Permanens polgárháború

2020. június 30. 10:13

Koltay András
Vendégszerző
Napjaink képrombolóiról és az egyenlőség, szabadság, identitás, demokrácia kérdéseiről.

Koltay András egyetemi tanár (NKE, PPKE) írása
 

2020. május 25-e, egy bizonyos George Floyd halála napját követő tüntetések és zavargások az Egyesült Államokban teljes egyenjogúságot követeltek a fekete közösség, és azonnali büntetést a rendőrség számára. A hivatalos vizsgálat még nem zárult le, de videófelvétel tanúskodik arról, hogy egy intézkedő rendőr hosszú ideig a földön fekvő áldozat nyakán térdelt, figyelmen kívül hagyva annak kétségbeesett jelzéseit, egészen addig, amíg Floyd meg nem halt. A halállal végződő rendőri intézkedések már korábban is torkolltak tüntetésekbe és gyakran zavargásokba is, de az elmúlt években – Trayvon Martin 2012-es halála után – a városok, intézmények köztéri szobrai is célponttá váltak. 

Nem csak szobrok, hanem akár egyes szavak, könyvek, régi filmek is töröltetnek a nyilvánosságból

– az Elfújta a szél például nem szerepel már egy online videotéka kínálatában, Mark Twain regényei a „nigger” szó használata miatt lettek nemkívánatosak – holott a Huckleberry Finn legpozitívabb szereplője a szökött rabszolga. A Princeton átnevezi az eddig Woodrow Wilson nevét viselő közpolitikai iskoláját, a korábbi amerikai elnök szegregációval kapcsolatos nézetei miatt. Fehér színészek utasítják vissza azon szerepeket, amelyekben más rasszhoz tartozó karaktereket kellene eljátszaniuk vagy szinkronizálniuk. A társadalmi egyenlőség nevében zajló folyamat Európába is átgyűrűzött. Angol és belga szobrok dőltek le, egy bécsi patika, amelyet évszázadokkal ezelőtt a Szerecsenhez címeztek, nevet változtat. A L’Oreal kozmetikai cég átnevez minden olyan bőrápolási terméket, amelyek nevében szerepelnek a fehér, fehérítés, szőkítés, bőrvilágosító szavak. A példák még hosszasan sorolhatók lennének.

A szobordöntések mértéke és intenzitása új, de maga a vita jóval régebbre nyúlik vissza. Néhány évvel az amerikai polgárháború befejezése után a déli államokban szép sorban elkezdtek emlékműveket emelni a konföderáció hőseinek, hadvezéreknek, politikai vezetőknek. A rákövetkező évtizedekben számos ilyen szobor jelent meg a köztereken. A fehérek és feketék közötti szegregációt törvényi formában rögzítő ún. Jim Crow-törvények a rabszolgaság eltörlését követően, a 19. század utolsó negyedében jelentek meg, és egészen 1964-ig alkalmazták őket, amióta a polgárjogi küzdelmek nyomán a szegregációt törvény tiltja.

A 2015-ös charlestoni templomi mészárlást követően, amelynek során az elkövető kilenc afroamerikai hívőt gyilkolt meg, egyes önkormányzatok elkezdték eltávolítani a szobraikat. Ez a folyamat 2017-ben, a charlottesville-i tüntetésen történt gázolásos merénylet után felgyorsult, jelentős vitákat kiváltva. 2015-2020 között 114 szobrot, emlékművet távolítottak el az Egyesült Államok különböző közterületeiről, melyek a konföderáció politikai vagy katonai vezetőit ábrázolták, vagy magát a „vesztett ügyet” támogatták.

2020 májusa óta június 30-ig – jelen sorok írásáig –

az Egyesült Államokban 125, az Egyesült Királyságban 12, Belgiumban négy, Új-Zélandon pedig egy szobrot, műemléket, emléktáblát döntöttek le a tüntetők,

vagy vitetett el ezt megelőzve az érintett önkormányzat, illetve intézmény.

Mississippi állam törvényhozása döntött az állam lobogójának megváltoztatásáról, mert az magában foglalta a konföderációs zászló motívumát. Amerikában két épület is leégett a zavargásokban. Ezúttal már nem csak konföderációs, hanem számos Kolumbusz szobornak is mennie kellett – a karibiakkal szembeni kegyetlenkedéseiért – valamint George Washington, Ulysses Grant tábornok és későbbi amerikai elnök, továbbá Thomas Jefferson egyik szobrának is. A felszabadított rabszolgával ábrázolt Abraham Lincoln szobrának levételét is kezdeményezte Boston polgármestere, egy másik hasonló, Washington D.C.-ben álló szobor esetében pedig egy kongresszusi képviselő. A fekete és indián kísérőjével ábrázolt Theodor Rooseveltnek is mennie kell egy New York-i múzeum elől. Nancy Pelosi, a Kongresszus képviselőházi elnöke a Capitolium 11 olyan szobrának eltávolítását követeli, amelyek a konföderáció katonáit vagy politikusait ábrázolja – mindegyik tagállam két szobrot állíthatott az épületben. Pelosi korábban már levetette az összes konföderációs Házelnök festményét a Képviselőház házelnöki csarnokából.

A tüntetéshullám ezúttal átszivárgott Európába is. Az Egyesült Királyságban mások mellett Edward Colston bristoli szobrát döntötték le, és további szobrok eltávolításáról is született már döntés. A 2015-ben indult „Rhodes must fall” kampány célba ért, és Cecil Rhodes szobra is eltűnik az oxfordi egyetem Oriol College-ának homlokzatáról. A Westminster melletti téren álló Churchill-szobor egyelőre megmenekült, de a talapzatára a „racist” szót festették és egy időre be is deszkázták, egyszerre védve és elrejtve azt. Belgiumban II. Lipót király négy szobra hullott eddig a porba – kongói viselt dolgai miatt –, és egy szobrot Új-Zélandon is eltávolított az egyik városi önkormányzat. 

2015 óta az Egyesült Államokban szövetségi szinten a közhangulat átfordult. A Quinnipiac Egyetem kutatása szerint a szobrok eltávolítását 2020. június 17-én a népesség 52%-a támogatta, 44%-a nem, ugyanakkor a tüntetők erőszakos fellépésének nagy az elutasítottsága.

Az erős demokrata-republikánus megosztottság is érezhető,

a demokraták túlnyomó többsége támogatja a szobrok elleni fellépést, míg a republikánusok hasonló arányban ellenzik azt. Kérdés persze, hogy ebből a kutatásból le lehet-e vonni megalapozott következtetést. Konföderációs szobrok ugyanis északon és a nyugati parton nincsenek, a kérdésben csak a déli államok érintettek. Ezen államokban az eltávolítás hívei nincsenek többségben (52% ellenzi, 45% támogatja azt).

*

Bár korábban indultak perek az egyes amerikai önkormányzatok döntéseivel szemben, ezek nem vezettek sikerre. A jogi helyzet áttekintése nyomán arra juthatunk, hogy a közterületeken elhelyezett szobrok az adott önkormányzat általi „beszédnek” tekintendők, így kiterjed rájuk a szólásszabadság védelme. De ugyanilyen beszédnek minősül a szobrok eltávolítása is. Nem tekinthetjük azonban beszédnek a rongálást, vagy a hivatalos eljárások nélküli döntést. A közterületen állított szobor „government speech”, azaz a közterület használatáról testület vagy szerv „beszéde”, és mint ilyen, kiterjed rá a szólásszabadság védelme. A 2009-es Pleasant Grove City v. Summum ügyben a szövetségi Legfelső Bíróság kimondta, hogy az önkormányzat nem kötelezhető egy szobor felállítására, és ennek analógiájára nem kötelezhető egy korábban felállított szobor helyén hagyására sem. Az önkormányzat főszabályként nem kényszeríthető sem arra, hogy valamely szobrot akaratán kívül kihelyezzen, sem arra, hogy egy általa kihelyezett szobrot a helyén tartson, kivéve, ha azt különös jogszabályi védelem illeti meg – ahogyan számos déli államban törvény védi a konföderációs szobrokat. 

Szobrok jogi úton való eltávolítására történt kísérlet korábban Amerikában, a keresztet vagy a Tízparancsolatot formázó alkotásokkal szemben, amelyeket a vallási semlegesség megsértésére hivatkozva támadtak. Figyelemreméltó, hogy a 2010-es Salazar v. Buono ügyben azt, hogy egy szobor hosszabb ideje a helyén állt, és korábban senki nem tiltakozott ellene, a bíróságok az eltávolításra kötelezés elleni érvnek tekintették. De ebben az ügyben a földterület tulajdonosa nem kívánta elmozdítani a szobrot. Ugyanakkor, ha az adott terület tulajdonosa vagy kezelője úgy dönt, alkotmányos jog sérelme nélkül eltávolíthatja a számára többé nem kívánatos alkotást. Hasonló a helyzet a magánintézményekkel, illetve magántulajdonban álló szobrokkal is.

Bonyolítja a helyzetet, hogy számos déli államban jogszabály tiltja a konföderációs szobrok eltávolítását,

és ezek közül többet már a 21. században fogadtak el. A lista: Alabama (2017), Georgia (20. század eleje), Mississippi (2004), Észak-Karolina (2015), Dél-Karolina (2000), Tennessee (2013, módosítva: 2016), Virginia (1902, hatályon kívül helyezve: 2020). Ezen esetekben a jogi helyzet tisztázatlan: az önkormányzatok elvileg nem dönthetnek szabadon az eltávolításról, de mivel a törvények legtöbbször csak a köztulajdonban álló szobrokra vonatkoznak, a képviselőtestületek így arra hivatkoznak, hogy az adott szobor nem is a városé, hanem az egykori adományozó leszármazóié vagy jogutódjáé. Máshol, éppen ellenkezőleg, magánszemélyek lépnek fel a szoboreltávolítás ellen, régi adományleveleket lobogtatva, arra hivatkozva, hogy elődeik részéről az adott ingatlan köztulajdonba adásának feltétele volt a szoborállítás. Egy sor olyan, közterületen álló szoborról is szó van, ami magántulajdonban áll, pl. a United Daughters of the Confederacy, vagy a Sons of Confederacy, illetve más hasonló civil szervezetek állították. Van ahol maga a terület magántulajdon, amelyen a szobor áll, de közhasználatba van adva. Nem beszélve egy sor szövetségi fennhatóság alatt álló területről, amely a National Parks Service alá tartozik, oktatási intézményekről és azok területén elhelyezett szobrokról, épületekről, stb. Ezek bonyolítják az adott helyzetben a szoborról való döntést. Releváns szabály még a 2003-ból származó Veterans’ Memorial Preservation and Recognition Act, amely legfeljebb 10 évi szabadságvesztéssel fenyegeti azt, aki az Egyesült Államok hadseregében szolgált személyek szobrát, emléktábláját, emlékművét megrongálja, elpusztítja, vagy arra kísérletet tesz. 

A szobrok, illetve a terület tulajdonosai dönthetnek az eltávolításról, a törvények és a szoborral kapcsolatos megállapodások keretei között, tehát legtöbbször lenne jogszerű megoldás az eltávolításra, de jelen helyzetben a jogi szőrszálhasogatás másodlagos, és még az önkormányzatok is gyakran hoznak jogsértő döntéseket a tüntetők nyomására, utasításukra pedig sokszor a helyi rendőrségek is passzívan tűrik a szobrok megrongálását, ledöntését. 

Ennek felismerését követően, 2020. június 26-án Donald Trump elnök rendeletet írt alá a történelmi emlékművek és szobrok védelméről. Az elnöki rendelet előírja a köztéren álló műemlékek meggyalázásának és az állami tulajdon megrongálásának tiltására vonatkozó törvények betartatását, elrendeli a szövetségi anyagi támogatás megvonását azoktól az önkormányzatoktól, tagállami kormányoktól, igazságszolgáltatási szervektől és rendvédelmi szervektől, amelyek nem védik meg a köztereken álló emlékműveket és szobrokat. A rendelet hatása az önkormányzatok és a hatóságok hozzáállására nézve hamarosan láthatóvá válik, mindenesetre tanulságos, hogy miközben Washington D.C.-ben a rendőrség nem akadályozta meg a ledöntését, Trump utasítást adott belügyminiszterének a város egyetlen konföderációs – Albert Pike-ot ábrázoló – szobrának helyreállítására.

*

Az, hogy az eltávolított szobrok régóta a helyükön álltak, és a közelmúltig senki nem emelt szót ellenük, fontos érv az eltávolításuk ellen, de önmagában nem elég. A világ változik, és ami az elmúlt száz évben nem volt vita tárgya, azt a mai közfelfogás, többségi akarat elutasíthatja. Akik úgy vélik, hogy ezekben az években tetőzik be az ötvenes-hatvanas évek polgárjogi mozgalmának sikere, azok a szobrok elmozdításában üdvös fejleményt látnak.

Kérdés azonban, hogy a közfelfogás változásának szükségszerűen a közterek átrendezését is maga után kell-e vonnia,

vagy lenne más mód is az emberek közötti egyenlőség kifejezésére? A szobordöntések előtt sem lehetett kérdéses, hogy az emberek közötti egyenlőség alapvető érték az Egyesült Államokban vagy az Egyesült Királyságban. Vagy ennél többről van szó? Értékalapú döntésről, a társadalmi igazságtalanságok miatti jogos felháborodásról, amely egyúttal jogosan tünteti el az egyenlőtlenség jelképeinek tekintett szobrokat? Egyáltalán, biztosak lehetünk-e abban, hogy a tüntetések valóban az egyenlőtlenség jelképeiről, és nem általában a „fehérek” elleni fellépésről szólnak, ha Lincoln, Grant, a szintén az északi oldalon harcoló Hans Christian Heg, Kosciuszkó Tádé, az abolicionista Matthias Baldwin szobra, vagy a kommunizmus áldozatainak emlékműve sincs biztonságban? Fájlalnunk kell a szobrok eltűnését, vagy örülnünk neki? Semlegesek e kérdésben nehezen maradhatunk.

A problémahalmaz azon vonatkozásaira, amely a társadalmi egyenlőtlenség kérdését, illetve a rendőrség tevékenységét illeti,  nem kívánok kitérni. A következőkben pedig egy szoborpárti véleményt szeretnék megfogalmazni, ügyelve a szobrok által sérülő érzékenységek figyelembe vételére is.

*

Szobrokat hagyományosan forradalmárok vagy terroristák döntenek, akik meg akarják változtatni a társadalmi berendezkedést, rendszert akarnak váltani, vagy csak erőszakkal uralmuk alá akarják hajtani egy adott terület népességét. 1956 ikonikus pillanata volt a budapesti Sztálin-szobor ledöntése, de a közelmúltból emlékezhetünk Szaddam Huszein bagdadi szobrának ledőlésére is, vagy az afganisztáni Buddha-szobrok tálibok általi elpusztítására. 1989-90 Magyarországon békésebben telt, de a kommunista szobrok – ledöntés nélküli – eltávolítása, illetve Krassó György engedély nélküli politikai performansza – a Münnich Ferenc utca nevének visszaállítása Nádor utcává – emlékezetes események.

A jelenkor szobordöntői ezzel szemben egy demokráciában cselekednek, annak áldásait élvezik, miközben a rendőri erők sokszor előzékenyen elfordítják a fejüket a nyilvánvaló jogsértések láttán.

A szobrok eltávolításának kezdeményezésére számos demokratikus eszköz is rendelkezésre áll.

A tüntetők számára bizonyára okozhat örömet egy-egy szobor ledöntése, de a demokrácia bukását, a demokratikus rend megváltoztatását valódi politikai tényező még nem követeli, még ha fel is hangzanak efféle hangok is a tüntetések során, a rendőrség finanszírozásának drasztikus csökkentését, a rendvédelem átszervezését – és a rendőrség szerepének visszaszorítását – követelve. Seattle belvárosában egy néhány háztömbnyi terület egy időre „kivált” az Egyesült Államokból. Egyes politikusok az anarchiába hajló követeléseket meglepően komolyan veszik, de a szobrok ledöntésének aktusa – tényleges rendszerváltás hiányában, feltételezve, hogy odáig nem fajulnak az események –  önmagában aligha vezethet valódi katarzisra, hacsak az előidézett káosz élményét nem tekintjük annak. A társadalmi igazságtalanságok, a szegénység nem fog eltűnni a szobrokkal együtt, márpedig azokért a 100-200 éve élt történelmi személyiségek már aligha tehetők felelőssé. 

*

A szobordöntés egyszerű aktus, látványos, jól fotózható. Vannak, akik ezeket a napokat egyfajta „history in the making”-nek látják, mondván, a történelem most a szemünk előtt zajlik. De a történelem valójában ennél mindig bonyolultabb. Ahogy a jogos felháborodás az egyenlőtlenségek és igazságtalanságok miatt nem nyerhet orvoslást élettelen bronztestek elpusztítása által, úgy az általuk megszemélyesített történelmi alakok is – mint minden ember – összetett személyiségek voltak. Egy-egy történelmi alak tettei, műve, öröksége sokkal bonyolultabb annál, mintsem hogy egy nagyon leegyszerűsített üzenet – szobrának eltávolítása – által arról pontos és hosszú távon érvényes képet lehessen alkotni. A szobordöntés aktusa nem képes figyelembe venni ezt a komplexitást. Igaz, jegyezhetnénk meg, a szoborállítás sem feltétlenül. De amíg a szobor „beszéd”, amely további beszédre – akár vitára – sarkallhat, addig a ledöntése után csak a néma csend marad. Egy szobor – és ledöntése – üzenhet egyetlen leegyszerűsített üzenetet, baj akkor van, ha csak egyesek leegyszerűsített, vagy akár kifejezetten hamis üzenetét közvetíti. 

A szobordöntők nem mérlegelnek a megjelenített alakok történelmi szerepe és érdemei szerint.

Lee tábornok szobra például eltűnt számos városból, pedig ő nem volt elkötelezett híve a rabszolgatartásnak, és bár ellenezte a polgárháborút, hű maradt szűkebb hazájához, Virginiához, és így a konföderáció tábornoka lett. A bukás után pedig egyetemi vezetőként sokat tett Észak és Dél megbékéléséért. Thomas Jefferson, az USA harmadik elnöke, a Függetlenségi Nyilatkozat szerzője az első körös szobordöntést megúszta, de 2020-ban portlandi szobrát ledöntötték. Miközben Amerika egyik alapító atyja volt, 600 rabszolgát tartott birtokán. Grant mellszobra is ledőlt San Franciscóban, aki az északi oldal tábornoka volt, később szintén az unió elnöke, de a felesége mellett a polgárháború ideje alatt is szolgált egy rabszolga. Washingtonnak, Andrew Jacksonnak, és más amerikai elnököknek is voltak rabszolgái, miközben ők ettől függetlenül – pontosabban ezzel együtt – az amerikai szabadság hősei.

Churchill és Mahatma Gandhi vallhatott rasszista nézeteket a feketékkel szemben, de előbbi mégiscsak a nácik ellen harcolt, az európai szabadság védelmében, a másik pedig indiai függetlenségi mozgalom központi alakja, amelyből a világ legnagyobb lélekszámú demokráciája nőtt ki. A bristoli Colston a város és a szegények jótevője, jótékonyságát pedig a rabszolgakereskedelemből szerzett vagyona alapozta meg. (Kosciuszkó lengyel szabadságharcos szobra pedig csak rosszkor volt rossz helyen, a washingtoni Fehér Ház előtt, mert lengyelként neki nem lehettek rabszolgái, ellenben az északi oldalon harcolt, az amerikai polgárháborúban. Jelenkori bukását vélhetően katonai egyenruhája és a kaukázusi rasszhoz tartozása, azaz „sápadtarcú” volta okozta.)

Az emberek személyisége sokrétű, nézeteik lehetnek ellentmondásosak. Nem lehet a történelmi alakokat tisztán „jókra” és „rosszakra” osztani. Nem szabad elfelejtenünk életük sötét mozzanatait sem, de ez nem változtat azon, hogy egy ember számos cselekedete és gondolata közül ki kell tudnunk emelni azt, ami az utókor számára fontos és megőrzésre érdemes. Churchill elsősorban Anglia – és Európa – hőse, Jefferson pedig Amerikáé, megítélésükben minden más csak ezután jöhet. Aki Churchillnek vagy Jeffersonnak szobrot állít, az nem a rasszizmust ünnepli, hanem a szabadságot. A helyzet értelemszerűen bonyolultabb a konföderációs szobrok esetében, ahol a puszta patriotizmus, a tagállami függetlenség eszménye, a hagyománytisztelet, valamint a katonai erények tisztelete mellett a régi (értsd: rabszolgatartó) világba való visszavágyódást is kifejezték a szobrok, amely törekvés ma már menthetetlenül anakronisztikus lenne. A szobrok ugyanakkor kiváló alkalmat adnak arra, hogy árnyalatokban is beszélhessünk az emberi lélek bonyolultságáról, egy adott korban érvényesülő gondolkodásmódról, az erkölcsi mércék változásairól.

A szobrok hűlt helye némaság, megtartásuk alkalom az eszmecserére.

Bár most csak a szobrokról beszélünk, a ledöntésüket szorgalmazó mozgalom a teljes nyilvánosság átalakítását tűzi ki célul; ezért hiába lehetne elvben szobrok nélkül is a fenti kérdésekről beszélni – az iskolában, könyvekben, filmeken, a médiában – az árnyalatokra is figyelő eszmecsere lehetőségei mindenhol egyre szűkülnek.

*

Igazságtalan és egyúttal parttalan is a mai kor morális mércéinek a számonkérése rég halott történelmi alakokon, vagy azokon, akik nekik szobrot állítottak, és már szintén rég halottak. Az igazságosságról, az emberek jogairól, az erkölcsi normarend mibenlétéről alkotott felfogásunk változik, és nem is szükségszerűen lineárisan, állandóan fejlődve. A szobordöntések a régi emberek morális gyámság alá helyezését jelentik, egyfajta önérzetes felsőbbrendűségi tudatot jelenítenek meg, ami legalábbis visszatetsző. Ez a számonkérés ráadásul erőszakos, diktatórikus eszközökkel zajlik, miközben elkövetői a világ legfejlettebb demokráciáinak polgárai. Még a jószándékú, hivatalos kezdeményezések is rémisztőek – elég, ha a Sadiq Khan londoni polgármester által felállított testületre gondolunk, amely a „Bizottság a közterületek sokszínűségéért” orwelli nevet viseli, és amelynek feladata a szobrok, emlékművek, utcanevek áttekintése a szobordöntések által is kifejezett érzékenységek sérelme szempontjából. Londonban azért jó sétálni és szobrokat nézni, mert a városban található szobrok jelenlegi kollekciója sokszáz év háborítatlan fejlődése nyomán alakult ki, és így e szobrok több történelmi kor hiteles lenyomatát képezik, több korról mesélnek. Ha ebbe egy bizottság beavatkozik, el- eltüntetve egyes szobrokat, neveket, akkor ez a háborítatlan fejlődés megtörik, és többé helyre sem állítható. Ha ez bekövetkezik, azután csak szegényesebb képet alkothatunk az angol történelemről a városban járva-kelve.

Ha a demokráciát időben kiterjesztve értelmezzük – és erre organikus történelmi fejlődés mellett, például Amerikában vagy Angliában jó okaink lehetnek –, akkor a demokratikus döntéshozatalba eszmei értelemben az előttünk jártak döntéseit is bele kell számítanunk, azokat tiszteletben kell tartanunk. Miért emeltek szobrot valakinek, és milyen gondolatokat indított el bennük a látványa? Van-e jogunk egy százéves döntést megváltoztatni? Törvény adta jogunk lehet rá, de van-e erkölcsi értelemben is?

Nem éppen a ma élőknek és az utánunk jövőknek ártunk azzal, ha cenzúrázzuk köztereinket,

megfosztva magunkat és másokat a szerves fejlődés útján létrejött városképtől, legyen akár megannyi mai szemmel el- vagy megvetendő elem abban a fejlődéstörténetben? Nem lehet erőszakkal megváltoztatni a világ folyását az éppen ma élők bármilyen hangos döntése által.

*

A régi szobrok ma aligha fenyegetnek bárkit is. Természetesen nem kizárható, hogy van olyan, aki egy szobor láttán rosszul érzi magát, de ha hátrányos megkülönböztetés éri, az a ma élők tettei nyomán történik. Az emberek közötti egyenlőség követelményébe az is beletartozik, hogy feltételezzük a másikról, hogy fel tudja dolgozni egy régi szobor látványát, nem okoz számára súlyos lelki traumát, nem akarjuk paternalista módon megvédeni mindentől, ami esetleg kellemetlen vagy kényelmetlen, rossz érzéseket kelt. 

A szobrok „vélemények”, de nem okoznak „kárt”. A szólásszabadságnak a nyugati világban alkalmazott doktrínája szerint egy vélemény akkor korlátozható, ha másoknak kárt okoz. Önmagában az, hogy valakiben egy vélemény rossz érzéseket kelt, még nem alapja a korlátozásnak, mert ha így lenne, a nyílt demokratikus vita sérülne, és a szabad beszéd önkényes korlátozások áldozatául esne. Ez jelen esetben persze nem alkalmazható jogi érv, a szobrok eltávolításáról döntő önkormányzat vagy intézmény ugyanis e döntésével is véleményt nyilvánít, illetve nem kötelezhető a szobor megtartására. Azokat tehát szabadon eltüntetheti, ha úgy látja helyesnek. Ahol állami törvény tiltja ezt, mint az USA némely tagállamában, ott persze e döntés korlátozott. De a kérdés az, hogy miért hozhat egy önkormányzat vagy intézmény döntést egy szobor eltávolításáról? Gondolná valaki, hogy egy százéves szobor a mai döntéshozók, intézmények véleményének kifejezése lenne? Még ha nem is asszociálunk a jelenlegi város- vagy intézményvezetőkre egy régi szobor láttán, arra gondolhatunk, hogy ők legalábbis közömbösek mások sérelmei láttán, vagy egyenesen egyetértenek a régi szoborállítókkal. (Kérdés persze, hogy miben, lásd az előzőleg az életművek komplexitásáról mondottakat.) A döntéshozó a „biztonságos teret” (safe space) kívánhatja biztosítani polgárai vagy munkatársai számára a szobor eltávolításával. Az érzelmi biztonság igénye érthető, de attól tartok, a közterek megtisztítása több kárt okoz, mint amennyit megelőz. Ahogyan egy-egy történelmi személyiség sokszínűségét is ismerni kell, úgy a történelem rossz, sötét oldala is fontos, ismerni kell azt is. Az emberek közötti egyenlőség fontosságának átérzéséhez ismerni kell a rabszolgaság elleni küzdelem történetét, látni kell a rabszolgatartók arcát, ha csak szobor által megformázva is. Ha a mai kor jogi és erkölcsi dogmáit – mint amilyen, helyesen, az egyenlőség is – adottnak vesszük, akkor

egy idő után nem fogjuk tudni, milyen áldozatok árán jutott el idáig a nyugati civilizáció,

és miért is értékeljük nagyra e vívmányt. (A halott dogmává kövüléstől óvott John Stuart Mill is. Még a bevett igazságokat is meg kell kérdőjelezni, vitatkozni kell róluk, hogy élők, frissek maradjanak.) Ellenérvként felhozható, hogy a történelmet az iskolában és könyvekből is meg lehet ismerni, nem kell körbevenni magunkat vele ott, ahol nap, mint nap járunk-kelünk. Ez igaz, de ha többet beszélünk róla, annál közelebb jutunk a megismeréséhez. A szobrok, a közterek egy olyan kommunikációs platform, amellyel érdemes élni a sokszínű, gazdag nyilvánosság érdekében. 

Ha a konföderációs szobrok állnak, az amerikai polgárháború által felvetett súlyos kérdésekről elkerülhetetlen a beszélgetés. Ha Churchillt látjuk, beszélhetünk a második világháborúról, és még akár a rasszizmus tarthatatlanságáról is. De kevesebb szobor, kevesebb eszmecserét jelent. Azok szobrainak persze valóban nincs helye a közösségi tereken, amelyekről megalapozottan, konszenzussal gondoljuk ma azt, hogy erkölcsileg vállalhatatlant tettek; a szobrot és az általa megjelenített személyiséget mégiscsak példaként állítjuk a közösség elé. De a mai kor mércéit önkényesen – visszamenőlegesen – számonkérve nem mondhatunk múltbéli életművekről magalapozott ítéletet. Az erőszakos, társadalmi konszenzus nélküli eltávolítás pedig kísérletet sem tesz az értelmes vitára, még szükségességének felvetését is sértőnek találja.

A szobrokat ráadásul ki is lehet egészíteni, vagy lehet más szobrokat, jeleket, táblákat állítani melléjük, amelyek segítik a történelem megismerését és a fájdalom, a feszültségek megértését, feloldását. Úgy, ahogy Amerikában számos helyen teszik, például a New Orleans közeli, néhány éve általam is meglátogatott Whitney-ültetvényen, ahol nem a teljes pompájában helyreállított főépület, hanem a területen valaha élt rabszolgák emléke van a középpontban. A gazdag fehér ültetvényesek által lakott „nagy házat” nem kellett ahhoz lerombolni, hogy a kiállítás főszereplői a szerencsétlen sorsú rabszolgák legyenek. Az sem jó, ha a „gazdag, befolyásos fehérek” kizárólag mint rabszolgatartók jelennek meg a kiállításokon, és nem ismerhetjük meg őket mint patriótákat, jótékonykodókat, országépítőket. A múltat nem lehet eltagadni, vagy nyomainak eltüntetésével megmásítani, akkor is olyan, amilyen volt, ha nem látjuk közvetlenül a nyomait, csak akkor kevesebb alkalmunk nyílik beszélni róla. Ismerni kell, és beszélni róla, minél többet. Ehhez kellenek a szobrok is.

*

Utolsó érvként említeném az amerikai alkotmányjogból ismert „csúszós lejtő” doktrínáját. A tétel szerint, ha bizonyos jogkorlátozásokat alkotmányosnak is nyilvánítunk, mert történetesen megfelelnek minden szükséges alkotmányossági követelménynek, ezzel együtt súlyos károkat okozhatnak, mert elfogadásuk után nehezebb megakadályozni a jogalkotót, hogy a már bevezetett korlátozásra hivatkozva újabb korlátozásokat irányozzon elő. Egy kisebb, önmagában ártalmatlan lépés (korlátozás) tehát nagyobb és visszafordíthatatlan lépésekhez (súlyosabb korlátozásokhoz) vezethet. A szoborügyekre alkalmazva az elvet,

Amerikában a konföderációs szobroktól viszonylag gyorsan eljutottak Kolumbuszig.

De miből gondolhatjuk, hogy itt megállnak a szobordöntők, és nem fordulnak újabbak felé, az egyenlőség-igényre, vagy az éppen aktuális érzékenységre hivatkozva? Miért ne döntenék le Charles Lindbergh szobrait, aki nyíltan antiszemita kijelentéseket tett? Henry Fordról nem is beszélve? És mi a helyzet John Fitzgerald Kennedyvel, aki, mondjuk úgy, nem a házastársi hűségéről híresült el, és nőfaló életmódja ismeretében nem állítható, hogy a mai standardok szerint tisztelte a női nemet és annak férfiakkal való egyenjogúságát? A mai szobordöntők logikája szerint nekik, és sok más történelmi személyiségnek is el kellene tűnnie a nyilvános terekről, ezzel párhuzamosan pedig életük, műveik sem lehetnének oktathatók, vagy éppen az amerikai identitás építőkövei. Harry Kalven szólásszabadság-jogász könyve, amelyet a polgárjogi küzdelmek éveiben írt, és amelyben a feketék egyenlő jogai mellett szállt síkra, a „Negro and the First Amendment” címet viselte. Szabad-e ma ezt a könyvet tanulmányozni, vagy az amerikai alkotmányjog-tudomány egy fontos láncszeme kényszerűen merül a feledésbe?

*

Végezetül néhány szót szólnék az amerikai-angol szoborügyek magyar vonatkozásairól. A 20. században számos szobrot döntöttek le, a két világháború utáni rendszerváltozásokkor, illetve 1956-ban, de a legutóbbi alkalommal, 1989-90-ben már más volt a helyzet: a diktatúrából demokráciába való békés átmenet idején a kommunista szobrok eltávolítása nem lehetett ugyan kérdéses, de ezeket erőszak nélkül, egyértelmű társadalmi konszenzus – legalábbis elsöprő többségi akarat – mellett, azok elpusztítása nélkül távolították el a közterületekről. A budapesti szobrok legtöbbje szinte azonnal a budatétényi szoborparkba került, ahol önálló múzeum létestült a számukra, és azóta is megtekinthetők. Ez a megoldás látszólag nyitva állna az amerikai múzeumok, kulturális intézmények előtt is, ha már a szobroknak mindenképpen menniük kell, de jelen állás szerint ezt az egyes intézmények vezetői határozottan elvetik. Nem kívánják felvállalni a kétes szobrok sorsának rendezését, arra hivatkoznak, hogy azok mindenféle nyilvános bemutatása sértő. Mint mondják, a szobrok nem csak közterületen állva, hanem „önmagukban is mérgezőek”, ezért egyelőre, határozatlan ideig el kell azokat dugni raktárak mélyére, ha egyáltalán nem semmisültek meg az eltávolítás során.

Én nem bánom, hogy mutatóba maradt néhány kommunista emlék az országban, mint például a budapesti Szabadság téri szovjet hősi emlékmű. A Bécs belvárosában álló, még a miénknél is sokkal rondább hasonló alkotás is maradhatott a helyén. Ezek, ha szeretettel nem is lehet fordulni hozzájuk, mégis alkalmat adnak arra, hogy a megdőlt rendszerről, 20. századi történelmünkről beszéljünk, gondolkodjunk. Ez néha nem árt. A magam részéről a jelenkori mainstream identitáspolitika leghangosabb kritikusát, a kanadai Jordan Peterson pszichológus professzort is megértem, aki saját lakását szocreál festményekkel és szovjet plakátokkal rakta tele, hogy soha ne felejtse a pusztító ideológia veszélyeit. (Megértem, de az egy szem, tulajdonomban álló, levélnehezéknyi Lenin-fejet inkább a fiókban tartom.)

Magyarország – a Monarchia idejét is beleértve – soha nem volt gyarmatbirodalom,

polgárháborús szobraink sincsenek, a vitatott történelmi személyiségeket ábrázoló alkotások felállításával is óvatosan bánunk, és konszenzus híján inkább eltekintünk a felállításuktól (ld. a Teleki Pál-szobor vagy a Horthy-szobrok körüli vitákat). Az összevetésnek ilyen értelemben nincs sok értelme. Ha a csúszós lejtőn elindulunk – és ha erre még nem is, de arra látunk példát, hogy próbálja meg a nyilvánosság egy-egy szereplője az amerikai közéleti viták tematikáit magyar körülményekre átültetni, hogy saját, itteni ügyeit ezáltal mozdítsa elő –, akkor a magyar történelem nagyjai között is számos olyan szereplőt találunk, aki a mai kor morális, vagy éppen alapjogi mércéinek nemigen felel meg. Hogy ne menjünk messzire, amit Pázmány Péter az iszlámról vagy a protestánsokról a 17. században írt, az a vallások ma elfogadott egyenjogúságával aligha fér össze. Reméljük, hogy itthon a parttalan szoborviták ezzel együtt is elkerülhetőek maradnak.

*

Magyarországon, sokszoros rendszerváltások után, diktatúrák alól szabadulva önmagában az a körülmény, hogy egy szobor száz éve vagy még régebben zavartalanul a helyén áll, elismerést érdemel és irigységet vált ki. Talán ezért nézi az ember nehéz szívvel az amerikai és angol képsorokat, és közben bántja a gondolat, hogy a szobrok erőszakolt eltávolításával valami elvész, valami, ami talán minden egymással szemben álló félnek fontos lenne:

nem kerülnek közelebb a másik megértéséhez, és értelmes beszélgetéseik esélye is egyre csökken.

A társadalom megjavítását a zászlajukra tűző mozgalmak, deklarált céljaik ellenére, az egyes társadalmi csoportokat elválasztó árkokat mélyítik a szobrok eltűnésével, és a múlt tapasztalataiból való gazdagodás lehetőségét is korlátozzák.

 

Összesen 13 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés