A múlt árnyai nem véletlenül bújnak elő időről időre kísérteni minket, mint valami rossz horrorfilmben.
A budai Bajor Gizi Színészmúzeum falán hosszú évekig vastag fekete csík éktelenkedett. Még valamikor a kommunista ántivilág idején kerülhetett oda, hiszen világos gyerekkori emlékem volt ez nekem, aki volt olyan szerencsés ott felnőni, az egyébként gyönyörű és különleges múzeum szomszédságában. Felnőtt fejjel tudtam csak meg, hogy a fekete csík alatt a „Vesszen Kádár!” felirat rejtőzött, amit ilyen igénytelen módon tudott csak az állampárt sebtében eltüntetni. Aztán egy szép napon, már évtizedekkel a rendszerváltozás után, megadva magát az időjárás viszontagságainak a múzeum fala leomlott, és örökre magával vitte ezt a különös, elfeledett történelmi mementót.
Októberben, az ötvenhatos forradalom ünnepének közeledtével nekem mindig eszembe jut ez a fekete csík mint az élő történelem jelképe. Talán azért, mert engem személyesen valamiért ehhez a világszinten is jelentős magyar történelmi eseményhez fűz a legtöbb élmény, és ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül. Én még azok közé tartozom, akik találkozhattak a néhány napra besűrűsödött események köztünk élő résztvevőivel. Nagyszüleim még mesélhettek nekünk arról, hogy milyen volt azon gondolkodni, maradjanak vagy örökre elhagyják hazájukat; hogy milyen volt a mésszel leöntött halottak közt járni élelemért; hogy milyen kockázattal járt a vállalatnál elfogadni a munkástanács elnöki tisztét.
Aztán jött Pongrátz Gergely megindító temetési menete, majd nem sokra rá 2006 októbere, az a bizonyos ötvenedik évforduló. Ez nekünk, fiataloknak olyan volt, mint valami élőkép: a forradalom hangulata egyszerre csak borzongató módon megelevenedett. Azóta tudom, hogy amikor rálőnek, az ember soha életében nem felejti el azt az érzést. Ahogy nem felejtették el nagyszüleink sem: azokban a napokban kétségbeesetten kérték, hogy ne menjünk tüntetni, mert ők pontosan emlékeztek arra, mire képes a megvadult karhatalom, és milyen csalódásokhoz, tragédiákhoz vezethet a forradalmi hangulatból fakadó könnyelműség. Mi persze akkor csak nevettünk ezen, de utólag megdöbbentő volt belegondolni, milyen világ lehetett az, amely még évtizedekkel később is ekkora félelmet keltett az emberekben.
Ennek a rettenetes világnak egyik meghatározó figurájához is meghatározó emlékek kötnek. Életem egyik leghátborzongatóbb élménye volt, amikor – a róla szóló, nagy visszhangot kiváltó dokumentumfilm forgatásán – személyesen Biszku Béla, a megtorlásokat irányító keményvonalas kommunista belügyminiszter szájából hallhattuk az ő teljesen groteszk 1956-értelmezését. Mint az ismeretes, a majd kilencvenévesen is fitt gonosztevő semmit nem bánt meg, még a szinte gyerek Mansfeld Péter kivégzését sem, hiszen „ugye megérdemelte”.
A Tisza eltörölné a védett benzinárat, a rezsicsökkentést, évi 1,5 millió forintba és 20 százalék feletti inflációba fájna minden magyarnak Magyar Péterék terve. Itt a Mesterterv legújabb adása.
Lapunk a Mandiner hetilapban 2023 májusában megjelent interjúval emlékezik meg a művészről.
Akkor nem az jutott eszébe, „hogy pusztuljanak az oroszok” – fogalmazott a művész, aki szerint a rendszerváltás előtt a színészeket jobban megbecsülte a magyar társadalom.
Ötvenhat hősei és a Délvidék mártírjai – legyünk mi a „walesi bárdok”!
Albert Camus, néhány láda őrizetlen pénz és az olasz Lazio futballcsapat himnusza – 1956 nem csak a magyar lelkekben hagyott örök nyomot. Farkas Anita írása.
Ebben az évfordulóban az a legszörnyűbb, hogy egy látszólag megnyert helyzet válik hirtelen bukássá. A szép remények a túlerejét könyörtelenül érvényesítő medve talpa alatt halnak el. Ungváry Zsolt írása.
A kommunista hatalom egyik legaljasabb bűntény-sorozata az ártatlan, fegyvertelen emberekre nyitott, karhatalmi sortüzek voltak.
Az elmúlt években több ezren csatlakoztak hozzájuk.
Történelmi csúcs.
