárgyalásai során kialakított új intézményrendszer sok döntést (például költségvetés elfogadása) kétharmados többséghez kötött, ami akkor még minden szereplő által elfogadható volt, mert választási vereség esetére is erős alkupozíciót biztosított. Antall József a legnagyobb ellenzéki párt, az SZDSZ vezetőivel kötött alkuval látta feloldhatónak a helyzetet. Az 1990. május 2-án ismertetett MDF–SZDSZ-paktumban az SZDSZ hozzájárult a kétharmados többséget igénylő jogszabályok körének csökkentéséhez, a kormányfő alkotmányjogi megerősítéséhez (elsősorban a konstruktív bizalmatlansági indítvány révén), amiért cserébe az MDF támogatta az SZDSZ-es Göncz Árpád köztársasági elnökké választását. Az őszi önkormányzati voksoláson elért ellenzéki sikerek, majd a taxisblokád foglalta keretbe azt a bő egyéves időszakot, ami az SZDSZ sikerével kezdődött és zárult, a legfontosabb politikai küzdelmet, az első országgyűlési választást mégis az MDF nyerte 1990 tavaszán. Bár az Antall­kormány sok súlyos kihívással nézett szembe, ekkor kristályosodott ki a harmadik köztársaság két fontos jellegzetessége: az Országgyűlés vált a fő politikai arénává, Antall József révén pedig megerősödött a miniszterelnöki pozíció ereje és tekintélye.

1994

Visszajöttek: Horn Gyula fölényes győzelme

Nagyobb felbontásért kattintson jobb egérgombbal a képre, majd válassza a „Kép megnyitása új lapon” opciót!

Az első ciklus során jelentkező társadalmi és gazdasági problémák, belső konfliktusok felőrölték a jobboldali koalíciót. Az FKGP már 1991-ben szétszakadt az Antall-kormány mellett kitartó képviselők körére és a miniszterelnökkel szembeforduló, Torgyán József vezette pártközpontra. Bár Antall az MDF irányításáért zajló harcot Csurka Istvánnal szemben megnyerte, 1993 decemberében hosszú betegség után elhunyt. Utódja, Boross Péter a ciklus konszolidált lezárására koncentrált, a jobboldali politikusok pedig nem akarták elhinni, hogy népszerűségük olyan mértékben elkopott, ahogy azt a közvélemény-kutatások jelezték. Bár a kormánypártok még az utolsó hónapokban is több kérdésben (földkérdés, egykori ügynökök átvilágítása) új törvényeket alkottak, a szociális és gazdasági problémák kezelése mellett a kulturális küzdelemben is vereséget szenvedett a jobboldal.

Az utódpárt a kampányát elsősorban a szak­értelmére, korábban szerzett kormányzati tapasztalatára építette. Tehát az 1990-es választáson hátrányt jelentett az 1990 előtti kormányzati múlt, az 1994-re szétesett, a kritikusai szerint túlideo­logizált jobboldali kormányzással szemben viszont valós alternatívaként jelent meg a szakértői kormányzás ígérete. Az MSZP ezt a társadalmi igényt meglovagolva hirdette a plakátjain: „Szavazzon a szocialistákra! Hogy a szakértelem kerüljön kormányra.” A második országgyűlési választás az utódpárt elsöprő diadalát eredményezte. Bár a listás szavazatok esetében „csak” 33 százalékot ért el, az egyéni választókerületek közül 160-ban vezettek a jelöltjei, s 149-ben végül a mandátumot is megszerezték, így a szocialisták összesen 209 mandátumhoz jutottak, önállóan is többséget szereztek. Sikerükhöz hozzájárult, hogy az előző ciklus politikai harcai miatt az MDF és az SZDSZ vezette blokk között nem volt kooperáció, így a szocialisták akár 40 százalék alatti második fordulós eredménnyel is körzeteket nyertek.

Az MSZP győzelmében központi szerepet játszott a közvetlenül a választás előtt autóbalesetben megsérülő Horn Gyula, aki Kádár János stratégiáját követve úgy szorította háttérbe minden riválisát, hogy közben megőrizte a párt egységét, továbbá a rendszerváltást kísérő gazdasági és szociális problémákkal az 1970-es és 1980-as évek szürke, ugyanakkor kiszámítható stabilitását állította szembe. Politikai mozgásterét tovább bővítette, hogy a stabil parlamenti többség ellenére koalíciót kötött az SZDSZ-szel, amelynek vezetői még a két forduló között is határozottan állították, nem fognak részt venni egy Horn vezette kormányban. Az előző választás során még határozott antikommunista kampányt folytató SZDSZ-szel kötött szövetség egyszerre kínálta számára a nemzetközi szereplők előtti legitimációt, valamint politikai játszmáinak kiszélesítését: az SZDSZ-t időnként saját pártjának összezárására, időnként pedig a belső ellenfeleivel szemben használta. A koalíció kétharmados parlamenti többséget is jelentett az MSZP-nek, ám az 1994-ben is második helyen végző SZDSZ identitása súlyosan sérült, támogatóinak döntő többségét pedig a ciklus végére elveszítette. Bár a két korábbi ellenfél együttműködése már az előző ciklus idején elkezdődött, és a kormány ellen meghirdetett Demokratikus Chartában látványosan meg is mutatkozott, a rendszerváltás folyamatában központi szerepet betöltő demokratikus ellenzékre épülő párt szavazóinak többsége nem fogadta el a kormányzást olyanokkal, akik 1990 előtt is vezető politikai szerepet töltöttek be.

A súlyos vereség jelentős átalakulást eredményezett a jobboldalon. A számos belső problémával küzdő, újabb pártszakadások miatt tovább gyengülő egykori kormánypártokkal szemben a ciklus második felére a Fidesz vette át a kezdeményezést az ellenzéki oldalon, majd az MSZP kihívójává emelkedett.

Nyitóképen: Orbán Viktor családjával leadja a szavazatát a második fordulóban az 1998-as választáson. Fotó: Reuters / Archive 

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés