Az elsötétedés dialektikája

2020. június 23. 11:33

Czopf Áron
Mandiner
Mi van, ha nem is a Churchillel, hanem a Winstonnal volt baja a tüntetőknek? Sok mindent megmagyarázna.

Megkockáztatom, hogy a „defund the police” feliratok alatt hörgő szakadt hippik láttán még egy libertáriusban is megmoccan a Leviatán. Annyi bizonyos, hogy akik ismernek magasabb rendű értékeket a szabadságnál, azok szemében most jogos türelmetlenség lobog. Az az érzés kerít hatalmába bennünket, hogy egyszer már láttuk mindezt – mit egyszer! Ezerszer! Jól ismerjük ezt az arctalan csőcseléket, amely „antifasisztának” meri nevezni magát, miközben Churchill-szobrokat rongál. (Orwell már 1944-ben leszögezte, hogy az antifasizmus mindent felölelő morális imperatívusza éppen parttalansága miatt nem jelent már semmit!) Ismerjük a társadalmi kohézió és az autoritás ellenségeit, akiknek éppen az ad pusztító magabiztosságot, hogy a saját eszméikkel sincsenek tisztában. Persze – ne legyünk igazságtalanok –, hogyan is lehetnének tisztában a világon bármivel, amikor saját írástudatlanságuk a fennálló oktatási rendszer egyetlen tetten ért bűne! A rozéfröccsben ázott tekintetű fotelanarchistát soha, senki sem foszthatja meg ettől a végső ütőkártyájától. 

Csak egyszer volt szerencsém találkozni a radikális baloldal értelmiségi kiadásával; egy anarchokommunista összejövetelen, ahova szertelen eszmetörténeti érdeklődésem vezetett el. (Nem találják ki az átlagéletkort.) „Boldog Engels-évet!” – recsegte egy furcsa külsejű alak, innen tudtam, hogy jó helyen járok. A „bolíviai helyzetet” vitattuk meg. Ilyenkor mindig fontos, hogy az osztályharc egzotikus díszletek között történjék, és véletlenül se akassza meg a reggeli forgalmat vagy menjen a másnapi focimeccs rovására…

Száz szónak is egy a vége, csak egyszer vettem részt anarchokommunista szeánszon, egy szemmel láthatóan csődközelben tengődő pesti antikváriumban, akkor viszont, az érkezésem után mintegy fél órával robbanás történt. Igaz, a füst nem egy közintézmény vagy egy cári hintó ablakán, nem is egy szobor szétmálló talapzatából ömlött elő, hanem egy szerencsétlen sorsú gázradiátorból –, de az eset éppen így tükrözte hűen az anarchizmus 21. századi állapotát. A hirtelen támadt csendben egy profetikus alkatú elvtárs emelkedett szólásra. Szavai azóta is kitörölhetetlenül élnek az emlékezetemben. „A bolíviai osztályharc elméleti kérdésként jelentkezik számunkra – mondta –, a gázradiátor viszont gyakorlati probléma.”

Ezt a nevetésemmel küszködve kellett papírra vetnem, és mialatt a radiátorpróféta a gázcsappal viaskodott, azon töprengtem,

vajon nem pont ez az önirónia hiányzik-e a posztmodern baloldal ámokfutóiból?

Persze ehhez egy rakás könyvet el kellene olvasni Bolívia újkori történelméről és az elmélet-gyakorlat marxista problematikájáról, arra pedig kinek van ideje szobordöntögetés közben? Egyáltalán kinek van ma ideje gondolkodni? Attól tartok, ha ezek az Engels-évet ünneplő kedélyes bolondok kivesznek közülünk, végleg elveszítjük azt a fagyos tiszteletet, amelyet a művelt ellenség ébreszt egy európai lelkében. Hogy az elsötétedés dialektikáját nem frankfurti professzorok írják majd meg, hanem az orwelli Igazságminisztérium szorgos munkásai, abban az elmúlt hetek eseményei után már egészen biztosak lehetünk.

Apropó 1984! Mi van, ha nem is a Churchillel, hanem a Winstonnal volt baja a tüntetőknek? Sok mindent megmagyarázna nem igaz?

Tereljük mederbe az ezzel kapcsolatos sejtéseinket!

A baloldal a levélnehezékektől a határköveken át a szobrokig minden letéteménnyel, minden pozitív alapvetéssel hadilábon áll, de igazán csak akkor van elemében, amikor saját alapvetéseitől is eltávolodik, és egészen az agresszív nihilizmus hajtóerejére támaszkodik. Ez csupán egyetlen általános követeléssel él: hogy ne legyen semmi kőbe vésve, szoborba öntve vagy bárhová is rögzítve. „Nincs nyugalom az emberben. A szépséget a hérakleitoszi áramlás tartja hatalmában” – mondhatnák Bergyajevvel, ha hinnének a szépségben, és ha egyáltalán tudnák, hogy ki az a Hérakleitosz, de túl sokat igazán ne várjunk tőlük. Ehelyett azt mondják, hogy Winston fasiszta – magyarán olyasvalaki, aki nem szereti a Nagy Testvért. Eddig terjed a gondolkodásuk hatósugara. Az ítélőerő helyét a nyugati baloldalon rég átvette már az „erőítélet”, ezért biztosíthatom az olvasót afelől, hogy a mai szobordöntésekben kevesebb ideológiai következetesség van, mint egy füstölgő gázradiátorban.

Nem ellenkultúrával van tehát ma dolgunk, hanem a kultúraellenességgel. 

Ha bárkinek is számítana a rabszolga-kereskedelem elleni küzdelem emléke Közép-Európában, nem a Black Lives Matter budapesti fiókszervezetét építgetnék, hanem Szent Adalbert oltáregyletet alapítanának Esztergomban és az egykori prágai rabszolgapiacon mondatnának Te Deumot azért a nagyszerű civilizációért, amely a keresztény testvériség nevében már ezer éve eltörölte a rabszolgaságot. Csakhogy a mi tüntetőink Adalbert püspökkel ellentétben nem az elidegeníthetetlen emberi méltóságért szállnak síkra, hanem a múlt eltörléséért. Jól ragadja meg törekvésük lényegét Csejtei Dezső, amikor spengleri hangvételű publicisztikájában arról ír, hogy a tüntetők „a szobrok alakjában térré sűrűsödött történelmi időt igyekszenek agyonütni”. Nem egyik vagy másik szoborral van bajuk, hanem a formával mint olyannal. A meghatározottal, az arányossal, az autoritás magaslatára emelt emberi alakkal és a mögötte lévő szellemiséggel. 

Idézzük csak fel egy pillanatra Pauszaniasz útleírásának egy részletét, ami jól megvilágítja, hogyan tekintettek az ókori görögök a test és a lélek kapcsolatára! Mint ismeretes Aktaión, a meztelenül fürdő Artemiszt megleső – merő irónia mondatja így velem – heteroszexuális fehér férfi testét szétszaggatták az istennő vadászkutyái. Az már kevésbé köztudott, hogy amikor nyughatatlan lelke földúlta a hegyláncoktól övezett békés boiótiai tájat, a helyiek isteni jóslatnak engedelmeskedve egy szoborban testesítették meg és saját képmásában kötötték meg szellemének pusztító erejét. A szobrok azóta is sokszor bizonyították mágikus hatékonyságukat a politikában, de ez a mítosz kristálytiszta üzenettel bír és félreérthetetlenül alátámasztja Theodor Däubler igazságát is miszerint „az ellenség önmagunk testet öltött kérdése”. A szellemnek ebben a világban mindig is eidólonra lesz szüksége ahhoz, hogy saját magára és ellenségére ismerjen. A tartalom és a forma korszakról korszakra egymásra talál.

Ösztönösen tudják ezt a tüntetők is, épp csak arról nem vesznek tudomást, hogy

még a ledöntött szobroknak is súlya van, a szellemük pedig visszajár.

Nemde azt olvassuk a Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikájában is, hogy „valamennyi holt nemzedék hagyománya lidércnyomásként nehezedik az élők agyára”? Ne kutassanak emlékeik között, legyen elég annyi, hogy ezt a lidércnyomást igencsak tetézni fogja, ha majd a csendes többség is hozzászól a ma zajló „vitákhoz”. 

Ezekben a pillanatokban már tisztul a határvonal az egymásnak feszülő erők között. Elegyítetlenül és jelentésteli tisztaságban csillan elénk a kultúra és a kultúraellenesség esszenciája. A szuverén állítás és az abszolút tagadás kontrasztja lassan mindent meghatároz. Most kell megértenünk Ortegát: „A nemzet folyton építi, vagy rombolja magát. Tertium non datur.” 
Amikor a formátlanság a formára támad, testet ölt előttünk a kérdés: mennyit ér nekünk az örökségünk? 

Összesen 38 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Őszintén szólva tüntetők közé lövő sünök meg a bokrok mögött leselkedő pénzbehajtók sem rendőrök....
Vizó rendőreiről meg ne is beszéljünk.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés