Szabad tudtam maradni – Hobo a Mandinernek

2021. március 27. 7:01
„Azért úsztam meg ezt a sok évtizedet, mert mindig fontosabbnak tartottam magamnál azt, amit csináltam” – mormogja nekünk Hobo a Nemzeti Színház színészklubjának félhomályában. A 75 éven túli bluesénekes-színész-„bohóc” összegzést készített fél évszázados pályájáról: most fejezi be önéletrajzi könyvét. Egy hősiesség nélküli korban beszélgettünk vele generációs eszményekről, emberi sorsokról, és rajtuk keresztül a magyar közelmúlt zivatarairól. És persze a ’68-as „magukfajtákról”, dalainak hatásáról, illetve arról is, hogy mit talált magáról a Történeti Hivatalban.

A Mandiner hetilapban megjelent Hobo-interjú teljes, bővített változata

 

Amikor felnőttünk, hősök voltak előttünk, mint Petőfi vagy mások, akik a magyar szabadságért az életüket áldozták, de ma már nincsen miért hősi halált halni” – fogalmazott egy interjúban. Hol vannak az eszmények?

Megérne egy negyvenoldalas tanulmányt, hogy miért nem talál magának az ember hősöket, hogyan veszítette el az illúzióit. Apámnak még voltak eszméi: kommunista volt már a ’30-as években, amikor összesen voltak vagy negyvenen az egész országban. A második világháború végén partizánként harcolt, megmentett egy csomó embert, tűzharcban két lövést is kapott. Kisfiúként szovjet partizános filmeken nőttem fel, ezekben azt láttuk, hogy a partizánok szuronyokkal tartották magukat egy egész tankhadosztállyal szemben, és győztek. Drukkoltunk nekik, mi is azok szerettünk volna lenni. Tizennégy éves koromban azonban, amikor már sokat csavarogtam, voltam vidéken rokonoknál meg itt-ott autóstoppal, azt vettem észre, hogy kizárólag első világháborús emlékműveink vannak. Megkérdeztem otthon, hogy a második világháborús halottakról miért nincsenek, mire az volt a válasz, hogy azért, mert ők a Szovjetunió ellen harcoltak. Ez szöget ütött a fejembe.

Édesapja ezekre a kérdésekre csak a hivatalos válaszokat adta, vagy esetleg otthon, privátban néha kifejezte a kételyeit is?

Apám és édesanyám is illegális kommunista volt a ’30-as, ’40-es években, vakon hittek a Szovjetunióban, azt hitték, hogy az a kommunista mennyország.

Szerintem nem is egy párt volt, hanem egy vallás.

A szüleim soha nem voltak otthon, ezért az utcán nőttem fel, bandáztam. Nem találtam velük a hangot, mert más hatások is értek.

1956 sokaknak vízválasztó volt akkor, az igazság pillanata.

A forradalom alatt jöttek föl diákok, hozták a röplapokat; az volt rajtuk, hogy „Szabadságot Magyarországnak”, miközben apám benne volt az ’56-os eseményekben Kádár oldalán.

Gondoltam, a legfontosabb a magyar szabadság,

ezért nem értettem, hogy a szovjet katonák miért verik le a magyar forradalmat. Aztán ’56 végén az apám elküldött Kelet-Németországba: lenyírtak kopaszra, fölraktak egy vonatra háromszáz másik gyerekkel együtt, és vittek ki; hat hónapig éltem ott árva, intézeti gyerekek között. Apám attól tartott, hogy disszidálok.

Az lehetett a céljuk, hogy rendet vágjanak a fejében?

Nem tudom pontosan. De apámnak már 11 éves koromban az volt a véleménye rólam, hogy csavargó vagyok. Amikor visszajöttem az NDK-ból, megkérdeztem tőle, hogy tizenkét évvel a háború után mit keresnek még itt az oroszok. Azt is, hogy ’56-ban miért disszidáltak annyian a környékünkről. Említettem neki, hogy egy barátom apukája, aki a második világháború alatt Lengyelországban meg Ukrajnában szolgált, tudott a katyńi erdőben történtekről – hogy lehetséges, hogy az oroszok a németek által megtámadott lengyel katonákat kivégezték.

Erre ő felháborodott, hogy hogy merem én a Szovjetunió becsületességét megkérdőjelezni. Vak hit volt benne.

Ön ’63 nyarán lépett le otthonról. Az édesapja 2000-ben hunyt el. Még az életében tudták rendezni a kapcsolatukat?

Nem. 1992-ben kiátkozott. Két testvérem van, egyikük sem volt Budapesten, amikor apám otthon haldokolt. Az ápolónővérnek eszébe jutott, hogy én is a fia vagyok, így az egyik zenésztársamtól, akit ismert, elkérte a számomat, és felhívott. Tőle tudtam meg, hogy haldoklik az apám. Odamentem. Tulajdonképpen a kiátkozott fia jelenlétében halt meg.

Tudott vele beszélni?

Nem, akkor már nem volt olyan állapotban. A történetnek egyébként görög tragédia jellege van. Miközben engem kitiltott még a temetéséről is, az öcsémtől azt kérte, hogy a búcsúztatóján egy színész mondjon József Attila verseket. Erre azt mondtam, hogy szívesen mondom én a verseket.

És így is történt?

Igen.

Ez nem volt kegyeletsértő?

Nem. A testvérem is úgy gondolta, hogy ez így rendben van. Én pedig bevállaltam azok után, ami történt. Így lett vége a dolognak.

A feloldás elmaradt, de bennem így rendeződött a dolog.

Édesapja úgy halhatott meg, mint Biszku Béla? Az utolsó pillanatig hitt az eszmében?

Szerintem igen. De erről nincs tudomásom. Egy utolsó történet: apám ’44-ben kimentett az újpesti nyilasházból vagy 180 embert; zsidókat, papokat, kommunistákat. Később, a rendszerváltás idején Svédországból kapott az egyik megmentett paptól egy levelet; azt írta apámnak, hogy ha hithű kommunistaként az új rendszerben bármi baja lenne, menjen csak Svédországba, az ottani katolikus egyház tejben-vajban fogja őt füröszteni. Micsoda történet...

Ha már a vak hitet említette, egyszer megkérdezték öntől, hogy van-e valamiben ennyire erős hite, amire azt felelte, hogy nincsen.

Igen, így igaz. Én mindig inkább tagadtam.

Vannak olyan erős személyiségek, olyan nyakas emberek, akikhez Isten a tagadáson keresztül tud közelíteni. A tagadásban tulajdonképpen ott van Ő maga. Mit gondol erről?

Nézzék, édesanyám szerint a nagymamám titokban kereszteltetett meg ’45-ben, azonban a kommunista családom miatt be sem tettem a lábamat a templomba.

A szüleim kommunistának neveltek, amivel hamar szembe fordultam.

Senki sem segített abban, hogy a szó egyházi értelmében hitre találjak, de folyton kerestem. A bibliám József Attila versei voltak: nem versként olvastam őket, hanem mint egy bajba jutott és útját kereső ember tanácsait egy másik ember számára. A csavargók tízparancsolatában éppen erről írok. Ez is és a Halj meg és nagy leszel című monodráma is az Istennel való párbeszédről szól.

A 2018-ban készített Bob Dylan-feldolgozás lemezének a Lassú vonat címet adta. A Slow Train Coming-ot Dylan a megtérése után írta. Ön az ezerből éppen ezt a Dylan-dalt választotta saját albuma címéül. Van összefüggés? Mi a viszonya a transzcendenshez?

Igaza van. Istent még sosem láttam, de az ördögöt minden nap. Az egyik legjobb barátom  unitárius pap Kolozsváron: Solymosi Zsolt. Nagyon sokat beszélünk ilyen dolgokról, anélkül, hogy téríteni akarna engem. Van egy dalom, Az angyalok is itt járnak közöttünk. Szerinte ez olyan, mint egy ima. Ennyit tudtam őszintén kifejezni abból, amit érzek, hiszen egyházat nem találtam magamnak. Előttem az egyházak elveszítették azt a missziójukat, ami az emberek segítését jelenti. Intézmények lettek, nem a szegények gyámolítói. A József Attila estem után Berettyóújfalun bejött egy krapek az öltözőmbe egy hangfelvevővel, hogy mondjak rá egy verset. Mondtam, hogy most volt az előadás, hagyjon békén. Öt perc múlva újra bejött, kérlelt, nagyon mérges lettem és kiküldtem. Amikor tíz perc múlva megint visszajött, azt hittem, megölöm. Zokogni kezdett, és

azt mondta: holnapután meghal a szerelme, és az volt a kérése, hogy életében utoljára szeretné hallani, ahogy József Attila verset mondok.

Megfogtam a krapekot, a szívemre húztam, átöleltem, és valahogy elmondtam az Óda című verset, ami még elérte a lányt.

Hetven fölött már muszáj, hogy az ember a lényeggel foglalkozzon. Mi a végső érték? Mindenki csalódik: talán az apja is a kommunizmusban, talán ön is ’68-ban. Mi az, ami marad?

Ez nagyon nehéz kérdés. „Kik” maradtak meg, inkább… A zenei világban nincsenek barátaim. Egyetlen egy ember volt, akinek a munkássága nagyon érdekelt, és nagyon jóban voltunk, illetve játszottunk is együtt: Cseh Tamás. Nem valami arisztokratikus attitűdből mondom,

de Cseh Tamás ugyanúgy kilógott ebből a szakmából, mint ahogy én kilógok.

Valami összetartott minket, de sosem tudtuk-mondtuk ki, hogy mi. Testvérének szólított engem – ez a legnagyobb dolog. Már ő sincs itt. Szintén nagyon szeretem Cserhalmi Gyurit, akik ugyancsak régóta ismerek, az Agitátorok című, 1969-es filmből. A dolgozószobámban csak egy fénykép van: Cserhalmi Gyuri, Cseh Tamás és én állunk 1990 végén a Budapest Aréna öltözőjében. Pár éve mondtam Gyurinak: vigyázz magadra, mert már csak ketten vagyunk a mi fajtánkból!

Ezt hogy érti? Mi választja el a „magukfajtát” a többiektől?

’68-’69-ben Budapesten körülbelül 300 ilyen ember lehetett: Spiró, Bereményi, Koltai Lajos, Cserhalmi, Bódy, Baksa Soós János, Szentjóby Tamás, Rajk Laci, Barcza Gyuri, Galántai Gyuri. Ismertük egymást és valami összekötött minket, ami megmagyarázhatatlan volt. Amerikában voltam egy Grateful Dead bulin a Stanford Egyetem kampuszán. A San Francisco-i Haight-Ashbury sarkán, ahol Hendrix lakott, vettem egy Jim Morrison-trikót, és előnyös testtartásban lementem a koncertre. A domboldalon ült a közönség, mellig ért a marihuánafüst. Mire leültem, hárman nyújtottak dzsointot nekem. Mindezt azért, mert rajtam volt a trikó, és úgy érezték, olyan fajta vagyok, mint ők.

Mi a háborús nemzedék vagyunk.

Bob Dylan ’41-ben született, Jagger ’43-ban,  Clapton és én ’45-ben. Az új könyvem is – mert írok egyet most – pont így kezdődik: „Az egész a kibaszott második világháborúval kezdődött.”

Cserhalmi, Cseh és Hobo – ebben a hármasban az is lehet közös, hogy a politikai oldalak mindig a magukénak akarták önöket, de nem tudták sehová sem beskatulyázni. Önnel a mai napig ez történik.

Igen, és gyűlölnek, ha nem megyek, mert azt hiszik, azért, mert a másik oldalhoz tartozom. Az a helyzet, hogy az az út, amelyet mi megtettünk, nem nagyon kérdőjelezhető meg. Mégis azt mondják, hogy könnyű volt nekem lázadni, mert az apám megvédett mindentől. Vajon hol volt, amikor 1979 nyarán a tatai Szabadtéri színpadon a koncert után péppé vertek a rendőrök? Vissza lehet kérdezni: hány ember volt régen, akinek nálam több számát tiltották be?

Átírják a múltat.

A Magyar Narancs Cseh Tamás emlékkoncertet rendezett azzal a céllal, hogy nehogy a jobboldal kisajátítsa az életművét – hát, ha valakinek nem volt köze ahhoz az irányzathoz, amit a Magyar Narancs követett, az Cseh Tamás. Ma már általában nem azzal foglalkoznak, hogy az ember milyen teljesítményt tesz le az asztalra. Volt egy Ady-estem itt, a Nemzetiben; egy zsidó barátom nem akart eljönni, mert neki ciki a Vidnyánszky színháza. Majd meggondolta magát és megdöbbent attól, amit látott. Az emberek többsége nem nézi meg a darabokat, nem hallgatja meg a lemezeket, hanem előre levonja a következtetéseket. Ott van a Hé, magyar Joe!-ban az Új Magyarország, amely a jelen magyar valóság kritikája. És akkor jönnek és mondják: hogyhogy ilyen keményen beszólhattál? „Mindegy, hogy zsidó, cigány vagy magyar, neki van igaza, és ölni akar. Ilyen lenne a szabadság? Így fogadott engem az új Magyarország” – ez áll benne. De Vidnyánszkynál fel sem merült, hogy ezt ne játsszuk.

Új Magyarország”, „másik Magyarország, félek tőled”. Nem lehet, hogy ez valójában nem is létezik? Nincs másik, nincs új, csak mindig ugyanaz, mert nem tanulunk meg valamit?

Magyarországon a ’44-’45-ös német megszállás alatt több feljelentés érkezett be a Gestapóhoz és a nyilasokhoz, mint például a sokmilliós Franciaországban 4 év alatt. Elgondolkodtató 1956 példája is: milyen fantasztikus hőstett volt géppisztollyal szemben állni a tankokkal.

És ezután 1957. május elsején a Hősök terén félmillió ember ünnepelte Kádár Jánost.

Hogy a fenébe történhet ez meg? Másik Magyarország? Új Magyarország? Melyik az igazi?

’89 őszén erre járt egy angyal, de nem szállt le közénk” – énekli. Tényleg így volt, a rendszerváltás nem hozott katarzist, a nemzeti sorskérdésekben nincsenek nyugvópontok, konszenzusok. Még 30 év kell?

Még ‘88-ban sem reméltem, hogy megdől az a rendszer, és az oroszok kimennek. Most azt látom, hogy

a média, a Facebook meg az internet kirobbantotta az emberek lelkében felgyülemlett elfojtott indulatokat.

Folyik a szenny mindenhol. Ugyanezt az attitűdöt látom a politikusokban, akik kimennek az Európai Unióba, és mocskolják a magyar helyzetet. Nem értem. Miért tartozik ez bárkire? Miért gondolja XY politikus, hogyha ott kint szapulja az országot, akkor itthon bármi jobb lesz? Odakint még jobban fogják utálni a magyarokat, ő meg itthon még jobban belemerül a gyűlöletbe.

Akkor az egy tévképzet, hogy mi, magyarok egy összetartó és barátságos nép vagyunk?

Amikor először mentem Amerikába, fogadást adtak a tiszteletemre egy gyönyörű villában.  Három csoportba verődve beszélgettek az emberek. Odamentem az elsőhöz; nagyon örültek,  de a másodikhoz ne menjek, mondják, mert azok kommunisták. Folytattam a körutat, és ott meg azt mondták, hogy ne menjek ki a kertbe, mert akik ott várnak, azok fasiszták. Na, ezek meg lezsidózták az összes többit. Elmész a világ másik végére, és ott is gyűlölködés megy a magyarok között.

Voltam én már kommunista, mélymagyar, zsidó és náci – ez mutatja, hogy jó helyen vagyok.

Ez az én hazám, de nem az én országom” – mondta. Miért maradt itt?

Soha nem jutott eszembe, hogy elmenjek innét. 1980-81-ben a Feneketlen-tónál tartott koncertünk után kaptam egy ajánlatot. Odajött egy pasi egy tolmáccsal – hogy igazi menedzser volt, vagy csak egy ügynök, nem tudom –, és azt mondta: ha kimennék Németországba, alám raknának egy zenekart és minden támogatást megkapnék, egy Nina Hagenéhez hasonló karriert futhatok be.

Ügynök is lehetett az az ember, mint ahogy voltak is ilyenek az ön életében. Úgy tudom, kikérte magáról az ügynökjelentéseket. Volt közöttük meglepetés?

282 oldalnyi, rólam készült jelentést kaptam a Történeti Hivataltól. Voltak, akikről pontosan tudtam, hogy azok, és voltak, akikről nem. Vannak esetek, amelyeknek nincs nyoma. Két nagyon súlyos esetet is próbáltam megtalálni, de nem találtam semmit. Kérdezték bent, tudom-e, ki jelentett fel. Mondtam a neveket, kiderült, hogy valóban besúgók voltak, de a rólam írt jelentéseik nem maradtak fenn, csak a nevük.

Aztán volt olyan is – nevet nem mondok, mert nagyon ismert ember – akiről, mint a történész mondta, nem derülhet ki semmi.

Ez számomra azt jelenti, hogy hivatásos volt, védett. De volt jó példa is: 1990-ben, a rendszerváltás után a Sportcsarnokban egy telt házas koncert után egy neves zenész odajött hozzám, és bocsánatot kért, amiért jelentett rólam. A nevét soha nem fogom megmondani. Ő szembe tudott magával nézni. Vikidál is jelentett rólam, de soha egy rossz szót nem mondott.

Sokan idéznek öntől, és ha megír egy művet, az a saját életét kezdi élni. Mi lenne, ha rossz eszmék mentén kezdenék el felhasználni? Közbelépne?

Egyszer volt, hogy az egyik párt a kampányában akarta használni az egyik József Attila-videómat, egy másik az egyik dalomért fizetett volna nagy pénzeket,  de megtiltottam. Ám arra, hogy valaki idézzen a munkáimból, arra nincs ráhatásom. Az teszi, aki akarja. Állítólag Orbán Viktor is interpretált engem egy március 15-i beszédében: „Oly sokáig voltunk lenn, hogy nem is tudjuk, milyen fenn”. Csakhogy ugyanezt kiabálták utánam hajléktalanok is egyszer a Ferenciek terén az aluljáróban, amikor elmentem mellettük. Akkor most hogy is van ez?

Folyton hangsúlyozza, hogy szórakoztatni akar, hogy a humor fontos ebben a gyűlölködő világban. Švejket is nagyon szereti, aki mindig kineveti a politikát. A bolond, a bohóc motívuma feltűnően sokszor jelenik meg a dalaiban.

Szerettem volna mindig egy vicces, jópofa pali lenni. Nemrég vissza kellett néznem egy TV-interjúmat. Nagy csalódást okozott. A könnyed bohócnak vagy az udvari bolondnak nyoma sem volt. Hát ide jut az ember, ha nem tudatosan építgeti, hanem inkább az ösztöneire bízza magát.

Azért úsztam meg ezt a sok évtizedet, mert mindig fontosabbnak tartottam magamnál azt, amit csináltam.

Vidnyánszky Attila és Ascher Tamás: mindkettőjükkel dolgozott együtt, mindketten formálták. Napjainkban éppen ez a két ember jelenti a szétszakított színházi világ két ellenpólusát. Hogyan viseli?

Soha nem értettem, hogy művészembereknek miért kell politikával foglalkozniuk – ez az egyik dolog. A másik, hogy mindketten olyan pozícióban vannak, ami a művészi munkájukon túlmutat, bizonyos kultúrpolitikai funkciókat (rektorátust vagy színházigazgatást) töltenek be. Mindketten fantasztikus kaliberű művészek, össze kellene fogniuk, hiszen mindketten a csapatukkal együtt a magyar kultúrát szolgálják. Az egyik így, a másik úgy. Mindkettővel dolgoztam, játszottam és játszom a színházukban, ismerem a kvalitásukat és azt, amit letettek az asztalra. Egy példa: a kolozsvári színházat vezető Tompa Gábor és Vidnyánszky Attila sem voltak jóban. Egyszer felmerült, hogy a Halj meg és nagy leszel című előadást játszhatnám Kolozsváron – Vidnyánszky támogatta. Játszottuk a Hé, magyar Joe!-t is egy erdélyi turné keretein belül, így persze Tompánál is. Az lett belőle, hogy Tompa és Vidnyánszky között megszületett egy korrekt munkakapcsolat.  

Szelep vagyok az ország fenekén” – énekli egy másik dalban. Ez az idő már elmúlt?

Akkor azt gondoltam, hogy azért engedik, amit csinálok, hogy a „legvidámabb barakkban” kifelé demonstrálják, hogy lám-lám, itt még ilyenek is vannak, mint a Hobo.

Ha veszélyes lettem volna, az lett volna velem is, mint a Kex-szel vagy a Syriusszal: eltakarítanak az útból.

Csak két lemeznyi dalomat tiltották be, hat-nyolc lemeznyit pedig nem. Vagyis nem üldöztek.

Min múlt az, hogy például Baksa-Soós Jánosnak mennie kellett, önnek pedig nem?

Ami a Kex-szel és a Syriusszal történt, az talán azért történhetett, mert időben korábban volt – akkor kevesebb is elég volt, hogy valakit kinyírjanak. Amit a Jancsi csinált – például, hogy a rendőröknek azt mondta: beleszarok a kalapotokba –, azt nem tolerálták. Hogy a Syriust miért nem tűrték, azt viszont nem tudom, mert ott nem voltak olyan szövegek. Rólam született egy olyan feljelentés, hogy én vagyok a legveszélyesebb szövegíró a szakmában. Erdős Péter is azt mondta, hogy a többiek tök hülyék, megeszi őket, de tőlem tart. A Kex-hez, vagy a Syriushoz képest – egy már jóval enyhébb korban – több emberhez jutottam el, ez veszélyes volt nekik, de meg is védett.

Akkor az amerikai ’68 szelleme, amelyet ön megtestesített, nemkívánatos volt. Mi maradt meg mára az eszméből?

Az egy csodálatos élmény volt, akármennyire is vereséget szenvedett. Olyan világmozgalom volt,

amely nem az erőszakra és a gazdasági vagy a politikai hatalom megszerzésére irányult, hanem a szeretetre és a másik ember megbecsülésére.

Nem a diáklázadásokról beszélek, hanem a hippimozgalomról, illetve arról, amit az a zene sugárzott ki magából abban a pár évben. Mérhetetlenül tiszta dolog volt.

De mi ‘68 ma is megragadható hagyatéka?

Kézzelfogható hagyatéka van: nagyon sok zene, könyv és film. Minden művészetnek megvan a saját forradalmi korszaka: mint a görög drámának, vagy az olasz operának. A rockzenének is volt 1967 és 1970 között. A ’69-es Rolling Stones-koncerttel ért véget, ahol megöltek egy négert, aki egyébként le akarta lőni Mick Jaggert. Ezt a sztorit Déry Tibor kifordította, és lett belőle a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról. Óriási sikerű darab volt, de a témája  nagy hazugság. A hatvanas évek óta a világ megváltozott. Már 14-15 évesen sokat stoppoltam, így eljutottam sok kis faluba. Baromi meleg volt, bekopogtattam egy házba, hogy kérjek egy pohár vizet. Leültettek az asztalhoz és megebédeltettek. Négyen voltak, de volt egy ötödik teríték is. Azt mondták: mindig úgy terítünk meg, hogy a váratlan vendégnek legyen helye. Gyönyörű hagyomány, nem? Ha ma bekopognék, rámeresztenék a kutyákat.

Egész pályáján sok az interpretáció: Jim Morrison, Allen Ginsberg, Viszockij, József Attila... Miért érezte úgy, hogy médiumként kell ezeket az üzeneteket közvetítenie?

Ezeket mind viszem magammal, így szolgálom a mestereimet.

Én egész népemet fogom, nem középiskolás fokon, tanítani!” – lehet, hogy ez van. A miniszterelnöktől a hajléktalanig...

Lehet, hogy így van? (Nevet) Nem, sosem leszek tanár, csak tanítvány, aki  pávatollakat dugdos a fenekébe, és mutogatja magát. Mikor itt volt egyik mesterem, Allen Ginsberg, a világ akkori legnagyobb kortárs költője, és csináltunk egy közös lemezt, az Üvöltést, azt mondták rám, hogy kipukkadtam, nincsenek új ötleteim már. Már korábban, a Leples bitang előtt azt eresztettem el a közönségnek, hogy „Hölgyeim és uraim, elnézést kérek fajgyűlölő nézőinktől, de most egy buddhista, buzeráns zsidó versét játsszuk.” Erre följelentettek, hogy antiszemita vagyok. Na, ez milyen? Játszott valaki rajtam kívül Allen Ginsberget? Az öreg meg csak zokogott a keverőpultnál a Kávéház Varsóban felvétele alatt.

Szabad tudtam maradni. Olyan közvetítő vagyok, aki átadja, amit kapott, de hozzáteheti a magáét is.

Ha belegondolok, mi volt a fontosabb, a József Attila-versek, vagy az, hogy megírtam a Vadászatot vagy a Circus Hungaricust, akkor az utóbbiakra szavazok, mert ezek a sajátjaim, én is bennük vagyok.

A Vadászat 1984-es, az orwelli évben született, nomen est omen.

Igen. (Nevet) Ez véletlen.

De hát a ripacsoknak szerencséjük van.

A Circus Hungaricus lemezen van a Kisember című dal – amikor egyszer visszahallgattam, elszégyelltem magam. A vége így szól: „Kisember, hallod, szerencse fel!”. Szégyen, hogy csak ennyit tudok mondani az embereknek, akik évtizedeken át szerettek és eltartottak. Valamit várnak tőlem, hisznek bennem, de ez nincs benne a buliban, mert én csak egy bluesénekes vagyok.  

Hadd vitatkozzak ezzel, a Vadászat valamilyen idegközpontot nagyon eltalált ’84-ben. Máig az egyik legnagyobb hatású korong. Mi volt a titok?

Semmi. Fogalmam sincs, mit találtam el. Annyit tudtam, hogy kisfiúként az apám elvitt egy-két vadászatra. Ültünk a lesen, bent a Minisztertanács vadászterületén, és öt óra nulla perckor megjöttek a vaddisznók,  erre voltak szoktatva. Ekkor 50 méterről távcsöves puskával lelőtték őket.

Kivégzés vagy mészárlás volt ez, nem vadászat.

Ezért utáltam meg.

Telitalálat volt. Mármint a lemez...

Igen, mondják, de nem csak a siker számít, hanem az, hogy átjön-e, megvalósul-e az, amit gondolok. Sok dalt azért nem szeretek, mert a zene nem éri el a szöveget. Bob Dylan vagy Neil Young megírja mindkettőt. Mivel nem tanultam, nem tudom megírni a zenét. De ha nem jönnek össze a dolgok, nem haragudhatok másokra, mivel nem vagyok zeneszerző, csak szövegíró.

Milyen tervei vannak a járvány utánra?

Most fejeztem be a Térdig a szarban, fülig a szeretetben könyvemet, amiben két lemez is lesz. Ezeket megpróbálom összefüggő művekké gyúrni. A következő két évem is tele van: Vadászat film és két új darab, a Harmincegy dosszié és az Utcazenész.

Bolond lett a bölcsből. Futottam magam elől, hová jutottam, nemsoká kiderül” – szól a dal. Mikor fog kiderülni, hogy hová jutott?

Poszthumusz. Csak azzal foglalkozom, amit csinálok, és nem azzal, hogy ki vagyok és hová jutottam.

 

Fotók: Földházi Árpád

Összesen 116 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Nekem bejön Hobó!
Igaznak tartom, hogy lázadt az apja ellen
Talán minden megnyilvánilása tetszik, még akkor is ha azt tudom, hpgy hozzám hasonló nem tehette volna meg amit Ő.
De errlől nem ő tehet!
56-os apám miatt az egész családot a hatvanas években nagyon üldlözték
De még 1988-ig jelentettek róla a spiclik. Holott ahol ő volt, egy lövés nem dördült el.
Nem úgy mimt az apjánál. Az 1984-ben megjelent könyvében majdhogynem eldicsekszik a Parlament előtti majnem 1000 halottat eredményezett sortüz leveźényléséről.
Azt gondolom, hogy Hobó ezt tudhatta. Csak szeretettel tudok gondolni rá. Elég szar lehetett tidni, hogy milyen az apám.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés