Az a fekete csík

II. évfolyam 43. szám | Élet - Utolsó Figyelmeztetés
2020. október 22.
Rumi Tamás
A múlt árnyai nem véletlenül bújnak elő időről időre kísérteni minket, mint valami rossz horrorfilmben.

A budai Bajor Gizi Színészmúzeum falán hosszú évekig vastag fekete csík éktelenkedett. Még valamikor a kommunista ántivilág idején kerülhetett oda, hiszen világos gyerekkori emlékem volt ez nekem, aki volt olyan szerencsés ott felnőni, az egyébként gyönyörű és különleges múzeum szomszédságában. Felnőtt fejjel tudtam csak meg, hogy a fekete csík alatt a „Vesszen Kádár!” felirat rejtőzött, amit ilyen igénytelen módon tudott csak az állampárt sebtében eltüntetni. Aztán egy szép napon, már évtizedekkel a rendszerváltozás után, megadva magát az időjárás viszontagságainak a múzeum fala leomlott, és örökre magával vitte ezt a különös, elfeledett történelmi mementót.

Októberben, az ötvenhatos forradalom ünnepének közeledtével nekem mindig eszembe jut ez a fekete csík mint az élő történelem jelképe. Talán azért, mert engem személyesen valamiért ehhez a világszinten is jelentős magyar történelmi eseményhez fűz a legtöbb élmény, és ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül. Én még azok közé tartozom, akik találkozhattak a néhány napra besűrűsödött események köztünk élő résztvevőivel. Nagyszüleim még mesélhettek nekünk arról, hogy milyen volt azon gondolkodni, maradjanak vagy örökre elhagyják hazájukat; hogy milyen volt a mésszel leöntött halottak közt járni élelemért; hogy milyen kockázattal járt a vállalatnál elfogadni a munkástanács elnöki tisztét.

Aztán jött Pongrátz Gergely megindító temetési menete, majd nem sokra rá 2006 októbere, az a bizonyos ötvenedik évforduló. Ez nekünk, fiataloknak olyan volt, mint valami élőkép: a forradalom hangulata egyszerre csak borzongató módon megelevenedett. Azóta tudom, hogy amikor rálőnek, az ember soha életében nem felejti el azt az érzést. Ahogy nem felejtették el nagyszüleink sem: azokban a napokban kétségbeesetten kérték, hogy ne menjünk tüntetni, mert ők pontosan emlékeztek arra, mire képes a megvadult karhatalom, és milyen csalódásokhoz, tragédiákhoz vezethet a forradalmi hangulatból fakadó könnyelműség. Mi persze akkor csak nevettünk ezen, de utólag megdöbbentő volt belegondolni, milyen világ lehetett az, amely még évtizedekkel később is ekkora félelmet keltett az emberekben.

Címlapképen: A Sztálin-szobor maradványa 1956 őszén. Fotó: Fortepan / Adományozó: Rátonyi Gábor Tamás

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés