Szoborrá merevedő jelenések

2021. augusztus 18. 13:59
Harminc éve, 1991. augusztus 23-án hunyt el Nemes Nagy Ágnes.

Hegyi Zoltán írása a Mandiner hetilapban.

„Nemes Nagy látomásos költő. Menekül a zene felforgató hatásától, kerüli a zene szirénénektől hangos partszakaszait. Versszobrai, épületei, sziklái, kövei, vitorlavásznai, a gigantikus építkezés föld-kráterei, mint gyakorlott sebesültek viszont éberen figyelnek. Furcsálkodva néznek ránk lovai, angyalai, macskái, a szoborrá meredő jelenések.” Ezeket a mondatokat a kortárs magyar költészet egyik legnagyobb alakja, Takács Zsuzsa írta úgy egy évtizeddel ezelőtt. Pontosságukhoz, árnyaltságukhoz kétség sem férhet. Nemes Nagy Ágnes költészetében valóban van valami szoborszerű, valami, ami egyszerre kemény és végtelenül érzékeny. 

Az 1922-ben született Nemes Nagy életpályája már önmagában is sokat elárul arról a korról, amelyben élt. Első kötete 1946-ban jelent meg Kettős világban címmel, a következő pedig csak 1957-ben. Ebben a tizenegy évben az addig ismert világ atomjaira hullott, ami az irodalmi életet is radikálisan megváltoztatta. Versei kizárólag a Vigilia című katolikus folyóiratban jelenhettek meg, egyébként csak gyerekverseket publikálhatott. A hatvanas években „érett be” igazán egyéni hangja, ez a látszólag hűvös tónusú, visszafojtott izzású versvilág, amely egyedülállóvá teszi a magyar irodalomban. 

Nyitókép: MTI / Tóth István Csaba

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés