Így tüntetnek a vírustagadók Némethonban

„Húzd fel a maszkod, te fasz!” – ordítja a lipcsei utcán egy tetőtől talpig feketébe öltözött fiatalember egy arra haladó férfinak, akin valóban nincs maszk. A férfi motyog valamit az orra alatt, de nem veszi fel a maszkot, miközben eltűnik az Augustusplatz felé vezető főutat teljes szélességében eltorlaszoló úgynevezett antifasiszta tüntetők sorfala mögött.

A Leipziger Volkszeitung szerzője szerint a szombat sötét nap Lipcse történetében – ez volt ugyanis az a nap, amikor Berlin és Stuttgart után a vásárvárosban is tüntetést tartottak a querdenkerek.

Dübörög a politikai techno

A borús, esős október után szép, napos november köszöntött a szász nagyvárosra. A villamosmegálló felé ballagva le is veszem a pulcsit a dzseki alól, olyan meleg van. A villamos néhány utasán nincsen maszk, a hátizsákjukon querdenker-kitűző – ők biztosan a demonstrációra igyekeznek.

– a 711 itt nem a szombati dátumra, hanem a délnémet nagyváros előhívószámára utal –, a tagjai pedig a szövetségi és a tartományi kormányok által meghozott járványügyi intézkedések ellen tüntetnek. A mozgalom neve arra utal, hogy a tagok „másként” gondolkodnak, magát a szóösszetételt egy kicsit nehéz lenne magyarra fordítani. A querdenkerek több tüntetését is feloszlatták korábban különböző német nagyvárosokban, mert a felvonulók kategorikusan nem tartották be a távolságtartásra és maszkviselésre vonatkozó szabályokat, a fősodrú német médiában pedig körülbelül a patás ördöggel kezelik őket egy szinten, miután a mozgalom körül „természetesen” hamar megjelentek a radikális jobboldali szcénához kötődő szervezetek és személyiségek is.

A villamoson utazók mindenesetre nem tűnnek vérszomjas neonáciknak. A lipcsei önkormányzat minden erejével igyekezett megakadályozni, hogy a querdenkerek demonstrációt tarthassanak a nagyvárosban, de egy bírósági döntés végül lehetővé tette a rendezvények megtartását a lipcsei belvárosban – szombatra ugyanis huszonhét (!) különböző, koronavírus-témában zajló tüntetést jelentettek be a vásárvárosba. Ennek megfelelően az ország minden területéről vezényeltek ide készenléti rendőröket, hogy a különböző tüntetések résztvevői közötti, elkerülhetetlennek látszó összeütközéseket valahogy megpróbálják megfékezni.

A villamos terelt útvonalon közlekedik, el sem megy a querdenker-tüntetés helyszínéig, az Augustusplatzig. A közeli Wilhelm-Leuschner-Platzon – ami az 1989-es keletnémet szabadságmozgalom történetének egyik kiemelkedő fontosságú helyszíne, némi eufemizmussal úgy is hívják, hogy A Békés Forradalom tere – már teljes gőzzel megy a buli: a vasútállomás lejárata mellé leparkolt kisbuszból dübörög a „politikai techno”, vagyis

Néhány feketébe öltözött fiatal ugrál rá, többen sörözve élvezik a napsütést. Hozzám lép egy nő, a kínai kormány szervkereskedelme ellen gyűjt aláírásokat; miközben egy magányos férfira leszek figyelmes, aki több táblával felszerelkezve áll az út szélén. A férfi „szocialista/kommunista társadalom- és békepolitikáért” tüntet, szerinte a Német Demokratikus Köztársaság volt az egyetlen olyan német állam, amely valóban a békére törekedett. Egy fiatal antifasiszta hozzá lép, lekever neki egy fülest, a férfiról leesik a maszkja, de mire körülnézhetne, honnan érkezett a váratlan támadás, a fiatalember már rég egy rendőrautó mellett ugrál elvbarátaival. „ACAB! ACAB!” – ordítják, az egyikük elhajít egy sörösüveget, de a készenléti rendőrök résen vannak, egyből ki is veszik a tömegből a dobálózó tüntetőt.

Elindulok az Augustusplatz irányába, ám a közeli parkban újabb rendezvényre leszek figyelmes. A résztvevők fekete-fehér-vörös kötött sapkái már messziről eláruálják, hogy itt alighanem egy másik német államról tartanak ma megemlékezést. A színpad felé menet mogorva biztonsági őr állja az utamat, kicsit kétkedve fogadja a sajtóigazolványt, de végül átenged. A kivetítő szerint hamarosan kezdődik a rendezvény, de a parkban

ezért egy gyors terepszemlét követően most már véglegesen a querdenkerek felé veszem az irányt.

Másként gondolkodók

A járványügyi intézkedések ellen tüntetők lényegében teljesen megtöltik az egyetem előtti hatalmas teret, több mint húszezren vannak. Különösebb nehézségek nélkül eljutok a legelső sorba – igaz, eközben majdnem katasztrófát okozok, hiszen majdnem felrúgom az egyik résztvevő sörösüvegét, de szerencsére végül nem történik baleset –, közben a transzparenseket figyelem.

Az összkép kissé zavaros: vannak politikai tartalmúak, vannak a német alaptörvény bizonyos cikkeire vonatkozók, és persze olyanok is, amik a koronavírus létezését és a maszkviselés szükségességét vitatják.

amiket a rendőrség bejelentései szakítanak néha félbe. A hatóságok még egy helikoptert is küldtek a tüntetés megfigyelésére: a forgószárnyas az Augustusplatz fölött duruzsol, fentről biztosan jobban látszik, hogy a résztvevők nem tartanak másfél méteres távolságot egymástól.

A querdenkerek tüntetése egy időre meg is szakad, a szervezők azt kérik a résztvevőktől, hogy működjenek együtt a rendőrökkel, és igyekezzenek távolságot tartani egymástól – „nekünk aztán kurvára mindegy, mikorra csináljátok meg, de addig nem folytatjuk” –, a szünetet kihasználva megpróbálok bejutni a színpad elé, a sajtómunkásoknak fenntartott helyre. A backstage bejáratától elküldenek, mondván, hogy az akkreditáció a színpad előtti részen zajlik, ahonnan viszont visszaküldenek a backstage bejáratához, mondván, hogy ott regisztráljak. Kihagyom; úgy döntök, megnézem, elkezdték-e már verni egymást az antifasiszták és a császárpártiak a parkban, miközben

A parkban valóban feszültebb a hangulat: a készenléti rendőrök körbezárták a színpad közvetlen környékét, ahol a szónok éppen arról beszél, hogy 1989-ben nem történt békés forradalom Németországban, és hogy csak egy olyan állam van, ami nemzetközi jogi szempontból jogosult lenne a német nemzet egyesítésére – ez pedig a Német Császárság.

A rendőrsorfal túloldalán őrjöngenek az antifasiszták: „Fogd be a pofád!” – ordítják a színpad felé, néha pedig a középső ujjukat mutogatják a szónoknak. Kezd olyan benyomásom lennni, hogy a színpadon beszélő férfi valójában nem is az előtte összegyűlt maroknyi reichsbürgerhez intézi a szavait, hanem az antifasisztákhoz, akik változatos rigmusokkal igyekeznek kifejezni, hogy a szólásszabadságnak is van határa (ezt pedig nyilván az ő tisztük megállapítani).

„Ki a nacionalizmussal a fejekből!”, „A náciknak nincs joguk a propagandához!” – skandálják a fiatalok. Az antifasisztáknak viszont nem tetszik a médiafigyelem, az egyikük indulatosan mutogat is nekem, hogy tegyem el a fényképezőgépet. Megvonom a vállamat, a parknak ezen a részén már úgyis olyan penetráns a fűszag, hogy lassan én is beállok, így inkább átsétálok a szemközti oldalra.

A querdenker-tüntetésről közben átjön ide egy férfi, ő az antifasiszták sorain átvágva igyekszik bejutni a reichsbürgerekhez a színpad elé – a feketébe öltözött fiataloknak persze több sem kell, egyből megrohamozzák. A rendőröknek kell közbelépniük, bekísérik a férfit a többi császárpárti közé, miközben a színpadon egy nő kappanhangon

Az antifasisztáknak nem tetszik ez a szöveg, és egyébként is mindenkit zaklatni kezdenek, akit maszk nélkül látnak sétálni, holott a városnak ezen a részén egyébként nem kötelező a maszkviselés az utcán.

Energia és mikrochipek

Visszaballagok az Augustusplatzra, a színpadon ezúttal egy rapper lelkesíti a lipcseieket: emeljék fel a hangjukat, és közösen hozzák el a változást – mintha csak egy AfD-plakátot olvasna az ember.

A hangulat a legmesszemenőbbekig békés, a tüntetés résztvevői továbbra is inkább tűnnek frusztrált kispolgároknak, mint vérszomjas neonáciknak. A szervezők következő fellépő gyanánt egy egykori világbajnok focistát és feleségét szólítják a színpadra, akik performanszuk keretében öt perc után arról kezdenek beszélni, hogy milyen spirituális módszerekkel energetizálhatjuk lelkünket ebben a nehéz időszakban. Úgy döntök, az ezoterikus lecke helyett inkább megnézek egy másik ellentüntetést, ami a querdenker-demonstrációtól egy köpésre zajlik. A kissé feszültnek tűnő bajor készenléti rendőrök sajtóigazolvánnyal sem akarnak odaengedni, ezért meg kell kerülnöm a háztömböt. A pódiumon éppen az oltáskritikusokat parodizáló előadás zajlik,

Az egyik demonstráló elmagyarázza nekem, hogy szerinte a birodalmi zászlónak semmi keresnivalója egy szabadságról szóló tüntetésen.

Az ellentüntetés kezd érdektelenségbe fulladni – némelyik környékbeli döneres előtt már nagyobb a tömeg, mint a színpadnál –, amikor a rendezők drámai hangon közlik, hogy azt az információt kapták, hogy az előbbi reichsbürger-tüntetés felől egy csapat náci közelít feléjük. Nem sokkal később a közelben parkoló rendőrautók közül néhány szirénázva el is hagyja a helyszínt. A nyomukba eredek, miközben az utcákon egyre csak nyúlnak az árnyékok.

Nem sokkal később a lipcsei önkormányzat úgy dönt:

Így mire a park széléhez érek, éppen belebotlok a querdenkerek egy maroknyi csoportjába, akik egy „Állítsuk meg a korona-elmebajt!” feliratú drapériával vonulnak az antifasiszták felé.

Utóbbiak eközben teljes szélességében lezárták az Augustusplatz felé vezető széles utat, és

a vírustagadókra és a lassan felfejlődő készenléti rendőrökre. A querdenkerek csoportja rövidesen eltűnik az Augustusplatz irányába, így az antifasiszták és a készenlétisek magukra maradnak a széles úton.

A Bajorországból, Türingiából és Vesztfáliából idevezényelt készenléti rendőrök sorfalba rendeződnek, a néhány kiküldött tudósító az út túloldalán található rézsű oldalába kapaszkodva próbálja elkapni azt a pillanatot, amikor az antifasiszták végre nekiesnek a rendőröknek.

Jönnek a nácik (?)

De ez a pillanat csak nem akar megérkezni. Ráunok a várakozásra, úgy döntök, benézek az antifák hátországába. Úgy ötven méterrel a legharciasabbak mögött már utcabáli a hangulat – a zenét szolgáltató Renault átparkolt ide a vasútállomás mellől, dübörög a „politikai techno”, cigi, sör, miegyéb. A szomszédos sarkon mozgolódást látok, a készenléti rendőrök éppen körbeveszik a parkot, az antifasiszta fiatalok a műveletet látva lelkes ordibálásba kezdenek, zúg a „Ki a nacionalizmussal a fejekből!”. „ACAB!” most nincs, hiszen a Twitteren már terjedni kezdtek a képek arról, hogy a rendőrök focikutyákat kísérgetnek a főpályaudvar környékén, az pedig egyértelmű, hogy maszk ide vagy oda, a dühös Lokomotive-ultrák valószínűleg hamarabb küldik padlóra a mindenre elszánt antifasiszta gimnazistákat, mint a koronavírus.

Visszatérek a frontvonalra, ami közben átkerült a park másik sarkához. Nyugodt status quo, a rendőrök dologtalanul ácsorognak, az antifasiszták egyre fáradtabban tartják drapériáikat, egyikük szerintem kissé ironikusan éppen egy rendőrautónak támaszkodik közben. Előveszem a fényképezőgépet, hogy csináljak róluk pár felvételt, erre többen a fejükre húzzák a drapit, nem szeretnének látszódni. Csörög a telefonom, felveszem,

de végül ennyiben maradunk. Nemsokára ekszkuzálom magam az egyik készenléti rendőrnél, hogy lelépnék – először nem akarja elhinni, hogy az ott egy sajtóigazolvány a nyakamban, de végül kienged.

Vonattal a főpályaudvar felé veszem az irányt, hátha sikerül öt óra cirkálást követően végre neonácikba botlani. Az állomás előtt azonban nem bőrfejűek hagyományőrző felvonulása zajlik, sőt: a korábban feloszlatott querdenker-demonstráció résztvevői vonulnak zászlóstól-transzparensestől, síppal-dobbal a város egyik legfontosabb közlekedési útvonalának számító körút teljes szélességében. Mint utóbb kiderült: ez egyáltalán nem volt a program része. A mérges tüntetők – a korábban említett fociultrákkal kiegészülve – gyakorlatilag áttörték a készenléti rendőrök sorfalát az Augustusplatznál,

Tele van a tökük

„Békét, szabadságot, demokráciát!” – skandálják a tüntetők, néhányan integetnek és a hüvelykujjukat emelgetik a menetet kísérő rendőröknek. „Mi mindannyian szuverén egyéniségek vagyunk!” – kiabálja egy másik csoport, talán Monty Python-rajongók lehetnek. A tömeg hatalmas, a Volkszeitung szerint akár negyvenezren is vonulhatnak a körúton, ekkora tüntetések azért legalábbis nem gyakoriak a vásárvárosban. Helyenként felzúg a „Merkel, takarodj!” is – a kereszténydemokrata kancellárnő nem tartozik a legnépszerűbb politikusok közé sem a vörös Lipcsében, sem pedig a tavalyi tartományi választásokon jelentős részben bekékült Szászországban.

„Tele van a tököm!” – ordítja egy középkorú férfi egy közlekedési bójába, amit valahonnan az út széléről szedett fel. Kérdésemre elmagyarázza, hogy „ez az egész baromság” sok neki,

Sok résztvevőhöz hasonlóan ő is a nem túl távoli Hessenből érkezett a lipcsei tüntetésre – egyebekben pedig nagyon kedveli Orbán Viktort, aki szerinte nagyon hazafias – mondta, miután megbeszéltük, hogy magyar vagyok.

Az egyre inkább szétszakadozó menetoszlopban lassan fáradni kezdenek a tüntetők. Sokan közülük gyertyát tartanak a kezükben, az úttesten mindenhol a lefolyt viasz nyomai látszanak. Néhányan skandálni kezdik, hogy „Mi vagyunk a nép!” („Wir sind das Volk!”), az egykori keletnémet szabadságmozgalom legismertebb jelszavát, miközben a menet lassan az új városháza elé ér, ami szintén fontos események helyszíne volt 1989-ben. Ez már egészen közel van ahhoz a parkhoz, amelyiknél az antifasiszták táboroznak, de a rendőrök sikeresen el tudják terelni a querdenkereket a belváros irányába, így végül nem kerül sor összeütközésre a két csoport között. A délután azonban nem mindenhol zajlott ilyen békésen: a ver.di szakszervezet szerint több mint harminc médiamunkást támadtak meg a tüntetések során, és a különböző demonstrációk résztvevői rendszeresen inzultálták a kivezényelt rendőröket is.

Talán tényleg nem a szombati volt a legfényesebb nap Lipcse történetében. Az események láttán nagyon is felelőtlennek tűnik a demonstrációkat lehetővé tévő bírósági döntés, hiszen a testület által szabott feltételek (kötelező maszkviselés és legfeljebb tizenhatezer résztvevő) egyértelműen betarthatatlanok voltak, és ennek a döntés előtt is nyilvánvalónak kellett volna lennie. A demonstráció alighanem a rendőrség számára is tanulságos lesz, hiszen az erőteljes jelenlét ellenére sem sikerült megakadályozni, hogy a querdenkerek szabadon vonulhassanak a városban szombat este.

És igen: a vélemény- és politikaformáló osztálynak is lesz min elgondolkodnia. Például azon, hogy a vírustagadók, oltáskritikusok és társaik valójában nem elhanyagolható fenyegetést jelentenek a német közegészségre, és hogy

Ennek kapcsán csak két dologban lehetünk biztosak: egyrészt abban, hogy a lipcsei tüntetés elsöprő sikere után a querdenkerek még bátrabbak lesznek majd, másrészt pedig abban is, hogy a politikai és véleményelit önreflexióra való hajlama ezután is a nullához konvergál majd.