A lélekgyűjtő

2020. november 19.

Hegyi Zoltán
Ménes Ági emlékére.

Minden zseniális brácsás mögött ott van egy csodálatos nő. Ezt tudjuk. Ismerünk háttérembereket is. A háttér­ember olyan, mint Gattuso volt a nagy Milanban és az olasz válogatottban. Lehet előtte menőzni, de nélküle nem. A háttérember, -nő nem szürke eminenciás meg vízhordó és hasonló hülyeségek, hanem olyasvalaki, aki nélkül összeomlik minden. A háttérnő tehát nélkülözhetetlen, és mint ilyen, maga a nagyszerűség. Nyilván a háttérférfi is, ez nem nemfüggő, nem bizony.

Na most lett valaminek tényleg vége. Végleg és visszavonhatatlanul, mert nincs, aki ezt visszavonja. Mert a Ménes Ági volt, aki összefogta ezt a mi kis mikrokozmoszunkat, Széktől és Mérától Budapesten és Tordason át Mindszentkálláig és Bécsig. Az Ági volt a Donna. A megtestesült. És ő volt a Mamma is, anyánk és nővérünk, korunktól és minden másunktól függetlenül. A melegségével, az észveszejtő humorával, a megértésével, a törődésével. Ha kellett, a képeivel, a leveleivel. Mert akkor is ott volt velünk, amikor éppen nem is. Mindig. Ez legalább állandónak tűnt ebben az összevisszaságban, öröknek majdnem, az örökbe vetett, dobott és kapart illúzió mégis lehetséges valóságosságának. Az álomnak vége, de az bizonyos, hogy Ági továbbálmodja mindannyiunkét. Gyönyörű tárgyakat készített, és gyönyörű díszleteket. A társasága, a Társaság, amit annyira szeretett és összetartott, rendkívül erős karakterekből állt. Mégis, egy idő után azon kaptuk magunkat, hogy néha ágisan beszélünk, a hanglejtése, a szófordulatai belénk ivódtak, a szövegeit egyszerűen lenyúltuk, behelyeztük a napi használatba, helyzetekre alkalmaztuk. Alkalmazzuk, hogy a rosseb essen ebbe a múlt időbe bele!

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés