A francia gyarmatokon a rabszolgatartók harmada színesbőrű volt

2021. május 11. 13:25
Nem csak fehér bőrű gyarmatosítók részesültek állami kártérítésben Franciaországban a rabszolgák felszabadításakor a XIX. században – derül a rabszolgaság eltörlésének emléknapján a CNRS nemzeti kutatóintézet által közzétett adatbázisból.

A rabszolgaság végleges franciaországi eltörlése után 153 évvel került fel az internetre az az adatbázis, amely az egykori rabszolgatartóknak a francia állam által –a felszabadított rabszolgák után – kifizetett kártérítések részleteit tartalmazza. Ebből a Le Monde című napilap közölt részleteket.

A nagy családi vállakozások alapjait a rabszolgaság tette le

A lap szerint a korábbiaknál jobban megérthető a korabeli rabszolgatartó társadalom összetettsége, és azoknak a beruházásoknak az eredete, amelyekből a mai napig létező, nagy családi vállalkozásokat hoztak létre.    

A francia állam 1849 után 10 ezer rabszolgatartónak mintegy 126 millió aranyfrank értékű kártérítést fizetett ki,

amely a nemzeti jövedelem 1,3 százalékának felelt meg, azaz mai értéken mintegy 27 milliárd eurónak. Az elterjedt vélekedéssel ellentétben azonban a kártérítésből nem csak fehér bőrű telepesek részesültek.    

A rabszolgatartók harmada volt színes bőrű

„A rabszolgaság eltörlését kimondó 1848. április 27-i törvény okozza a szemantikai zavart” – mondta a lapnak Myriam Cottias, a CNRS kutatója. A törvényben a telepes szó szerepel, ami a fehér bőrű gyarmatosítókra utal, pedig

a kártérítést a rabszolgatartók kapták, akiknek egy része színes bőrű volt.      

A ma is Franciaországhoz tartozó Martinique szigetén például a rabszolgatartók harmada fekete vagy mesztic volt, többségük kisbirtokos. Jelentős számban voltak nők is a kártérítést igénylők között, voltak köztük telepesek özvegyei vagy olyan egyedül élő nők, akiknek volt néhány rabszolgájuk.      

Az állam beárazta a rabszolgákat, a spekulánsok meggazdagodtak

Az állam által kifizetett kártérítés összegét a rabszolgák ára alapján állapították meg, külön-külön minden volt gyarmaton. Az árak a cukorültetvényeken voltak a legmagasabbak, elsősorban Réunion szigetén, ahol a rabszolgaság eltörlésekor felfutóban volt a cukortermelés.

Itt rabszolgánként 671 frankot kapott a volt tulajdonos, Martinique-en 409 frankot, míg Guadeloupe-on 447 frankot.

Ezután következett Guyana, Szenegál és a madagaszkári Nosy Be, ahol kevesebb mint 40 frankot ért egy rabszolga. Az adatokból az is kiderül, hogy a spekulánsok hogyan gazdagodtak meg a kártérítésből. Franciaország európai részéről sokan néhány hónappal a rabszolgaság eltörlése előtt csak azért utaztak a karibi térségbe, hogy egyesével felvásárolják a rabszolgákat a közelgő kártérítés reményében.    

A kártérítések egy része egyébként a franciaországi alkuszok vagy – adósság visszatérítésként – hitelezők zsebébe került, ami arra utal, hogy nem minden rabszolgatartó volt gazdag ültetvényes. A kártérítésből részesült 10 ezer ember profilja nagyon vegyes képet mutat.    

A legnagyobb rabszolgatartónak 1680 rabszolgája volt

A legnagyobb rabszolgatartó a felszabadítás pillanatában a Réunion szigetén élő Louis Marie Gabriel Le Coat de Kerveguen volt, aki 1,9 millió frankot kapott az 1680 rabszolgájáért cserében. A rabszolgaeladással foglalkozó Gradis-család szintén több százezer frankhoz jutott a több száz rabszolgájáért. A család leszármazottai jelenleg egy pénzügyi befektetési társaságot vezetnek.    

Hasonló adatbázist elsőként Nagy-Britannia hozott létre 2013-ban

 Abban 47 ezer név szerepel. A britek 1833-ban 20 millió fontot, a nemzeti költségvetés 40 százalékát fizették ki a volt rabszolgatartóknak, akik között Franciaországhoz hasonlóan a nők aránya 40 százalék körül volt. Jelentős különbség a két adatbázis között, hogy míg a francia kutató egyik célja az volt, hogy megmutassák mennyire összetett volt a rabszolgatartó társadalom, a brit összesítés nem különbözteti meg a színes bőrűeket, és nem szolgál jelzésekkel a kapitalizmus fejlődéséről az ipari forradalom idején.      

Pap Ndiaye történész, a párizsi Politikatudományi Intézet történész-professzora szerint a francia adatbázis ellentmondásos válaszokkal szolgál a mai világ kérdéseire, ezért óva int a politikai célokra történő felhasználásától.    

A rabszolgaság alatt elszenvedett károk orvoslása helyett a kutató szerint a mai egyenlőtlenségekből kellene kiindulni.    

„Kik az egyenlőtlenségek kárvallottjai az egykori francia gyarmatokon? Kié a föld? A rabszolgák leszármazottai vannak a társadalmi ranglétra legalján. Ebből a realitásból érdemes kiindulni a jobb társadalmi igazságosság megteremtéséhez” – mondta a történész a lapnak.

(MTI, CSRPC UChicago)

Fotó: MTI/EPA-EFE/Ernesto Guzman Jr.

Összesen 32 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

A fekete rabszolgákat szállító
Országok: Szállítmány: Rabszolgák száma:

Portugália (EU) 30,000 ------ 4,650,000
Anglia (EU) 12,000 ------ 2,600,000
Spanyolorsz. (EU) 4,000 ------ 1,600,000
Franciaorsz. (EU) 4,200 ------ 1,250,000
Hollandia (EU) 2,000 ------ 500,000
USA 1,500 ------ 300,000
Dánia (EU) 250 ------ 50,000
Mások 250 ------ 50,000

Forrás: Hugh Thomas: The Slave Trade, the History of the Atlantic Slave Trade 1440-1870, Picador, 1997, 805.old.
Tehát mind a szállítmányok számának, mind a szállított rabszolgák számának 97 százalékáért a későbbi EU-s országok felelősek.

Válaszok:
Gregorius | 2021. május 11. 17:49

Nem felejtettem el, mert csak az Atlanti-óceánon átívelő kereskedelemről szól bejegyzésem.
Sajnos nem fordítottam le a hivatkozott könyv, mint forrás, címét magyarra.

Az arabok is benne voltak, mint közvetítők. Gyakran ők gyűjtötték be az anyagot Afrika belsejéből, együttműködve a helyi törzsfőkkel. A törzsi háborúk foglyai is gyakran a hajókon kötöttek ki.

Válaszok:
Box Hill | 2021. május 11. 18:04

A marxisták, hűen tanítómesterükhöz, a módszert mindenütt alkalmazták ahol a hatalmat bitorolni tudták:
Marx levele Pável Vasziljevics Annenkovnak 1846. december 28-án:

„Következésképpen, a rabszolga kereskedelem előtt, a gyarmatok igen kevés terméküket küldték az Óvilágba, és nem változtatták meg a világot észrevehetően. Ezért a rabszolgaság egy kimagasló fontosságú kereskedelmi kategória. A rabszolgaság nélkül Észak-Amerika, a leghaladóbb ország, csak egy tekintélyelvű ország lenne. Ha Észak-Amerikát letöröljük a térképről csak anarchiát kapunk, valamint a kereskedelem és a modern civilizáció teljes elhalását.
Viszont a rabszolgaság eltörlésével magát Amerikát törölnénk le a térképről.”

Mi az hogy benne voltak. Afrika arra kijelölt kikötőiben adták át az európaiaknak, hogy azok szállítsák a rabszolgákat tovább a piacokra. A statisztika, amit közöltem az óceánon átívelő kereskedelem adatait adják. A kereskedelmi lánc középső részét.

Csak egy példa, ami az angol üzletmenetet bizonyítja:
Minden idők legcsúnyább biztosítási csalásába 142-en haltak bele
BBC HISTORY MAGAZIN 2014.12.30. 09:04 Index
Egy liverpooli kereskedelmi szindikátus tulajdonát képező rabszolga-kereskedő hajó, a Zong 1781 nyarának végén futott ki a mai Ghána fővárosából, Accrából. A hajóra a feljegyzések szerint mintegy 442 rabszolgasorba taszított afrikait zsúfoltak össze – ez nagyjából a kétszerese volt annak, amennyit egy ilyen méretű hajón szállítani szoktak.
Az Atlanti-óceánon történő hosszú átkelés során a dolgok egyre rosszabbra fordultak. A kapitány, Luke Collingwood súlyosan megbetegedett, tisztjei pedig egymással vitatkoztak ahelyett, hogy a hajó irányításával foglalkoztak volna. Ennek következtében a tervekkel ellentétben a Zong nem kötött ki Tobago szigetén, ahol az ivóvízkészleteit kellett volna feltöltenie.
Amikor aztán november 29-ére világossá vált, hogy a Zong Jamaicát is eltévesztette, egyértelmű lett: ennyi ember ellátására nincs elég víz a fedélzeten. Collingwood hidegvérű megoldást javasolt. Ha a rabszolgák a raktérben halnak szomjan, a biztosítótársaság egy fillért sem fizet utánuk – abban az esetben viszont igen, ha valamilyen úton-módon fulladásos halállal távoznak az élők sorából. „Kevésbé kegyetlen a szerencsétlen páriákat a tengerbe dobni, mint hagyni őket még néhány napig szenvedni” – mondta a kapitány, és ezzel megszületett a döntés. A következő napokban a legénység 142 rabszolgát dobott a tengerbe, nagy részük nő és gyerek volt.
Fegyver a rabszolgák felszabadításáért küzdő mozgalom kezében
Miután a hajó végre befutott Jamaicára, a tulajdonosok rögtön benyújtották kárigényüket az „elvesztett” rabszolgák után. Az ügyből nagy sajtóvisszhangot kapó, hosszan elhúzódó bírósági tárgyalás lett. Hátborzongató módon nem a gyilkosságok megítélése miatt különböztek össze a felek, hanem csak a miatt, a legénység hibája vagy a körülmények okozták-e, hogy ehhez a "sajnálatos megoldáshoz" kellett folyamodni.
A bíró végül a biztosítótársaság javára ítélt, a rabszolgaság eltörléséért harcoló aktivisták viszont nem tudták elérni, hogy a legénység tagjai gyilkosság vádjával is bíróság elé álljanak. A nagy publicitást kapott ügy viszont sokakat állított az abolicionista mozgalom mellé, amely a következő évtizedekben előbb a rabszolga-kereskedelem korlátozását, majd – a brit fennhatóság alatt álló területeken legalábbis – a rabszolgaság betiltását is elérte.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés