Kezdetektől a zene grandiózussága varázsolt el – Batta András a Mandinernek

2022. február 4. 21:09
Egy Mozart-opera vagy Beethoven-szimfónia olyan dolgokat fed fel az emberi lét lényegéről, amelyek a hétköznapi életben is iránytűk lehetnek – véli a Magyar Zene Háza igazgatója. Interjú.

Farkas Anita interjúja a Mandiner hetilapban.

Az alagsorban berendezett zenetörténeti kiállítás „bizonyos szempontból én vagyok”, mondta egy korábbi beszélgetésben, utalva a közel fél év­százados zenetörténészi tevékenységére. Emlékszik rá, mikor határozta el, hogy a klasszikus zene lesz az élete?
Egészen pontosan. Kicsi koromtól különösen érdekelt a zene, ami azért furcsa, mert a szüleimnek azonkívül, hogy rendes polgári családként eljártunk operába, hangversenyekre, nem volt semmilyen kötődésük a zenéhez, és a felmenőim közt sem akadtak professzionális muzsikusok. Az első sorsfordító dolog az volt, amikor, talán a hetedik születésnapomon, kaptam egy kis játék xilofont, és elkezdtem pötyörészni, népdalokat játszottam le rajta, sőt saját kis szerzeményekkel is próbálkoztam. A másik meghatározó esemény, aminek a hatására végleg a zenei pálya mellett döntöttem, tizenöt éves koromban történt. Akkor hallottam az Erkel Színházban Bach h-moll miséjét a Budapesti Kórus és a Magyar Állami Hangversenyzenekar közös koncertjén, a híres Bach-orgonistaként is számontartott Karl Richter dirigálásában. Az elő­adás után egész éjjel nem tudtam aludni, másnap bementem a Rózsavölgyi zeneműboltba, megvettem a kottát, és hetekig tanulmányoztam. 

Ekkor már csellózott is egy ideje. Hogyhogy nem a hangszer volt a csali?
Ennek több oka is van. Valahogy a kezdetektől soha nem a részletek, hanem a nagy zeneszerzők és műveik, vagyis a zene grandiózussága, csodálatos és felemelő volta varázsolt el. És az igazsághoz hozzátartozik, hogy elég hamar kiderült az is, szorgalmas gyakorlás ide vagy oda, valószínűleg nem én leszek a világ legnagyobb csellistája.

Fotó: Ficsor Márton

Nem volt nagy törés erre rádöbbenni?
Nem. Utólag inkább azt mondom, hogy szerencse volt. Így megkíméltem magam attól a keserű sors­tól, amit később sok zenésznél láttam, hogy még a harmincas éveikben is görcsösen próbálkoznak a szólistasággal, és nem akarják belátni, hogy vagy a tehetségük kevés hozzá, vagy alkatilag-habitusban nem valók a színpadra. Nekem viszont, hála Istennek, volt egy nagyon erős személyiségű, sikercentrikus édesanyám, aki, pláne mert egyke vagyok, árgus szemekkel figyelte a pályafutásomat. És amikor azt tapasztalta, hogy otthon állandóan készülök, ennek ellenére sem a vizsgákon, sem már később a konzis növendék-hangversenyeken nem tudom a rengeteg gyakorlás alapján elvárható minőséget produkálni, folyton arra biztatott, hogy hagyjam az egészet, és válasszak másik szakmát. Én meg mindig azt válaszoltam, hogy rendben, de annyira imádom a zenét, hogy valamilyen formában mindenképpen ezzel akarok foglalkozni. A szüleim erre elvittek apám egykori debreceni iskolatársához, a zenetörténész Ujfalussy József­hez. Az ő javaslatára váltottam aztán tizenhat évesen sínt, és bár még leérettségiztem cselló szakon, lélekben már a Zene­akadémia zenetudományi szakára készültem. Talán ennek köszönhető, hogy elsőre be is jutottam, ami elég kivételesnek számított, hiszen ezen az akkoriban két-három évente indított „luxus­szakon” jellemzően másoddiplomások tanultak. Később kiderült, hogy a híres Kodály-tanítvány Szabolcsi Bence döntött a felvételemről: annyira tetszett neki a beugró tanulmányom, hogy az ellensúlyozta a finoman szólva is hiányos ismereteimet.

Miről szólt a tanulmány?
Muszorgszkij A halál dalai és táncai című, énekhangra és zongorára írt dalciklusát vizsgáltam benne. Abban az időben eleve nagyon foglalkoztattak a transzcendens dolgok, élet és halál feloldhatatlan problematikája, ezért amikor valaki ajánlotta ezt az addig általam nem ismert és a zsenialitása ellenére ma is csak ritkán játszott művet, örömmel mélyedtem el benne.

Fotó: Ficsor Márton

Hasonló ritkaságokkal foglalkozni, egész nap kutakodni a szakirodalomban, kották közt – ez volt a vágya, amikor zenetörténésznek állt?
Egyáltalán nem. Zeneileg mindenevő voltam és vagyok, nem az a mélyfúrós szobatudós, könyv- és kottatárakban, archívumokban kitartóan kutató típus, aki mondjuk tíz évig dolgozik egyvalamin, és a végén leteszi a nagy művet az asztalra. Nekem ehhez nincs türelmem, talán túl izgága a személyiségem. Valószínűleg lehettem volna például az első magyar Muszorgszkij-kutató, de nincs hiányérzetem; szeretem a változatosságot, fel­adatról feladatra gondolkodni, létrehozni valamit, aztán elengedni és belevágni másba.

Ami állandónak látszik a pályáján, az a már-már mániákusan végzett zenei ismeretterjesztés, mindegy, hogy ez a rádión, televízión vagy egyéb csatornákon keresztül valósul meg. Mikor jött rá, hogy ezen a téren viszont nagyon is jól áll önnek a szólistaság?
Valahogy természetesen jött az egész, bár néha még ma is elgondolkozom rajta, mi lehet az oka annak, hogy hangszerrel a kezemben rögtön gátlásossá, izgulóssá váltam a színpadon, de ha bárhol bármilyen közönség előtt beszélnem kellett, azzal soha nem akadt problémám. Még akadémistaként egy barátommal kezdtük járni az országot, mentünk iskolákba, és persze a korszak elvárásainak megfelelően „vittük a kultúrát” a munkásságnak is a gyárakba. Egészen abszurd szituációk is kikerekedtek mindebből: Bartókról beszélni az újpesti bőripari szakmunkásképző tizenéveseinek nem volt éppen könnyű dolog. De engem az ilyen kihívások valahogy még inkább lázba hoztak, huszonhárom éves koromtól az ötvenes éveim elejéig nemigen volt olyan felkérés, amit ne vállaltam volna el. Az emberekkel való kapcsolat, az azonnali visszajelzések mindig is fontosak voltak nekem, és talán nem nagyképűség kimondani: időközben a missziómmá vált, hogy a kevésbé érdeklődőket is meg tudjam győzni arról, legalább adjanak egy esélyt a klasszikus zenének az életükben. 

Fotó: Ficsor Márton

Kontrasztként viszont negyvenegy évig tanított a Zene­akadémián, és az intézmény rektora is lett. Mire emlékszik vissza a legszívesebben ezekből az időkből?
Rengeteg nagyon jó élményem van, a rendkívüli tehetségek osztálya pedig emberileg is kifejezetten érdekes volt. A zsenik világa már egy másik univerzum, ezek a gyerekek egészen kicsi koruktól teljesen más bánásmódot igényelnek.

Kik fordultak meg itt a keze alatt?
Csaknem az összes nagy mai zenészünk, mások mellett Baráti Kristóf, Várdai István, Bogányi Gergely, Kelemen Barnabás, Kokas Katalin, Balázs János, Banda Ádám, és még hosszasan sorolhatnám. Óriási élmény volt velük lenni, és talán én sem okoztam nekik csalódást. Nagy művekkel ismerkedtünk meg együtt, olyanok voltak az órák, mint egy szeminárium, meséltem nekik, hallgattuk a zenét, ők meg kérdeztek. Egy zseni persze egészen máshogy kérdez, mint egy átlagos földi halandó, ezért magam is sokat tanultam tőlük. Akiket megérint a múzsa, azok tízévesen is kivételesek, olyan bölcsesség és érettség van bennük, amilyen a kortársaikban nincsen. Más szempontból meg persze mégiscsak gyerekek. Kelemen Barnabás például borzasztó eleven kiskamasz volt, emlékszem, egyszer ki is küldtem az óráról, mert nem lehetett vele bírni, és arra is, hogy télen mindig a teremben lévő Beethoven-szoborra dobta bejövet a sapkáját, amitől hülyét kaptam. De amikor megszólalt a zene, ő is rögtön befejezte az idétlenkedést, mert az egy másik, számukra különösen szent világ.

Fotó: Ficsor Márton

Nem véletlen, hogy a zsenialitást sok oldalról kutató Czeizel Endrével közös könyve is megjelent A zenei tehetség gyökerei címmel. Meg lehet pontosan fogalmazni, kiből és miért lesz egyedülálló muzsikus?
Nehéz ezt szavakba önteni, mert nincs szigorúan követhető minta. Vannak családok, ahol bőven akad előképe a tehetségnek, máshol a semmiből születik üstökös. Az utóbbi fél évszázad legnagyobb magyar zenei lángelméje, Kocsis Zoltán szülei sem voltak például zenészek, és a felmenői közt is csak egy muzikális emberről tudott, de ő sem volt professzionális muzsikus. Léteznek aztán nagy dinasztiák, ahol a gyerekek a zenében nőnek fel, mégsem öröklik a zsenialitást. A magyarázat szerintem az, hogy a nagy tehetség nem csak zenei természetű. Valamiféle megfoghatatlan, transzcendens dolog is kell hozzá, aminek révén a zsenialitás közlés- és kifejezésvággyal, kiváló előadói attitűddel, a szereplésben való jó értelmű feloldódással párosul. Hogy ez mind egyszerre meglegyen valakiben, nagyon ritka. Ezért kapnak csak nagyon kevesen szárnyakat a színpadon.

A tehetség természetrajza nyilván nem változik, de a generációk igen. Hogy látja, miben más az új nemzedék?
Rengeteget változott a világ, és ezzel együtt persze a diákok sem maradtak ugyanolyanok. Amikor elkezdtem tanítani, még valóságos reveláció volt egy „nyugati” felvétel. Eleve mindent bakelitlemezeken hallgattunk, még kazettás magnója sem volt a Zeneakadémiának. Amikor egy évet kint tanultam Bécsben, az ottani ösztöndíjamból vettem egyet, azt vittem be az óráimra, és mindenki a csodájára járt. Akkoriban teljesen természetes volt az is, hogy előadás után odagyűltek a gyerekek, tovább beszélgettünk a szünetben, ma viszont kimondom az utolsó mondatot, és egy pillanat alatt kiürül a terem. Mivel a zenéért ma már bizonyos értelemben nem kell megküzdeni, egy pillanat alatt elérhető minden, a csoda jellegéből is veszített egy kicsit. Miközben, és ez meg nagyon jó, óriási kincsek váltak tömegek számára hozzáférhetővé. Egyszerre könnyebb egy mai fiatal zenész dolga, és nehezebb is.

Utóbbi alatt mire gondol?
Rengeteg a lehetőség, de ha valakiben nincs meg az önmenedzselés képessége, nem tudja kikaparni magának a gesztenyét, és mondjuk valamilyen nemzetközi irodához társulva stabil globális kapcsolatrendszert kiépíteni, akkor hamar elveszik. Annak idején, amikor állami felügyelettel és segítséggel a tehetségeink valahogy mégiscsak kijutottak nyugatra, a magyar zenész nagyon jó brand volt. Mostanra viszont teljesen lekopott a vasfüggöny mögötti egzotikusságunk, egy mai fiatal muzsikusnak a globális piacon kell megméretnie magát, ahol óriási a verseny, és nagyok az elvárások: egyszerre kell virtuóznak és jól kinéző rocksztárnak lenni. Ezért van olyan borzasztó kevés Várdai István vagy Baráti Kristóf a világon, mert csak nagyon kevesekben van meg egyszerre a régi mélység és a 21. századi divatosság.

Fotó: Ficsor Márton

Maradt azért még a magyar zenészeknek, zenei képzésnek némi „brandértéke” a világon? A Zeneakadémia például tele van ázsiai diákokkal.
Ez az oldal abszolút pozitív. A távol-keletiek Magyarországot szinte csak a zenénkről ismerik, a Liszt-akadémia elég jól csengő hívószó arrafelé. De a marketingnek itt is nagy szerepe van. A New York-i Juilliard Schoollal vagy a londoni, a berlini, a bécsi nagy zeneakadémiával kell megküzdeni. Az amerikai és az angol intézmények már húsz éve felépítették a maguk ázsiai filiáléját, ahol sok pénzért nagyon magas rendű képzést kínálnak. A Zeneakadémiának eddig nem volt lehetősége ilyen beruházásokra, pedig hosszú távon nagy szükség volna rá, hiszen a felsőoktatási piac kőkemény biznisz. Még az említetteknél jóval kevésbé minőségi intézmények is képesek óriási sikerrel működni a modern üzleti világ alapjain. Profi kommunikációval tudnak például csodaként becsomagolni olyan dolgokat, amelyek a mi Zeneakadémiánkon már év­tizedek óta teljesen természetesek, mint a zeneelméleti képzés vagy az egész oktatás holisztikus szemlélete.

És mi a helyzet az alapfokú zeneoktatással itthon? 
A zeneiskolai rendszerünk még mindig remek, a világon alig egy-két országban működik hasonló, még mindig csaknem ingyenes állami zeneoktatási hálózat. Európán kívül, de még azon belül is több helyen inkább az jellemző, hogy szinte bárki, aki azt állítja magáról, hogy profi, alapíthat zeneiskolát, ahova a szülők súlyos pénzekért beíratják a gyerekeket, aztán vagy szerencséjük lesz, vagy nem. Nálunk viszont kontrollált módon zajlik a dolog. És mivel Magyarország rengeteg zenészt képez, és értelemszerűen nem mindenkiből lesz szólista, rengeteg kiváló hangszeres tanárunk van. A közoktatásban már sokkal nagyobb a baj, a zenetanulás nem elég mély és hangsúlyos, a presztízse egyre lejjebb csúszik. És itt lesz óriási szerepe a Magyar Zene Házának.

A zeneiskolai rendszerünk remek, a világon alig egy-két országban működik hasonló”

Azaz?
Az alapműködésünk mellett pont azoknak a diákoknak szeretnénk rendhagyó zenei foglalkozásokat kínálni, akik kizárólag a közoktatásban hallanak a klasszikus zenéről. Fontos, hogy jöjjenek mindenhonnan, vidékről is az osztályok, és részesüljenek abból a fantasztikus, komplex élményből, amely itt várja őket a zenetörténeti kiállítástól a hangdómon át az élő koncertekig vagy a márciusban nyíló kreatív hangtérig. Hogy milyen fontos a hang, milyen csodálatos világ nyílik ki az előtt, aki zenét hallgat és tanul, és hogy ezt igenis lehet „kúl” módon csinálni, nem feltétlenül az osztályteremben feszengve – ezt muszáj minél több gyereknek átélnie. Ezért is szervezzük hétfőtől péntekig a csoportfoglalkozásokat az alsó tagozatosoktól a középiskolás korosztályokig. Ezek nagyjából kétórás szeánszok lesznek szakértő pedagógusokkal, érdekes feladatokkal, a végén közös zenéléssel, zeneakadémisták, konzisok minikoncertjeivel. És ami nagyon fontos, hogy nemcsak klasszikus zenei, hanem nép-, sőt popzenei órákat is tervezünk.

Fotó: Ficsor Márton

Utóbbi beleilleszthető a „nagy szent muzsikába”?
Hogyne. A rock- és popzene immár sok évtizedes múltra visszatekintő, óriási kultúra, és egyáltalán nem baj, ha valaki nem hegedülni vagy zongorázni szeretne megtanulni, hanem az elektromos gitár vagy a dob a vágya. Közhely, de a lényeg ebben is az érték és a minőség. És hogy – ez az én régi vesszőparipám – akárki akármilyen stílusba is szerelmesedik bele, azért a klasszikus zenéről is tudjon valamit. Amit nem azért kell legalább alapjaiban megismerni, mert annyira magas rendű, vagy mert bizonyos körökben ettől tűnsz műveltnek, hanem azért, amiért elolvasod Tolsztoj Háború és békéjét vagy a Petőfi-verseket – a mélységük miatt. Egy Mozart-opera vagy Beethoven-szimfónia szintén olyan dolgokat fed fel az emberi lét lényegéről, amelyek a hétköznapi életünkben, viselkedésünkben, másokhoz való viszonyulásunkban is iránytűk lehetnek.

Fontos, hogy a Magyar Zene Házába jöjjenek mindenhonnan az osztályok, és részesüljenek abból a fantasztikus, komplex élményből, amely itt várja őket”

A klasszikus zenében, ahogyan az előbb említette, mindenevő, azért néha más terepre is kimerészkedik?
Bár a legendás beatnemzedék idejében voltam fiatal, bevallom őszintén, akkoriban abszolút nem érdekelt ez az egész. Nyilván tudtam róla, hogy van a The Beatles, a konziban a szünetekben meg Illés-számokat zongoráztak a többiek, de engem nem nagyon hozott lázba a dolog. Omega-koncerten voltam egyszer, de csak azért, mert egy távolabbi rokonom azon az egy alkalmon fellépett velük. Arra emlékszem, hogy álltam a backstage-ben, és majdnem megsüketültem, olyan hangos volt a zene, ráadásul mindez ugyanabban a színházban, az Erkelben történt, ahol Bach h-moll miséje az egész életemet megváltoztatta. Most viszont, „öreg fejjel” valahogy mégis elkezdett érdekelni az a korszak, kíváncsi vagyok rá, a pop-rock nagyjai mitől hatottak ennyire. Talán kicsit a Magyar Zene Háza ebben is benne van, hiszen ha az intézmény szellemi értelemben nyitott, akkor én sem zárkózhatok be.

Lett kedvence is?
Újabban Queen-rajongó vagyok. Ami nem azt jelenti, hogy reggeltől estig ez szól a fülemben, de azt igen, hogy vannak pillanatok, amikor Freddie hangját akarom hallani. Máskor meg a csodálatos olasz tenorét, Franco Corelliét. A kettő harmonikusan megfér bennem: nem a stílus a lényeg, hanem a hihetetlen kifejezőerővel társuló zenei nagyság.

A Magyar Zene Háza főbb helyszínei

Állandó kiállítás. A Hangdimenziók – Zenei utazások térben és időben című tárlat a térszint alatti ezer négyzetméteren látható. A természetes fénytől elzárt szinten az európai és a magyar zene történetét mutatják be a zeneművészet születésétől napjaink popzenéjéig.

Kreatív hangtér. Az itt található elmés szerkezetek segítségével a látogatók létrehozhatják a zene elemeit, egyben tárgyiasul magának a létre­hozásnak a folyamata is. Az áprilisban nyíló „zenei csodák palotájában” egy orgona is helyet kapott.

Hangdóm. Egy különleges dómkupola, amely hangokat ad ki magából, és egyben óriási vetítővászon is, mögötte hangszórókkal. A hangzó világ elevenedik meg itt a természet hangjaitól a komponált zenéig. Az első üzenet a Kárpát-medence hangjait és képeit közvetíti, különleges hallási és látási perspektívából.

Zenei játszótér. Az épület szomszédságában, a zenei tematikájú élménykertben egy különleges játszótér is helyet kapott. A kültéri eszközök, többek közt különféle dobok, a burkolatban elhelyezett zenélő párnák, oszlopharangok vagy lábbal megszólaltatható sípok mechanikus működtetésével a látogatók hangokat, dallamokat, ritmusokat csalhatnak ki. A hangszereket, eszközöket kerekesszékesek is használhatják.

Szabadtéri színpad. A park szintjén van a szabadtéri színpad, amely napközbeni és kora esti koncertek, kisebb zenei programok helyszíneként szolgál, akár kezdő zenekarok számára is. A koncertek a színpaddal szembeni domboldalon vagy a mellette lévő kerthelyiségben üldögélve is élvezhetők.

*** 

Batta András
1953-ban született Budapesten. Zenetörténész, PhD, habilitált – 2018-tól nyugalmazott – egyetemi tanár, a Magyar Zene Háza Nonprofit Kft. ügyvezetője. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába járt gordonka szakra. 1972 és 1977 között a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem zenetudományi szakán tanult, párhuzamosan gordonkatanári szakot végzett. 2004 és 2013 között a Zeneakadémia rektora volt. Számos komolyzenei rádió- és televízió-műsor állandó szakértője. 2014-ben kapcsolódott be a Virtuózok klasszikus zenei tehetségkutató műsor zsűrijének munkájába. 2018-ban Miklósa Erikával és Novák Péterrel létrehozta a Partitúra című kulturális televíziós sorozatot, amelyből évente tizenöt adást készül.

Nyitókép: Ficsor Márton 

Összesen 5 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés