A kereszténységgel a baloldali bálványimádás áll szemben

2021. szeptember 11. 15:57

Kiss Bertalan
Vendégszerző
A bálványimádó baloldal és a kereszténység két radikálisan eltérő világképet hordoznak, melyek összeegyeztethetetlenek egymással, ezért a párbeszéd illúzió. Az Egyházat vissza kell engedni normaképző szerepébe.

A 18. századi Carl Linnaeus Systema Naturae című műve óta közkeletű, a társadalom majd’ minden rétegében elfogadott és axiomatikusan kezelt leírása az emberiségnek a „homo sapiens” – vagyis a gondolkodó ember titulus. Ez az elnevezés rögzíti az úgynevezett felvilágosodás által erővel, fegyverrel, erőszakkal és terrorral az emberiségre rákényszerített, „istentelenített” szekuláris világkép deszakralizált antropológiáját, emberképét is, amely immár nem a keresztény hagyomány istenképmásságában, teremtettségében, halhatatlan lelkében és alapvető jóságában (vö. Teremtés könyve) látja az ember értékét vagy méltóságának eredőjét, hanem a társadalmi – akár gazdasági szempontból is számszerűsíthető – kognitív képességében.

Ismerősen csenghet a „cogito ergo sum”, a „gondolkodom, tehát vagyok” tétel is (vö. Descartes), amely ugyanerre tesz kísérletet. 
Érdekes jelenség továbbá az is, hogy az emberi természet deszakralizálása egyenes arányosságot mutat a különböző filozófiai mozgalmaknak, illetve politikai ideológiáknak a társadalom vallástalanítására tett erőfeszítéseivel. Ezek csúcspontjának a 20. században a zsidó-keresztény kultúra és vallásosság minden nyomát – fentebb említett elődjeikhez hasonlóan – erővel, fegyverrel, erőszakkal és terrorral elpusztítani kívánó ateista és pogány ideológiákat tekinthetjük. 

Ami még talán ennél is érdekesebb, hogy a vallás, azon belül a zsidó-keresztény hagyomány, még szűkebben értelmezve

a Katolikus Egyház társadalomból való kiszorítására tett kísérletek a világtörténelem legszörnyűbb és legvéresebb népirtásaihoz vezettek.

Szöges ellentétben egyébként azzal a varázslatos utópiával, amelyet még a néhai John Lennon is megénekelt Imagine című dalában: a vallások megszüntetése, kiszorítása addig soha nem látott békét, testvériséget és harmóniát fog eredményezni. Vajon arról van-e szó, hogy az ötlet igazából jó, csak eddig nem sikerült jól megvalósítani? Vagy esetleg arról, hogy az őrültség egyértelmű jele, ha ugyanannak az ismétlésétől más eredményt várunk? 

Az ember akkor is vallásos, ha meggyőződése, hogy nem az

A mai, fősodratúnak nevezhető eszmei áramlatok éppen e két álláspont köré szerveződnek, de meglátásom szerint van egy harmadik is, amely méltatlanul kevés teret kap. Ez a harmadik nézőpont pedig abból indul ki, hogy az ember homo religiosus is, akinek természetéből fakad a vallásra való igény. A gyakorlatban ez végső soron azt jelenti – rendkívüli módon leegyszerűsítve –, hogy az ember spontán képes rituális és mitologikus kereteket alkotni az őt körülvevő világ, társadalom, emberi kapcsolatok és érintkezések, valamint természeti jelenségek racionalizálására vagy kezelhetővé tételére.

Ennél talán kicsit kevésbé absztrakt módon kifejezve: az ember még akkor is vallásos, ha sziklaszilárd meggyőződése, hogy nem az, vagy ha nem szeretne az lenni. Ne felejtsük el, hogy

az elképzelés, mely szerint az ember vallás nélkül élhet, a világtörténelem egészét tekintve csak egy rendkívül rövid szociológiai kísérlet

az elmúlt pár száz évben (a felvilágosodást megelőzően inkább a mainstream vallástól eltérő szakadár vagy eretnek szekták jelentették az eltérést).

De mi van akkor, ha ez most sincsen másképpen, és a nyugati világban terjedő „progresszivizmus”, „liberalizmus”, „neo-marxizmus” valójában nem más, mint egy újabb vallási mozgalom, amely éppen a birodalmi ritualizálódás küszöbén áll? 

Elsődleges cél: a vallási legitimáció megszerzése

A fenti kérdésre adható válasz körüljárását éppen a Közel-Keleten és Afrikában kibontakozó etnikai és vallási alapú konfliktusokkal érdemes kezdeni. Rendkívül érdekes jelenség, hogy még ott is, ahol a különböző „törzsek” közötti konfliktusok gyökere visszavezethető a volt gyarmatosító hatalmak rendkívül rosszul sikerült kormányzási akcióira (pl. Nigériában), a dominanciát megszerezni kívánó társaság egyik legfontosabb célkitűzése mindig a vallási legitimáció megszerzése. Ezt a felhatalmazást kétféleképpen érheti el: vagy lemészárolja a leigázni kívánt vallás követőit és ezzel a „maradékot” áttérésbe félemlíti, vagy a leigázni kívánt vallás tartalmát, tanítását torzítja el. A radikális iszlám az előbbit jellemzően a keresztényekkel, az utóbbi stratégiát pedig a muszlimokkal szemben alkalmazza: előbbieket népirtás árán is el kívánja pusztítani, utóbbiakat pedig igyekszik radikalizálni. 

Ugyanezt a két eszközt alkalmazzák a Nyugaton tomboló Isten- és emberellenes erők is, amelyek a zsidó-keresztény kinyilatkoztatásból megismert erény és érték szöges ellentétét állítják az emberiség elé kívánatosan elérendő társadalmi normaként – bár a „piszkos munkát” igyekeznek elvégeztetni másokkal.

A balliberális, poszt-posztmodern, nihilista, neomarxista ideológia véleménydiktatúrája „gyengéd és meghitt” erőszakossággal igyekszik eltörölni mindenfajta keresztény álláspontot a közbeszédből,

miközben az egyetemek és az értelmiség elkényelmesítése árán új tartalommal töltik meg az immár több száz éve a közbeszéd részévé vált, alapvetően keresztény fogalmakat: mint például a szeretetet és a közösséget.

Megfélemlítés zajlik a „cancel culture”, az eltörléskultúra eszközével: ha nem azt és nem úgy mondod, ahogyan mi látjuk, akkor kitörlünk a kollektív emlékezetből is; a másik oldalról pedig – adott esetben – a már generációk óta csupán kulturális szempontból keresztény rétegeket a közbiztonság leromlásával, a terroristák akadálytalan és ellenőrizetlen beáramlásának köszönhető, egyre gyakoribb, kifejezetten egyházellenes támadásokkal kényszeríti „megtérésre”, a befogadás és nyitottság tömlöcébe.

Mindeközben ugyanez az erő minden erejével igyekszik eltorzítani az egyházak tanítását is: így tarthatunk ott, hogy a válás, a homoszexuális „házasság”, az abortusz vagy fogamzásgátlás, a gender-ideológia, a két nem közötti különbségek eltörlése vagy összekuszálása a legtöbb nyugati protestáns felekezetnél már teljesen normatív – hovatovább még a német katolikus egyház esetében is megfigyelhető ez a folyamat. Minden párbeszéd vagy közeledés gyümölcse tehát nem az lesz, hogy a keresztény egyházak „nyitottsága” miatt a pogány, szekularizált ember „kedvet kap a csatlakozáshoz”, éppen ellenkezőleg: a posztkeresztény tömegek élménye lesz, hogy „végre megtért az egyház mihozzánk”.

Az igazi ellenség újra: a bálványimádás

A zsidó-keresztény hagyományban alapvetően fontos koncepció a névadás és néven szólítás szakrális, szent természete: amit a nevén szólítok, afölött hatalmam van, és aminek új nevet adok, azt legitimálom. Látjuk ezt minden alkalommal, amikor Krisztus megszólít és parancsot ad (Lázár, jöjj ki!), illetve amikor akár az Ószövetségben, akár az Újszövetségben Isten új nevet ad valakinek (Simon-Péter; Jákob-Izráel; Ábrám-Ábrahám). A nyugat pusztulása és az ennek gyökerénél tekergő kígyó azonos a kelet destabilizációjáért felelős esztelen agresszió kiváltó okaival, az pedig nem más, mint az őskígyó csábítása, amikor az Istennek való engedelmesség helyett a neki, teremtménynek való engedelmességre szedte rá az emberpárt: tudni fogod a jót és a rosszat és olyanná leszel, mint az Isten.

Adhatunk megannyi új nevet az ellenségnek, de ezzel csak erősíteni fogjuk, hiszen minket is rászed, és arról győz meg, hogy a párbeszédnek még vele kapcsolatban is van létjogosultsága. A kereszténységgel, a Katolikus Egyházzal, vagy a keresztény kultúrával nem holmi „izmus” vagy „izmusok” állnak szemben, nem egy vallási, egy transzcendens, vagy akár egy rituális dimenziótól független, semleges eszme,

hanem maga a bálványimádás, ahogyan az üdvtörténet során mindenhol, minden esetben.

Ez a bálványimádás pedig éppen a ritualizálódás küszöbét lépte át az elmúlt években, amikor bejelentette eszmerendszerének országhatárokat és nemzeti identitást felülmúló és felülíró igényét a természet és az egészség bálványozása árán.

Zászlót és himnuszt is választott magának a nemiség bálványozásával, és az együvé tartozás rituális gesztusait is bevitte a sporteseményeinkre. A különböző szupranacionális szervezetek mintegy tanítóhivatalként őrködnek az új vallás dogmarendszere és terminológiája fölött, az úgynevezett „közösségi” médiaplatformok pedig ennek a régi/új vallásnak az inkvizíciójaként engedélyezik a megszólalást, avagy tesznek valakit indexre, ahogyan azt láthattuk Trump elnök esetében (a tálibok vezetőjével szemben azonban nem!).

A természet irtózik az ürességtől

A vallás szerepe tehát nem csökkent, sőt, fontosabb és aktuálisabb, mint valaha, csak nem értjük és jellemzően rossz helyen kezeljük, nem az őt megillető polcon tartjuk.

Azok a társadalmak, amelyek a „szekularizációnak” álcázott bálványimádás ösvényére léptek, Isten kiüresedett trónusára meghívtak mást.

A természet irtózik az ürességtől, ezért az ember életében vagy a helyes, vagy a helytelen vallásosság fogja a szerepet átvenni. Mindeközben pedig érdekes paradoxonra figyelhetünk fel. 

A maradinak titulált konzervatív oldal – amelyet éppen a vallásosságával összefüggésben kritizál lassan egy évszázada a nyugati világban az úgynevezett felvilágosult baloldali értelmiség, mondván, nem elég nyitott és dogmatikusan gondolkodik – szellemi irányzata az, amely manapság egyedüliként nyitott a vitára, képes érveléssel alátámasztani az álláspontját és rendkívüli nyitottságot mutat minden olyan újszerűnek ható gondolat irányába, amely eddig általánosan démonizálva volt.

A felvilágosult liberális eszme pedig a karaktergyilkosság, a verbális és – az Amerikai Egyesült Államokból érkező képsorok alapján – a nonverbális erőszak, a stigmatizálás, a kiközösítés és a cenzúra eszközeitől nem hogy visszariadva, hanem ezeket mesterien alkalmazva lép fel a totális, más „isteneket” megtűrő, pogány római birodalmi vallásosságot idéző ellenkultúra igényével, amely csak akkor toleráns, ha a tömjénszem elégett e világ császárának oltárán. 

A pilátusi kérdés: mi az igazság?

Általános tendencia, hogy a baloldali politikai kijelentéseket kritika nélkül, már-már egyfajta hittel kell elfogadni – különösen igaz ez, amikor mindenfajta tudományos vagy akár biológiai, a józan ésszel szembemenő hittételről van szó –, miközben a keresztény oldal egyre absztraktabb módon próbál érvelni egy olyan, csupán látszólagos dialógus közepette, amelyben mind a két oldal tudja, hogy a másiktól nem tud és nem is akar tanulni. És éppen ebben áll a probléma: itt már nem ötletekről és eszmékről van szó, vagy ezek ütköztetéséről, amelyből még valami jó is kisülhet. Itt

két egymástól teljesen eltérő antropológia, filozófia és teológia találkozik, amelyek éppen e fundamentális különbségeik miatt radikálisan eltérő társadalom- és világképet hoznak.

Anélkül, hogy bárki kimondaná, a kérdés egészen egyszerűen az, amit a pogány Pilátus is feltett Krisztusnak: mi az igazság? A világot és benne az embert saját kényük-kedvük szerint saját képükre és hasonlatosságukra formálni kívánóknak van igazuk, vagy azoknak, akik még meg tudnak tűrni egy nagyobb urat az ember és a világ felett?

Ha tehát a keresztény kultúra megmentése a cél, a kereszténység diadala a bálványimádás felett, akkor a legtöbbet mindenki azzal teheti, ha bűnbánatot tart és megtér: nem éri be a „minden (karácsony és húsvét) másnapi” szentmisével, nem éri be azzal, hogy „meg szokás keresztelni a gyereket”, nem éri be azzal, hogy „a lényeg, hogy jöjjenek a misére”. Hanem az ellenség hazugsága miatt üresnek hitt trónusra visszaülteti azt az Istent, akinek helyes imádását Szent István államalapító királyunk a magyar nép és nemzet számára elrendelte, és akinek szűzi édesanyjában szerencsések vagyunk ezer éve égi patrónánkat tisztelni.

Engedjük vissza az Egyházat abba a normaképző szerepbe, amely egy keresztény társadalomban sajátja,

és ne érjük be azzal, hogy tanításának pusztán gyümölcseit élvezzük. Az Egyház nem egy szolgáltató, akinek az a dolga, hogy meghittebbé tegye a számunkra fontos életállapotbeli változásokat. Nem egy jószolgálati NGO, amelynek a feladata kimerül a humanitárius segítségnyújtásban, és nem közszolgálati szervezet, amely gyógyít és tanít. A vallás nem egy dísz életünk karácsonyfáján, nem egy megrendelhető extra az autóba, amely nélkül akár lehetne is élni. A vallás állandó – kérdés, hogy annak középpontjában az önmagát kinyilatkoztató, önmagát feláldozó teremtő Isten, vagy egy teremtmény áll-e.

A szerző vallástörténész, korábban tőle közölt cikkeinket és vele készült interjúnkat itt olvashatja.
 

Összesen 92 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Alapjában véve igazad van, de az idők szerintem NEM alkalmasak arra, h. ezt a fajta kultúra definíciót testületileg elvessük. Talán nem is olyan lényeges.

Azt viszont látni kell, h. a kereszténységünk alapja a BIBLIA, sőt, szent BIBLIA. NEM tagadható, h. ez a szent könyv az ókori zsidó néphez kötődik, szerintem ez az alap, amit a népenkénti nagy biblia-fordítók a nemzeti kultúrák alapjaivá varázsoltak, hitünk szerint Isten segítségével.

Nekem is jobban tetszene, mondjuk, a görög-keresztény kultúra, amiben hallgatólagosan a zsidó is benne van a BIBLIA, Jézus földi élete, az apostolok révén.

Talán, egyszer, általában, győz a menekülő józan ész, de ez nem holnap lesz.
Mindennek az alapja a gazdaság. Ami nincs a múzeumokban, ott van a bankokban, sőt, korunk nagy információ-technológiai fejlesztéseiben.

Minden az Államokból jön, a dió és buxus bogártól a számítógépig.



És gyűlölik az embert is.
Idézek Alexander N. Yakovlev, A Century of Violence in Soviet Russia (Az erőszak évszázada Szovjet-oroszországban), Yale University Press, 2002 című könyvéből:

“A bolsevizmus nem menekülhet annak a felelőssége alól, hogy olyan diktatúrát alapított, mely az egyén elleni gyűlöletre épült. Bűnös tevékenysége eredményeként több, mint 60 millió embert megsemmisítettek. A bolsevizmus, mint fajtársa és előfutára a fasizmusnak, a főszereplőjévé vált a saját népei elleni emberirtásnak.”

Addig is, senki sem tiltja, tilthatja, h. egyénileg, saját nyelvhasználatunkban az eddig sem használt zsidó-keresztényt feledve, görög-keresztényt gondoljunk, mondjunk. Ha elég sokan elkezdjük, terjedni fog.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés