Márai a saját mítoszának foglya volt – Grób László a Mandinernek

2020. december 18. 18:19
Márai Sándor világképét és recepcióját kritikusan elemző írást közölt az Attraktor Kiadó vezetője, arra is kitérve, hogy az író magyarságról alkotott nézetei az „SZDSZ országimázsára" hasonlítanak. Grób László a cikk kapcsán elmondja lapunknak: a 20. század egyik legnagyobb írójának tekinti Márait, és amellett érvel, hogy mindenféle kulturális teljesítményt elismerjünk – az alkotó világnézetétől függetlenül.

Grób László jogásszal, az Attraktor Kiadó alapító-ügyvezetőjével a Kommentár 2020/4. számában megjelent, Márai Sándorral szemben kritikus írása apropóján készítettünk interjút.

***

Írása elején a magyar irodalom – és irodalomtörténelem – megosztottságára utal, mint írja, egy-egy elítélésen vagy hűségnyilatkozaton karrierek múlhatnak. Márait kritikusan szemlélő szövegével elegáns huszárvágás volt a célja, mellyel meghaladja az árkokat, vagy át akarta tuszkolni Márait a „túloldalra"?

Sem egyik, sem másik. Soha nem voltam annak az utópiának a híve, hogy a magyar kultúrában meghúzódó árkot be kell temetni, és akkor egyszerre virágba borul a haza. Sőt, minél szélesebb és mélyebb az árok, amely ballib honfitársaink mostanság tapasztalható világlátásától elválaszt minket, annál jobb. Ha még szögesdrót is húzódik az árok mindkét oldalán, az meg külön szerencse. Az árok létezését „meghaladni” körülbelül olyan sansszal kecsegtet, mint egy autópályán a felállított betonakadályt „meghaladni” úgy, hogy nem veszünk róla tudomást.

Másrészt tuszkolni sem kívántam szegény Márait – tuszkolják őt elegen... Épp arról (is) akart szólni az írás, hogy

Márai nem kisajátítható: az irodalmi értéke alapján mindenkié, politikai krédótól függetlenül, a világnézete alapján meg vélhetőleg senkié.

Kisajátíthatatlan, ugyanis annyira kesze-kusza, hogy akármit idéznek tőle aktuálpolitikai célzattal, azonnal előkereshető néhány annak szögesen ellentmondó nyilatkozata, és akkor ezen jó darabig el lehet vitatkozni, ahogy az sokszor meg is történt.

Mint írja, a forradalmak után emigrált Márai „1928-ban jön vissza Budapestre – s persze a kutya sem kérdezi a ’19-es dolgait... már akkoriban sem volt ez divat, no meg fiatalkori ballépések is kellenek az életben”. Más szerzőknek az összes politikai ballépését Wikipédia-információvá teszik. Mi alapján kerülnek be a kellemetlen foltok valakinek az életrajzába?

Egyértelműen ideológiai/politikai érdekből. Ez megint a „nem rendeltetésszerű használat” kérdése: amikor politikai orákulumnak, vagy ideológiai furkósbotnak akarunk használni olyan művészt, aki erre alkalmatlan. A magyar irodalomban szinte a testőrírókig nyúló tradíció, hogy nem csak műalkotást kívánnak létrehozni – mintha ez nem lenne önmagában elég –, hanem a haza fényre derülésén is fáradozni. Ez nagyon sokaknak sikerül, őbelőlük lett a kanonizált irodalomtörténet fősodra, de vannak, akik alkatilag képtelenek erre.

Nem véletlen, hogy a politikai sajtópolémiákban a felek nem Babits- vagy Pilinszky-idézeteket vágnak egymás fejéhez.

(És sajnos Karinthyt sem, pedig sokat javítana az általános színvonalukon...) Annak ellenére, hogy Márai rengeteg aktuálpolitikai megjegyzést írt le, ami ma is felhasználhatónak tűnik, de jobb, ha ezeket hagyjuk, s koncentrálunk arra, ami benne érték: az örök emberiről és művésziről szóló eszmefuttatásaira.

És hogy egy 18 éves kamasz forradalmak alatti viselkedését, ami vélhetőleg verbális szinten maradt, talán egy-két cikkel súlyosbítva, nem róják fel neki tíz évvel később, ezt kell természetesnek találnunk. Ellentétben azzal, amit „jobboldali” alkotók pellengérre állításával művelnek, hogy a közismert Wass Albert vagy Nyirő példát most fel se hozzuk.

Márai a fentiek ellenére – mint azt kimutatja írásában – a Népszavától a Magyar Nemzetig hivatkozási pont. Mi teszi mindenki számára idézhetővé őt?

Éppen az, hogy nem volt hosszú élete során végig koherens világlátása, ami a magyar valóságot, a magyar politikát, a magyar népet illeti. Márai kitalált magának egy polgár-mítoszt, és folyamatosan ezt építgette, csinosítgatta, ezt járta körül az írásai nagyrészében. Csak éppen – mint minden mítosz – épp hogy csak köszönőviszonyban volt a valósággal, s néha még abban sem. Márai viszont nem a mítoszát áldozta fel a diszkrepancia oltárán, hanem a valóságot, a mítoszához foggal-körömmel ragaszkodott. Ebből erednek olyan szomorú mélypontok, mint Az igazi és a Judit... „világszemlélete”. Mellesleg Márai alkatilag talán inkább a konszolidáltabb 19. század végi nagypolgári világlátást idézi a maga deklarált és unos-untalan ismételt arisztokratizmusával, mint a 20. század viharaiban eligazodni próbáló, de nem igazán tudó „értelmiségit”. Vélhetőleg

személyes sorsát illetően pechje volt, hogy „túl későn” született.

Szövegében szerepel a sarkos meglátás, miszerint ha kicserélnénk a Gyertyák csonkig égnek-ben néhány nevet és várost, észre sem vennénk a különbséget, külföldi könyv is lehetne. Tényleg ennyire „nincsen semmi magyar" Máraiban?

A regényei egy jó részében nincs – de ez nem is baj. Nem is azért íródtak, hogy bemutassák a magyar társadalmi valóságot, hanem a szerző által fontosnak vélt, „örök” emberi problémákat boncolgatnak. Proust és Joyce is remek regényeket írtak, de ha a korabeli francia vagy ír társadalom mélyrétegeire vagyunk kíváncsiak, nem hozzájuk fordulunk. 

Mivel egy kb. 80 kötetes életműről beszélünk, természetesen rengeteg magyar vonatkozás van bennük – de inkább mint helyszín, mint háttér egy színházi előadásnál, amit a felvonások közben ki lehet cserélni, s a darab megy tovább. Talán nem véletlen, hogy itthoni évtizedei alatt magyar közegben játszódtak a regényei, az emigrációt követően pedig nem.

Budapest, 2001. 04. 11. Felavatták a 101 éve született Márai Sándor író első budapesti köztéri szobrát. A bronz portrét, Gulyás Gyula szobrászművész alkotását, az író egykori otthona közelében a Mikó utca és a Logodi utca sarkán helyezték el. A képen balról: Gulyás Gyula, mellette Zsigmond Attila, a Budapest Galéria igazgatója a szobornál. MTI Fotó: Kovács Tamás

Idézi Márai egyik naplójából a részletet, amikor az orosz fronton járt ismerősétől megkérdi, nyaralni volt-e. Szembeállítja ezzel Fenyő Miksa naplóját, aki együtt érez a háború által tépázott országgal. Lehetséges ön szerint a mai magyar jobboldal számára méltató olvasata Fenyő munkásságának és naplójának?

Különösen hangzik a kérdés, mivel szerintem a válasz triviális: igen, persze hogy lehetséges, sőt, az ellenkezője lenne lehetetlen.

Fenyő mint író, amolyan másod-harmadvonalbeli kismester volt, de Az elsodort ország az intellektuálisan egyik legizgalmasabb napló a korból, amit ismerek.

Hogy irodalomszervezői/finanszírozói munkáját, s azon belül a Nyugatot hogyan ítéljük meg, az más kérdés, de akárhogy is, már csak mecénási nagysága előtt is illik kalapot emelni.

És ha már így merült fel a kérdés: szerintem a „jobboldaliság” intellektuális fölényt kell jelentsen: azt, hogy nem vagyunk egy ideológia rabjai/megszállottjai, mint ballib kortársaink jórésze, hanem olyannak látjuk és szeretjük ezt a világot, amilyen. Amilyennek az Isten teremtette, és amit mi is szerény képességeink szerint csiszolgathatunk és csinosíthatunk. Ebbe beletartozik, hogy

elismerünk mindenféle kulturális teljesítményt, és élvezzük annak szépségeit, függetlenül az alkotó világlátásától

– mert egy művésztől művészetet várunk el, nem pedig politikai állásfoglalást és világnézeti útmutatást. Az idő úgyis megrostál mindent: gondoljunk bele, mennyire groteszk lenne mondjuk Cellini vagy Villon emberi világnézetét és a korabeli büntetőjoghoz való viszonyulását számon kérni, ahelyett hogy a műveiket csodálnánk. (Bár ha az észak-amerikai és a nyugat-európai kulturkampf így halad, ide is elérkezünk rövidesem, amikor az összes 19–20. századi szobrot ledöntötték már, és régibb korokhoz kell nyúlni...) 

Ez az egész szereptévesztés modern korunk bolondériája: amikor hollywoodi színészek és magyar rendezők politikai és világnézeti állásfoglalásait veszik komolyan, ahelyett hogy egy sorba utalnák őket a pékek, a kőművesek és a sporthorgászok hasonló állásfoglalásával.

Mint írja, „Márai magyarságról és Magyarországról alkotott képe, ami az írásaiból kirajzolódik, kísértetiesen emlékeztet a néhai SZDSZ országimázsára és honfitársaikról alkotott véleményére." Külön idézi a parasztságról írt lesajnáló sorait. Ezt azért tartom érdekesnek, mert például Prohászka Ottokár naplójában vagy Szabó Dezső Az elsodort falu-jában is vannak a vidéki lakossággal szemben igencsak kritikus megjegyzések. Mihez kezdjünk a populizmus (mindenfajta negatív kitétel nélkül) korszakában az ilyen megjegyzésekkel? Hol válik el a nemzetjavító korholás és az SZDSZ-féle országimázs?

Vélhetőleg nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk: Márai nem ismerte a vidék Magyarországát (többször is céloz erre.) Honnan ismerte volna? Kassa után világ életében nagyvárosokban élt – mondhatni a boulevard-okon és körutakon belül. Ez viszont nem akadályozta őt lesajnáló megjegyzések és általánosító értékelések megfogalmazásában. Ugyanakkor talán azt is megkockáztathatjuk, hogy Szabó Dezsőnél kevesen ismerték jobban a magyar falut, még ha ő erre egy parasztmítoszt épített is fel, annak minden torzításával/torzulásával.

S hogy a kétféle kritika hol válik el? Ott, ahol az atyai pofon az utcán egy ismeretlentől kapott pofontól.

Ott, ahol a lenézés a szeretettől.

Egyébként a nemzet korholása/szidása/szapulása a magyar irodalomban egy kétszáz éves tradíció – de hogy ezt jobbító szándék vezette, vagy legfeljebb az elkeseredés, amit szerettünk vélt vagy valós sorvadása, pusztulása kapcsán érzünk, az nagyon sokáig nem volt kétséges. Ám aztán a 20. század az ellenkezőjét is elhozta. S ennek politikába átszűrődése volt az SZDSZ-országimázs, ami már nyomokban sem tartalmazott szeretetet, csak megvetést. Persze minden ilyen párhuzam, főleg ha retrospektív, sántít: Márai a saját „kiművelt polgár” mítoszának a foglya volt, s ez eléggé magyarázza sokszor pökhendi, másokat lesajnáló, lenéző megjegyzéseit. El kell fogadni ilyennek: gyarló embernek, akinek voltak tévedései, hiúságai, kicsinyességei. Viszont

istenáldotta tehetség volt, s kétségtelenül a 20. század legnagyobb magyar íróinak egyike, aki csodaszép regényeket hagyott ránk örökül.

Összesen 90 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Adyt ezért:

"Ennyi zavar, vágy, indulat, zsidó
Nem tombolt soha semmiféle népben"

"Minden semmirevalónak,
Gácsnak, svábnak, zsidónak
Grádics adatott:
Itt alant már csak egyedül
Maradok"

"Grófék élik, mi érték,
Zsidó fölszedi bérét,
Barátságos a magyar világ."

Hát, én annyira nem kedvelem. Lehet, hogy rossz könyveivel próbálkoztam, de végig az volt a benyomásom, hogy itten mostan észosztás folyik.

Szerintem nem Ady munkái járultak hozzá a későbbi eseményekhez. Sokkal inkább egy vereséget szenvedett, teljesen megzavarodott, vegyes ( magyar, román, szerb, szlovák etc.) hazaözönlő katona tömeg, akik rettenetesen dühösek és elkeseredettek voltak. Ne felejtsük el, hogy a vége előtt úgy fél évvel még mi álltunk inkább nyerésre, aztán a Központi Hatalmak gazdasága egyszerre összeomlott és az amerikai segítség miatt óriásit fordult a hadihelyzet.

Valahogyan az is kimaradt, hogy miután elhagyta az országot -bár a 30-s évek nagyon sikeres írója volt- egyetlen művét sem adták ki újra. A 80-s években pedig, amikor lazult a rendszer bár már kiadták volna, de maga tiltotta meg ezt addig, amíg Mo-n idegen, megszálló csapatok állomásoznak.

Érdekes, én ostobákat a HVG kommentelői között találok dögivel.

Ez AKKOR igaz volt. Csakhogy azóta az inga ellenkező irányba lendült ki, de nagyon.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés