Abigail Shrier

Így teszi tönkre a tinilányok életét a „transzjárvány”

2021. március 1. 13:45
Mitől van az, hogy tinilányok tömegei gondolják magukat hirtelen fiúnak, azaz transzneműnek, és miért dőlnek be nekik az orvosok és terapeuták is? Miben csúsztat a transznemű mozgalom, és miért hódol be neki mindenki?

Nem kevesebb mint 4400 százalékkal nőtt azoknak a tinédzser lányoknak az aránya az Egyesült Királyságban 2018-ban, akik „nemváltó” műtétet kívánnak igénybe venni. Amerikában 2016-17 között megnégyszereződött a nőkön végrehajtott ilyesfajta műtétek száma, s ez az összes ilyen műtét 70 százaléka volt. 

A nemi identitászavar azt jelenti, hogy valaki súlyos és tartós módon nincs kibékülve a saját testének nemével, és jellemzően kisgyermekkorban kezdődik. Az esetek 70-95 százalékában a gyermekkori nemi identitászavar elmúlik. Történelmileg a társadalom 0,01 százalékát érinti, szinte csak fiúkat. 2012-ig nem tudott olyasmiről a tudomány, hogy tizenéves lányoknál hirtelen nemi identitászavar alakulhatna ki. 

2009-2017 közt 25 százalékkal nőtt Amerikában az öngyilkosságot elkövető középiskolások száma, 2005-2014 közt 37 százalékkal nőtt körükben a klinikai depresszióval küzdőké. Túlnyomó többségük tinédzser lány. 

Visszafordíthatatlan károk

Ennek a „transznemű járványnak” – ahogy Abigail Shrier, a Wall Street Journal újságírója hívja – két sajátossága van: az egyik, hogy a magukat tinédzser korban transzneműnek képzelő lányok túlnyomó többsége (65 százalék) azután „jön rá” erre, hogy intenzíven bevonódott az online platformok világába; másrészt jellemző, hogy ez az identifikáció divat lett a középiskolások körében, azaz mindenkinek több ilyen van a barátai közt – ennek aránya 70 százalékkal nőtt meg.

Mivel a tesztoszteron-kezelés számos hatása egyszerűen visszafordíthatatlan, viszont nagyon sokan később megbánják tinédzserkori transzneműségüket; mivel ez korábban a nők körében szinte ismeretlen jelenség volt; és mert félti az iskolás lányokat, Abigail Shrier utánament a jelenségnek – ennek lett eredménye a nagy vitákat kiváltó Irreversible Damage (Visszafordíthatatlan károk) című kötet,

melyet nagyon nem kedvel a transzmozgalom, szemben azon anyukák tömegeivel, akik megkeresték a megjelenés után Shriert, hogy elmondják: végre valaki kiállt és megírta, mi történik. 

A transzmozgalom szerint, mely győzelemként ünnepli mindezt, olyan neműek vagyunk, amilyen neműnek érezzük magunkat, egy gyerek, egy tinédzser lány is tud ezzel kapcsolatban érett döntést hozni, a szülőknek egyetlen kötelessége hinni a gyereknek és segíteni mindenben, kifogásemelés nélkül. A hormonterápia és a „nemváltó műtét” (sőt: „nemmegerősítő műtét”) szerintük viszonylag ártatlan beavatkozás. A pszichológusok és pszichiáterek feladata szerintük pusztán az, hogy higgyenek a gyereknek (affirmatív terápia), amit mond, amit „érez”, azt nem kérdőjelezhetik meg, mert az öngyilkosságot veszélyeztetik. Aki pedig később megbánja a műtétet, az nem is volt transz. A kritikát és kérdéseket megfogalmazók természetesen azonnal veszélyes „transzfóboknak” nyilváníttatnak. 

Mindez azonban tévedés, akárhogy is igyekeznek bebizonyítani a transzaktivisták, hogy igazuk van – mert nincs, sőt egyes idősebb transz egyéniségek sem értenek egyet tinédzser lányok hormonterápiára küldésével. 

Tini transzok?

Abigail Shrier könyvében szép sorjában megy végig az összetevőkön: bemutatja a „fertőzést”, vannak esettanulmányai a magukat hirtelen transznak gondoló lányokról, bemutatja a transz influenszereket, az iskolai érzékenyítést, a szülőellenességet, majd azokat a kiátkozott szakembereket, akik ellenzik mindezt, bemutatja az „átmenetet” (hormonterápia, műtét), végül a megbánást és megbánókat. 

Shrier rámutat: a pubertáskor senkinek sem könnyű, a lányoknak pedig mindig is nehezebb ügy volt ez, mint a fiúknak.

A pubertást testi átalakulások és nagy hangulatingadozások kísérik, identitásunk ekkor még nagyon is alakulóban van,

a szüleinkkel való viszonyunk viharos lesz, és rendkívül fontosak számunkra a barátaink. Ha van kor, amikor nem nagyon lehetséges végleges döntéseket hozni, az a pubertás. Még nem vagyunk túl az érettségin és szavazati jogunk sincs, a transzmozgalom mégis megfellebbezhetetlennek tartja azon tinik állítását, akik hangoztatják, hogy „ellenkező neműek”. 

Shrier rámutat: a tinik körében akkor ugrott meg jelentősen a mentális problémák, az önveszélyesség és a magukat hirtelen transznak mondók aránya, amikor 2007-ben megjelent a piacon az iPhone. Mindezt pedig fokozza az a kortárs, pszichologizáló elképzelés, ami szerint mindig jól kell éreznünk magunkat, ami alapján minden kisebb-nagyobb megpróbáltatás súlyosnak tűnik fel, és ami szerint mindenre kell legyen valami pirula. 

Mindez a nőmozgalom és a feminizmus eredményeit is veszélyezteti, hiszen a transzneműség épp azokhoz a férfi és női sztereotípiákhoz méri magát, amelyek ellen a feminizmus küzdött. A nőmozgalom szerint lehet nő úgy, hogy jó vagy matekból, esetleg kicsit férfiasabb a stílusod, a transzmozgalom azonban ilyenkor rögtön női testbe zárt férfit kiált. 

A transzaktivisták kicsinálják Lisa Littmant

Lisa Littman kétgyermekes családanya és egy bostoni egyetem egészségügy professzora arra figyelt fel 2016-ban, hogy városkájában számos tinilány transznak nyilvánította magát – mind ugyanabból a baráti csoportból. Ezután látott neki a témában való kutatásnak, és arra jutott, hogy a terapeuták és orvosok nem igyekszenek feltárni a jelenség okait, nem vizsgálják mindezt meg körültekintően, hanem azonnal hormonterápiára küldik az érintetteket. 

Miután kutatását közölte a PloSOne online lektorált folyóirat, a Twitter-fiókját elözönlötték a transzaktivisták, akik transzellenességgel vádolták meg őt, mondván, konzervatív, transzellenes szülőkkel interjúzott – miközben valójában 85 százalékban az LMBT-jogokat támogató szülőkről volt szó.

Egyetemén egy transznemű diák a kutatását tudománytalannak nevezte, mások veszélyesnek nyilvánították tanulmányát a transzneműekre nézve.

Végül a PLoSOne nyilvánosan elnézést kért, amiért nem helyezte jobban kontextusba a tanulmányt és nem kritizálta meg annak módszertanát. Diane Ehrensaft gyerekpszichológus az Economistnak azt nyilatkozta, hogy a szülők megkérdezése olyan, mintha a Ku Klux Klant és alt-right oldalak felhasználóit kérdeznénk a feketék alsóbbrendűségéről. Pedig a szülők nem voltak „transzellenesek” általában, csak azzal kapcsolatban voltak komoly kételyeik, hogy hinni lehet egy tinilánynak, akinek korábban egyáltalán nem volt semmiféle nemi identitászavara, de most hirtelen azt állítja, hogy transznemű. 

Littman maga nem jobboldali, sőt dolgozott a Planned Parenthood abortuszklinikának, és több cikket írt a baloldali Huffington Postnak is. Az aktivisták azt követelték Littman munkahelyétől, a Rhode Island-i egészségügyi minisztériumtól, hogy rúgják ki. 
2019-ben a PLoSOne közzétette Littman módszertani korrekcióit és az így kapott eredményeket – melyek nem változtak. 

A netes transzvilág

Ha egy tinilány a neten keres megoldást, gyorsan megtalálja azokat a honlapokat, videókat, influenszereket és csoportokat, amelyek a „segítségére” sietnek, pontosabban olyan közeget jelentenek, ami gyűlöli az egész kívülálló világot, s amiben anorexiásnak meg transznak lenni is büszkeség tárgya, sőt hősi tett.

A transz influenszerek szerint az vagy, aminek érzed magad, a kétségeid a biológiai nemeddel szemben komolyan veendőek, a kétségeid azonban azzal szemben, hogy transznemű vagy, nem veendők komolyan, és nem szabad, hogy a nemváltásodat akadályozzák. 

A YouTube-on fellelhető transzguruk szerint az „átmenet” veszélytelen, a tesztoszteron-terápia pedig megoldja az összes problémát. (A tesztoszteron-terápia következtében a lányoknak elmélyük a hangjuk, izmosabbak lesznek, megnagyobbodik a klitoriszuk és megnő a testszőrzetük.)

A szülőkről ezek a guruk úgy gondolkodnak, hogy a valóban szerető szülőknek mindenben támogatnia kell a gyerekeiket. A szokásos figyelmeztetés az, hogy akár öngyilkosok is lehetnek azok a tinik, akiket nem támogatnak a szüleik – vagy egyáltalán kérdéseket fogalmaznak meg. 

Ez azonban nem több érzelmi zsarolásnál. 

Az iskolák Kaliforniában például már rég beálltak a sorba, és mindenben támogatják a diákokat, az LMBT-diákokat hősként ünneplik, s már óvodában van olyan pedagógiai program, ami a nemi identitásról kérdezgeti a kicsiket. Nem heterónak és nem „cisz”-nek lenni menő. 

A szülők kívülálló barbároknak számítanak, akkor is, ha progresszív politikai meggyőződésük van és amúgy LMBTQ-barátok. 

Tilos megkérdőjelezni

Az Amerikai Pszichológiai Társaság útmutatója szerint a terapeutáknak is kérdés nélkül el kell fogadniuk a magukat transzneműnek mondók önképét. 

A „konverziósnak” nevezett terápiát,

ami a saját biológiai nemével és testével próbálná kibékíteni és harmóniába hozni az érintetteket, már 19 tagállamban betiltották Amerikában.

Ez azért abszurd, mert olyan, mintha elfogadnánk, hogy oké, hogy valaki túlsúlyos szeretne lenni, és ebben erősítjük meg – vagy épp más nemzetiségűnek vagy más fajúnak képzelné magát, és erre nyomnánk rá a nagypecsétet.

A legjelentősebb ilyen terapeuta Randi Kaufman, aki Shrier kérdésére úgyszintén azzal indít, hogy a magukat transznak mondó tinik esetében a legszükségesebb a feltétlen családi támogatás. Az a minimum, hogy az új nevén szólítjuk a gyereket és megvesszük neki az új, ellenkező nemű ruháit. De nem elég elfogadni, mit gondol a gyerek, kötelező abban hinni is. 

Kaufman szerint „nem tudjuk megváltoztatni az önképüket, ezért a testüket kell megváltoztatni”. Szerinte mindez egy „utazás”, és nem lehet tudni, kiről derül ki, hogy nem transz, vagy épp „genderfluid”. De veszíteni semmit nem lehet – teszi hozzá, pedig tudhatná, hogy nincs igaza.

Mindez azért abszurd, mert egy terapeutának nem az lenne a feladata, hogy kérdés nélkül elfogadja egy tinilány – vagy bárki más – állításait és érzéseit, hanem az, hogy kétségei legyenek, kérdéseket tegyen fel, és irányítsa az illetőt.

Elfogadni bemondásra valamit és abban megerősíteni az egyszerűen nem terápia. 

Pedig, mint pár bemutatott esetből kiderül, a tinilányok hazudnak a doktornak, sőt az infulenszerek és transzcsoportok felkészítik őket, mit kell mondani az orvosoknak, terapeutáknak – magyarán elmondják nekik, mit kell hazudniuk. 

A disszidens szakemberek

Az affirmatív terápia kizárólagosságát több világhírű pszichiáter megkérdőjelezi. Mindegyiküket támadja a transzlobbi, tudománytalannak és transzfóbnak vannak kikiáltva, igaztalanul. 

Egyikük Kenneth Zucker, akinek 2015-ben a kanadai kormány bezárta a gender-klinikáját. Zucker évtizedek óta kutatja a témát, sőt sokaknak ajánlotta a nemváltó műtétet is, de nem előzmények és kérdések nélkül. Ez lett a veszte. Zucker rámutat: a nemi identitászavarral küzdő gyermekek 88 százaléka kinőtte a problémáját. Szerinte nincs egy oka az ilyen identitászavarnak. Zucker szerint az affirmatív terápia egyszerűen nem terápia. 

Ray Blanchard a szexológia egyik nagy öreg tudományos tekintélye, aki rengeteget kutatta a pedofíliát és a transzszexualitást is. Kétféle transzszexuálist különböztet meg: a homoszexuális transzszexualitást, és az autoginefilikus transzszexualitást – utóbbi azokat jelenti, akik szexuális stimulust éreznek, ha például női ruhába öltözve nézegetik magukat a tükörben. Ide kizárólag férfiak tartoznak. 

Ilyen személyiségekről írt könyvet egy másik akadémiai pszichológus, Michael Baley (The Men Who Would Be Queen). Annyira szimpatikus képet festett könyve alanyairól, hogy 2003-ban a kötet döntős lett egy transznemű könyvdíj versenyében. Azonban a transzaktivisták úgy döntöttek, ez a könyv nem kedvez nekik, és bombázni kezdték a szervezőket, hogy távolítsák el a kötetet a jelöltek közül, mivel az olyan, mintha „a Mein Kampfot jelölnénk egy zsidó könyvdíjra”. Mi lehetett a baj? Egy férfitestbe zárt nőről szóló történet megható lehet az olvasók számára; ám egy női ruhákba öltözött férfi, aki a nőket szereti, már nem. Ha létezik az autoginefilikus transzszexualitás, akkor az azt jelenti, hogy mégsem lehet beengedni a transznemű, magukat nőnek gondoló férfiakat a női öltözőkbe. 

Blanchard szerint a transzaktivisták egyre erőszakosabban lobbiznak, a páciensek pedig mondják a magukét, hiszen a páciensek mindig is ezt csinálták. A baj az, hogy az orvosok és pszichológusok kritikátlanul hisznek nekik, ami teljesen szakmaiatlan. Arra jut, hogy

a tinilányok nem szenvednek nemi identitászavarban, transzneműségük „egy téves identitás”. 

Lisa Marchiano jungiánus pszichológus sem hisz abban, hogy ennyi transznemű tinilány lenne Amerikában – szerinte időnként vannak divatos mentális betegségek és kulturálisan elfogadott öndiagnózisok. Szerinte az öngyilkossági statisztikákat etikátlan módon használják fel a transzaktivisták, s az egész egyszerűen „érzelmi zsarolás”, hogy elhallgattassák a szülőket és az egyet nem értő terapeutákat. 

Paul McHugh, a John Hopkins Kórház pszichiátriai osztályának volt vezetője, a világ egyik vezető pszichiátere 1979-ben bezárta a John Hopkins genderklinikáját. Hogy miért? Mint mondja: képtelenség megmondani, ki fogja megbánni a nemváltó műtétet, hogy kinek tesz majd jót és kinek okoz további problémákat. Szerinte az, hogy a pszichiáter szakma bemondásra elfogadja a páciensek által bemondott nemi identitást, nem több divatos hóbortnál. 

A megbánás

A férfi és női test közti különbségeket nem csak a hormonok és kromoszómák okozzák, hanem más a férfiak és nők agya is. A neurobiológusok módszertantól függően 70-95 százalék pontossággal meg tudják mondani, hogy egy agy férfihoz vagy nőhöz tartozik, az igazságügyi szakértők pedig előkerült csontokról meg tudják mondani, hogy azok férfi vagy női csontok. A csontokat és az agyakat például nem lehet átműteni. Ezért lehetetlen az igazi nemváltás.

A pubertásblokkolók veszélye, hogy akadályozzák a megfelelő csontfejlődést, csontritkulást okozhatnak, és negatív irányba befolyásolják a szexuális funkciókat is, sőt az IQ fejlődését is visszafoghatják. A terméketlenség szinte garantált.

A tesztoszteron-terápia folyamán a mennyiséget az alapján állapítják meg, milyen a kívánt megjelenés – ez esztétikai, nem orvosi szempont. A tesztoszteron-kúra növeli a magas vérnyomás és a szívinfarktus esélyét (negyvenszer annyi tesztoszteront kap ekkor a női test, mint amennyihez hozzászokott). Aki megbánja a kúrát és a nemváltást, és mégis úgy dönt, nőként szeretne élni,  lehetetlen helyzetbe kerül, hiszen

a tesztoszteron-kúra legtöbb következménye tulajdonképpen visszafordíthatatlan:

megmarad a férfias testszőrzet, megnagyobbodva marad a klitorisz, mély marad a hang. Ha eltávolították a méhet és a petefészkeket (vagy egyiket), akkor garantált a sterilitás.

Nem lehet visszacsinálni a melleltávolítást sem, mert bár melleket vissza lehet varrni a mellkasra, de a szöveteket megfelelőképp összekötni nem lehet, és a visszavarrt mell nem fog mellként funkcionálni. Ilyenkor a transzaktivisták azzal jönnek, hogy ez téves felfogása a szerveknek, de Dr. Patrick Lappert úgy fogalmaz: „a természetes kapacitásról teljesen megfeledkezni olyan volna, mintha egy kék szemet kívánó illetőnek kivennénk a szemeit és kék üvegszemeket tennénk a helyükre. Most kék szemei vannak, csak épp azok nem működnek.” Azaz a kék üvegszemek nem szemek, nem lehet velük látni. Esztétikai és kozmetikai szempontok miatt megváltoztatni szervek vagy a test funkcionalitását, működését pedig súlyosan etikátlan. 

2017-ben egy, a nemváltást megbánó transznemű, Jade létrehozott egy Reddit-fórumot olyanoknak, akik hasonlóképp jártak. Nem sokkal később már 7000-ren voltak. Négy fiatal nő 2019-ben létrehozta a Pique Resilience Projectet, a nemváltást megbánókat és a nemváltást fontolgatókat segítő fórumot, mely a nemváltás veszélyeire figyelmeztet és más lehetőségeket vázol fel. Akik pedig megbánták mindezt, azelőtt kivétel nélkül 100 százalékig biztosak voltak benne, hogy ők transzok. 

Transzneműség és transzfajiság

Évekig feketének hazudta magát Rachel Dolezal aktivista és egyetemi instruktor, s mikor 2015-ben kiderült, hogy fehér szülők fehér gyermeke, országos botrány tört ki Amerikában. Dolezal szülei számos feketét fogadtak örökbe, köztük nőtt fel, és a feketékkel azonosult, elnöke is volt az NAACP fekete érdekvédelmi szövetség helyi szervezetének, de végül kénytelen volt lemondani, mivel a közvélemény és a bíróság szerint is jogosulatlan volt a feketéknek járó juttatásokra. Dolezal nem lehetett „transzfajú”. 

Ellenben mikor az ismert tévés személyiség, Bruce Jenner ugyancsak 2015-ben bejelentette, hogy nőnek érzi magát és transznemű, majd átváltozott Caitlyn Jennerré, egy ország ünnepelte a „bátorságát”. 

Vajon miért van az, hogy miközben a nemiség sokkal inkább biológiailag meghatározott, mint a fajunk, nemzetiségünk, aközben mégis a „transzfajiságot” elveti az amerikai közvélemény, a „transzneműséget” viszont elfogadja? 

Erről szól Rogers Brubaker, a Kaliforniai Egyetem szociológusának kötete, aki 2006-ban éppenséggel Kolozsvár etnikai harcairól és vitáiról írt könyvet (Nationalist politics and everyday ethnicity in a Transylvanian town). 

Brubaker rámutat, hogy a „born that way”,

a veleszületettség elképzelése hivatott igazolni a „nemválasztás”, akár a transzneműség lehetőségét is, míg a genetika nyelve hivatott kizárni a „transzfajúság” elképzelését. 

„Ha a szubjektív gender identitás ma hitelességgel és tekintéllyel van felruházva, ez nagyrészt annak köszönhető, hogy mélyen gyökerező, állandó és belső meghatározottságúnak tartják. Azaz míg a nem/gender-megkülönböztetés lehetővé teszi, hogy a gender identitást elszakítsuk a testtől és a természetestől, a ’veleszületettség’ története lehetővé teszi, hogy újra megtestesítsük és természetessé tegyük. A szubjektív identitás feltételezett objektivitása az, ami lehetővé teszi a választás védelmét a nem választott nevében és a változást a változatlanság nevében” – írja a szerző. 

Azonban a fajválasztás vagy – változtatás nem így működik, ugyanis itt nem tartják lehetőnek a „más fajú testbe születést”
Brubaker szerint négy pozíció vitázik egymással: az esszencialistáké, a voluntaristáké, illetve két kevert pozíciójé: akik a nemet tartják konstrukciónak és a fajt kötöttnek, illetve fordítva. 

Emellett háromféle transzneműséget is megkülönböztet.

A „trans of migration” (átváltozó transzok) a legegyértelműbb, ide tartoznak azok, akik magukat ellenkező neműnek érzik, és ezt hormonterápiával, műtéttel igyekeznek alátámasztani. A „trans of between” (köztes transz) csoportjába tartoznak azok, akik a férfi-női skálán helyezik el magukat, de a férfi és nő közt helyezik el magukat. Végül a „trans of beyond” (kb. „túllépő transz”) a meglévő kategóriákba magukat be nem sorolók csoportja. 

Brubaker hosszasan elemzi a transzfajiság és transzneműség kortárs amerikai felfogását, kötetéből megérthető, mi is van egy hatásosnak bizonyuló kortárs mozgalom, a transzneműek mozgalmának sikere mögött. Brubaker megértő szándéka viszont nem párosul a rendrakás szándékával, azaz nem tisztázza, mi a valós helyzet, miben téved és miben van igaza a kortás közhangulatnak. Megértés igen, helyreigazítást nem várhatunk Brubaker könyvétől.  

Abigail Shrier: Irreversible Damage. The Transgender Craze Seducing Our Daughters. Regnery, 2020.
Rogers Brubaker: Trans. Race and Gender in an Age of Unsettled Identities. Princeton University Press, 2016.


 

Összesen 161 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Ez a progresszív oldal problémája saját magával. Rendezzék egymás közt, engem nem érdekel. Engem az sem érdekel, hogy ki minek vallja magát, az hétszentség, hogy egy levágott farkú férfit nem fogok nőként kezelni.

Azért, mert nem rohad bürtönben az első száz, aki ezt hirdetni kezdte.

"Amúgy a nemváltásnak van egy nagy hátulütője: akkor lehet teljesen sikeres, mikor még igen fiatal az illető."

Sikeres nemváltás? Mikor lesz egy nőből olyan férfi, akit akár a heteró nők, akár a homokos férfiak vonzónak találnak majd? A gyereknemzés képtelenségébe már ne is menjünk bele, mert az evidens.

Az egyértelmű, hogy mindenhol vannak elmebetegek, akik a "dekonstruálnák" a társadalmat, hogy az közelebb álljon ahhoz, amit ők normalitásként elképzelnek. (ha az önmagát Napóleonnak képzelő ember nem ápolókat kapna, hanem katedrát, akkor nyilván szép könyveket írna a személyiségválasztás szabadságáról)
Az is egyértelmű, hogy a demokratikus társadalmak tágabb teret adnak minden ideológiának, mint a diktatórikusabbak, ezért a nyugati világban szabadabban tudják propagálni az elméleteiket.
Azt viszont, hogy egy csomó gazdag ember miért áll be nyilvánvaló elmebetegek mögé, hogy széles körben terjeszthessék a nézeteiket, azt elképzelni sem tudom.

Látom, a szokásos csúsztatásod már megvolt. Anyázni is fogsz a végén?
Adjak linket a múltkori ámokfutásodra? Hátha van itt valaki, aki még nem ismer.

Tudod, a feleslegesen farkast kiáltó fiúnak senki se hisz, de annak se örülnek, ha valaki látja a farkast, mégis hagyja őgyelegni a bárányok körül.
Ha érted, hogy mire gondolok.

Igen, valószínűleg ezt lehet a legfőbb motiváció. A nagy cégek még több pénzt akarnak keresni, (a Coca-Colának mindegy, hogy hazafias propagandát vagy meleg érzékenyítést kell a terméke mellé adnia, amíg nőnek a bevételei), a média boldog, ha elő tud állni egy kellő olvasottságot generáló témával, a háttéremberek meg boldogan kötögetik a szálakat, hogy minél több hatalomhoz jussanak.
Az, hogy közben társadalmakat rombolnak szét, embereket fordítanak egymás ellen, az csak járulékos veszteség, az "oszd meg és uralkodj" következménye.

Ha nálunk is ugyanúgy társadalmi elvárás lesz felvonulni a Prideon, és ünnepelni a transzaktivistákat, akkor mit fogsz mondani?

Meggyőző az érveid hiánya.

Így megy tönkre Amerika?

Tényleg? Le van benne írva, hogy halad előre a nyugati világban a buzipropaganda, és hogy itt is ugyanez lenne egy baloldali kormánnyal?

Ó, hát csinálod te ezt magadtól is.
Még csak idő sem kellett hozzá, hogy levesd magadról ezt a "higgadt, oldalfüggetlen szakértő, aki valahogy mindig a liberális álláspontot hozza ki győztesnek" imidzset :)

Vigyázz, nehogy túlszívd magad és felrobbanj :)

Na jó, tudom, te vagy a bibliaszakértő, mert te például simán kiolvastad abból, hogy "NE ÖLJ!", azt is, hogy "kivéve a magzatokat, ha az állam nem ad elég pénzt a felnevelésükre" :)

Írd le még sokszor, hátha egyszer te magad is elhiszed :D

Vedd úgy, hogy Isten a világmindenség tudata.

"Amikor Simone de Beauvoir azt mondta, hogy minden nő biszexuális alapjában, a leszbikusok csak abban különböznek, hogy elutasítják a férfiakat, éshogy van egy tanult nem a gender, senki nem gondolta, hogy ez lesz belőle."

Nemrég volt a mandineren valami hír egy statisztikáról, miszerint a legtöbb ábécéember biszex, aztán jönnek a homokos, majd a leszbikusok. A leszbikusok kb feleannyian voltak, mint a homokosok, a legtöbb meg biszex volt. Ez cáfolhatná az elméletet, viszont nem szerepelt benne, hogy a biszexek, a legnagyobb szexkisebbségen belül mekkora a férfiak és nők aránya.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés