A disznószívtől a világhírig

Konopás Noémi írása a Mandiner hetilapban.

Százmilliókat oltottak be világszerte azzal a koronavírus elleni vakcinával, amelynek technológiáját ő fejlesztette ki, mégis végtelenül szerényen nyilatkozik a türelmetlen sajtómunkásoknak a világ napjainkban talán legismertebb magyarja, Karikó Katalin. Nem csoda, hogy egykori bio­lógiatanára, Tóth Albert – mint ragaszkodik hozzá: Berci bácsi – úgy fogalmazott, Kati legnagyobb értéke az egyszerűség. „A világ »Karikó-lázban« ég, a legkülönfélébb helyeken díjazzák, Kati mégis megőrizte azt, ami a média által feltupírozott hülye világból kiveszett: meg tudta tartani a családjából, az iskolájából és a városából hozott értékeket” – jelentette ki. A korát meghazudtolóan aktív Berci bácsit júniusban látogattuk meg Kisújszálláson, a Móricz Zsigmond református gimnáziumban, hogy meséljen nekünk arról, mi az, ami egykori diákját a világhírig repítette.

Harmónia Kisújszálláson

Karikó Katalin Szolnokon látta meg a napvilágot, mégis tősgyökeres kisújszállásinak vallja magát. A Karikó família számos más családhoz hasonlóan pénzért szerezte vissza 1745-ben, a török háborúk után elvesztett földjét. Szülei köztiszteletben álló kisújszállási polgárok voltak, édesanyja könyvelőként, édesapja hentesként dolgozott. Katalin már gyerekként szívesen asszisztált édesapja mellett a disznóvágásokon: óriási tudásszomjjal vizsgálta a kezébe helyezett disznószívet, a szívbillentyűket keresgélve rajta. „Azt hittem, úgy néz ki, mint a zongorán a billentyűk” – mesélte az Ez itt a kérdés című műsor róla készült portréadásában. A család vályogházban lakott, nem volt hűtőszekrényük és tévéjük sem, de nem is hiányzott nekik, mint mondta, „másnak sem volt”. Anélkül is boldogok voltak – idézte fel. Derűlátását édesapjától örökölte, aki minden problémát megoldott, és aki nem csak szimplán optimista volt, egyszerűen áradt belőle a jókedv: a szomszédok onnan tudták, hogy éppen otthon van, hogy állandóan fütyörészett.

Karikó Katalin tanulmányait a kisújszállási Arany János általános iskolában kezdte meg. Legjobb barátnőjével, Kovács Anikóval nyolc éven át ültek egymás mellett a padban, az általános iskola negyedik osztályától a gimnázium végéig. Nem szakadtak el egymástól egészen Anikó idén nyáron bekövetkezett haláláig. „Még találkozhattak az utolsó órában. Hátborzongató, de mintha a barátnő megvárta volna, hogy hazajöjjön Kati, és elbúcsúzhasson tőle – elevenítette fel a szívfacsaró pillanatot Berci bácsi könnyes szemmel. – A lelkük volt harmóniában. Mindenki tette a dolgát, a ma már világhírű Kati Amerikában, a barátnője pedig a Hortobágyon. Ez a távolság nekik semmit nem jelentett. Ezt értse meg a mai ember!”

Karikó Katalin a biológiát korábban is szerette, a háromszáz éves középiskolában pedig végre igazi szakmai alapokat kaphatott. Ott nyerte meg toronymagasan a megyei bioló­giaversenyt hetedikesen. „Kati messze kiemelkedett a többi diák közül, olyan tehetség volt, akivel mindenképpen illett foglalkozni, sőt kötelessége is volt a pedagógusoknak, köztük magamnak is” – emlékezett vissza Berci bácsi. A tanár a verseny után sebtiben meg is hívta a tehetséges diákot az 1966-ban alakult kisújszállási Jermy Gusztáv bioszféraszakkörbe. A kutatópalánta már másnap ott is volt. Egykori tanára ma is őrzi a naplót, amelyet Katalin a szakkörről írt. Komoly munka zajlott, a diákok Berci bácsival közösen 1972-ben még Szent-Györgyi Albertet is megkeresték egy levélben, amire postafordultával jött is a válasz a világhírű, Nobel-díjas tudóstól. A kisújszállási csapat Selye Jánossal is levelezett. „Emlékszem, Karikó Katinak a nyolcszor Nobel-díjra terjesztett, ám az elismerést soha meg nem kapó Selye volt a példaképe, a stresszről szóló könyvét ronggyá olvastuk, Kati bibliájává vált diákkorában, már akkor az orvoslás felé vette az irányt” – idézte fel 
a pedagógus.

A szőke Tisza partján

„Minden szép és jó Szegeden történt velem” – mondta a biokémikus a Délmagyarnak életének következő fontos állomásáról, egyetemi éveinek helyszínéről. A Szegedi Biológiai Kutatóközpontban Duda Ernő és Kondorosi Éva egy napon azzal kereste meg a laborban, hogy foszfolipideket analizáljanak, mert ezek segítségével DNS-t szeretnének bejuttatni emlősök sejtjeibe. Karikó Katalin örömmel csatlakozott a két tudóshoz, s ez a kutatás egész életére kihatott. A központban a Magyar Tudományos Akadémia ösztöndíjasaként kezdett el foglalkozni az RNS-sel is, azután, hogy Tomasz Jenő, a téma meghatározó kutatója meghívta munkacsoportjába az RNS-laborba, ahol megalapozta az mRNS mai felhasználására vonatkozó tudását. Szeged nem csak kutatói karrierjének meghatározó helyszíne volt, itt ismerte meg férjét, később itt házasodtak össze, a lányuk is a szegedi klinikán született. Nem csoda hát, hogy a kutatóbiológus meghatódott, amikor arról értesült, hogy a város díszpolgárává választották idén májusban.

Ám nem csak boldog pillanatok érték a csongrádi megye­székhelyen. Éppen harmincadik születésnapjára esett – milyen jellemző, hogy ezen a napon is dolgozott –, hogy minden további nélkül kiadták az útját a kutatóközpontban. Pedig nagyon szeretett ott dolgozni; úgy érezte, végre megtalálta azt a helyet, ahol mindent meg tud csinálni. Mivel kitartó keresgélés után is csak rutinállások ásítottak rá a hirdetésekből, nagy elhatározást hozott a család: kivándorolnak. Eladták a Ladájukat, hogy legyen pénzük külföldön, feketén átváltották a pénzt, aztán belevarrták a kislánya játék macijába.

Meg sem álltak a tengerentúlig, Philadelphiáig, ahol a helyi Temple Universityn sikerült állást szereznie. Módosított nukleozidokkal dolgozott, közben pedig kereste a módját, hogy a saját témájával is foglalkozzon. Fel is ajánlottak neki egy állást a Johns Hopkins Universityn, ám miután a főnöke tudomást szerzett erről, megfenyegette: ha elmegy az egyetemről, kitoloncoltatja Amerikából. „Még a beidézést is megkaptuk” – mesélte a kutató az Ez itt a kérdés című műsorban. Nem sokkal később a főnöke még azt is elintézte, hogy a Johns Hopkins visszavonja az állásajánlatot, így hát Karikó munka nélkül maradt. Ám még ekkor sem adta fel, sőt ahogy a Forbesnak elmondta: nem emlékszik rá, hogy valaha bármit is feladott volna.

Fittyet hányva a pofonokra

Amikor arról faggattuk Berci bácsit, hogyan élte meg a pofonokat volt diákja, úgy fogalmazott: „Fittyet hányt rájuk, nem izgatta. Az erős jellemek sajátossága, hogy bármit lehet rájuk mondani, sőt még le is lehet köpni őket, ám az élet őket igazolja. Ennek a bizonyítéka a hitelességgel megszerzett érték.” Karikó Katalin erről így vallott: „Különleges képességekkel nem rendelkezem. Inkább kitartó és szorgalmas vagyok, olyan, aki a körülmények hatására jobban kapaszkodik, mint a többiek.”

Philadelphia után Washingtonba került, majd visszatért, és a University of Pennsylvanián folytatta kutatásait. Ott, miután egyetlen pályázatot sem nyert el, lefokozták professzori állásából, a fizetése kisebb volt, mint a mellette álló technikusé. „Az, hogy valaki elérjen valamit, nem sétagalopp. A lényeg, hogy a kudarcok ellenére mennyire tudja megtartani a lelkesedését” – nyilatkozta a Forbesnak. A pennsylvaniai intézményben ismerkedett meg Drew Weissmannel, akivel aztán egy évtizednyi közös munka után kidolgozta a módosított nukleozidokat tartalmazó mRNS-terápiás alkalmazások szabadalmát. Közösen alapítottak céget, amely 2007-ben egymillió dollárt kapott az amerikai egészségügyi központtól; ez volt az első alkalom, hogy Karikó mRNS-re fókuszáló pályázata sikeresnek bizonyult. Ezt követően ha lassan is, de végre kezdte elismerni a szakma a munkáját, 2013-ban pedig már a németországi BioNTech alelnöke lett, azóta ingázik Philadelphia és Mainz között.

Kétségtelen, hogy a kitartó munka gyümölcse nem érett volna be a biztos családi háttér nélkül – erre Karikó Katalin is több alkalommal utalt. Az Ez itt a kérdés műsorban elmondta, hogy a legtöbb áldozatot a férje hozta a családért. Mindenben segítette őt, amikor sokszor éjt nappallá téve a családjától távol dolgozott. „Ő sosem panaszkodott, akkor sem, ha helyettem főzött, vagy ha vele javíttattam a műszereimet” – idézte fel.

Idén az egész világ várta, hogy Karikó Katalinnak ítéljék a tudományos élet legrangosabb elismerését; az egyik vezető tudományos hetilap, a Nature néhány héttel az orvosi-élettani Nobel-díj kihirdetése előtt a magyar tudóst említette a legvalószínűbb várományosként. Végül nem rá esett a bizottság választása. Berci bácsi szerint, akit nemrég ismét megkerestünk telefonon, „egyértelmű, hogy egy hirtelen berobbant nagy tehetség nem kaphatja meg elsőnek” a díjat. Ezt az álláspontot osztja Freund Tamás Széchenyi-díjas agykutató is, mint a Mandinernek fogalmaz: „már az is óriási öröm és büszkeség, hogy magyar kutató került ilyen közel a legnagyobb tudományos elismeréshez”. A döntés Karikót sem szomorította el: mint azt a díjátadó után a Forbesnak elmondta, egyedül az érdekli és arra koncentrál, amin tud változtatni, amire van ráhatása. Olyan határozottan és mélyről jövően vallja ezt, mint azt, hogy kutató marad mindörökké.

Nyitókép: GettyImages /  Bloomberg