A tengermorajlásban – Mindennapi metafizika XIX.

Mintha egy végtelen hosszú tehervonat robogna mellettem órák óta. Máshoz ott sem tudtam hasonlítani, azóta sem tudom. De a tehervonat hangjának brutalitása nélkül, nem kerekek csattognak, nem fém ütődik a fémhez.

A hullámok robaját valójában semmihez sem lehet hasonlítani. Ez a folyamatos, monoton, de olykor erősödő és gyengülő hullámzás elönti az agyamat, egyfajta meditációra késztet. Az Északi-tenger nem kék, inkább halványzöld, olykor világosbarna vagy acélszürke, ahogy a változó fények megvilágítják. Órák óta gyalogoltam a víz és a part peremén, mezítláb, térdig felgyűrt gatyában.

Vonattal jöttem Brüsszelből Oostendébe, ahol húsz éve már jártam egyszer. Akkor mozgássérült gyerekeket hoztunk le a partra, hogy életükben egyszer legalább lássák a tengert.

Mint például Zoli, a hajdúnánási cigánygyerek, aki talán a legközelebb állt hozzám abból a csapatból. Zoli izomsorvadásos volt, szakzsargonban DMP-s, ami azt jelenti, hogy az izomszövetei lassan, de feltartóztathatatlanul zsírszövetekké alakultak át. Ez a betegség születéskor még nem észlelhető, két három-éves korban mutatkoznak az első jelei. A gyerek megtanul járni, aztán egyszer csak elkezd elesni, egyre nehezebben áll a lábára, végül aztán tolószékbe kerül. De itt sincs vége a dolognak, mert minden végtagot érint a sorvadás, minden izmot. Az utolsó fázisban a szívizmok és a légzést segítő izmok kerülnek sorra. A végén vagy a szívük áll meg, vagy megfulladnak.

Mindez általában kamaszkorukban következik be, bár van néhány nagy harcos (vagy szerencsés) közöttük, akik viszonylag sokáig, a húszas vagy a harmincas éveikig kihúzzák valahogy. De nem ez a jellemző. Zoli kövér gyerek volt, az ujjait is alig tudta mozgatni. De állapotának súlyossága ellenére neki volt a legnagyobb szája, állandó jókedve nehezen volt megtörhető.

Miközben tudta, hogy nemsokára meg fog halni. Mindannyian tudták, minden izomsorvadásos gyerek.

De soha nem beszéltek róla, illetve csak nagyon ritkán, de akkor is „virágnyelven”. Olykor esténként, lefekvés előtt hallottam ilyen beszélgetéseket közöttük. Szinte költői párbeszédek voltak ezek. Hétköznapi nyelven amúgy sem lehet ilyesmiről beszélni.

Egyikük, egy Gergő nevű fiú egyszer ezt mondta: „Ákos bá, én nem félek, kék vitorlák visznek majd el nagyon messzire”.

Ilyesmit hallani egy tízéves gyerek szájából nem mindennapi élmény. Sokszor ültem munka után az akkor még létező resti előtt a rákosrendezői pályaudvaron, kezemben egy sörrel, és ezeken a mondatokon töprengtem. Persze semmire nem jutottam a töprengéssel, csak az ilyen mondatok után beálló csendet figyeltem magamban.

Egy nemzetközi sportversenyen vettünk részt a gyerekekkel, amit abban az évben egy belga kisvárosban, Wetterenben rendeztek meg. A súlyos állapotú gyerekek egyetlen játékban tudtak részt venni. A boccia nevű játékban az először elgurított labdához kell minél közelebb juttatni a többit. Különféle segédeszközökkel erre még képesek voltak. Zolit legfeljebb egy hónapban egyszer, egy hétvégére vitte haza az intézmény mikrobusza. Egy lerobbant panelház harmadik emeletén laktak. A nyarakat az ágyon ülve vagy fekve töltötte, mert az elektromos kocsiját nem tudták felvinni az emeletre, és amúgy sem tudott volna közlekedni vele a lakásban. A kocsija lent maradt a lépcsőházban. A testvérei és az ismerős kölykök száguldoztak vele a lakótelep parkolójában.

– mondta többször is nagy nevetések kíséretében.

Volt a lényében valami állandó derű és valami mély, eredendő bölcsesség, ami a sorstársaira is többé-kevésbé jellemző volt.

Gyerekként a közeli halál árnyékában éltek, ami mindent megváltoztatott bennük. Hétköznapi gyerekek voltak, de közben valahogy öreg, sokat látott emberek is. Egyfajta időn kívüli állapotban léteztek, ami számomra sokszor olyannak tűnt, mintha egyszerre lennének áldottak és elátkozottak. Nem voltak egészen itt, kicsit kilógtak a világból, ami különös atmoszférát vont köréjük.

Amikor leértünk a partra, azonnal látszott, hogy Zolit nem tudjuk levonszolni a vízhez. Az elektromos kocsijával együtt nyomott vagy százhúsz kilót. A legalább száz méter széles, süppedős homoksávon kellett volna átjutnunk valahogy. Egy belga kísérővel kitaláltuk, hogy kiszedjük a kocsiból az akkumulátort. Végül leszereltünk mindent a kocsiról, ami mozdítható volt, és nagy nehezen levittük Zolit a vízig. A lábfejét éppen bele tudta lógatni a tengerbe. Sokáig ücsörgött ott, nézte a vizet, nem szólt semmit. Csak annyit kért, hogy vegyem ki a zsebéből kedvenc műanyag játékfiguráját, amit mindig magával hordott.

Snorlaxnak hívták a figurát, ezt valamiért megjegyeztem.

Utoljára akkor láttam, amikor egy napon kórházba vitték. Akkor már csak oxigénmaszkban tudott aludni. A derűjét és a sajátos humorát az utolsó pillanatokig megőrizte. A tekintete sokszor eszembe jut azóta, a csillogó, sötétbarna szemei, és az a különös aura körülötte, amelyet mintha a túlvilág fényei jártak volna át. Tényleg nincsenek pontosabb mondataim erre.

Az erős, szűnni nem akaró tengermorajlásban órákig gyalogoltam, Oostendétől egészen Mariakerkéig, ahol a németek által a második világháborúban épített Atlanti fal bunkerei közül néhány megmaradt. Rozsdás ágyúcsövek merednek még mindig az angol partok felé, a bunkerek repedéseiben sirályok fészkelnek. A hullámok robaja nem hagyott teret a gondolkodásnak, de nem akartam, hogy bármi is az eszembe jusson.

Ebből a lassan szétáradó ürességből bukkant fel lassan Zoli tekintete, és rájöttem,

De nem is az emléke, hanem a titokzatos jelenléte inkább. A vízen a felhők árnyékai vonultak, a hirtelen jött dagály percek alatt elnyelte a föveny mélyebben fekvő részeit.

Nem tudtam mit kezdeni ezzel, hogy húsz év. Ahogy az időtlenséggel sem tudok mit kezdeni.

A közelben partra sodródott medúzákat egy kisgyerek vissza akarta tuszkolni a vízbe egy bottal. Hiába igyekezett, cafatokra szakadtak és szinte rögtön feloldódtak a hullámokban.