Azt gondoltuk, ha lesz felelősségre vonás, attól a Biszku-féléknek kell félniük, nem nekünk

Hogyan lett kommunista?

Nem tudom, ez a szó merült-e fel bennem, de nem határolódom el tőle.

Tényleg?

Ma már természetesen nem definiálom magam kommunistának, inkább szociáldemokratának, de a múltamat nem tolnám el magamtól eltartott kisujjal. Nem tartom valószínűnek, hogy a társadalmi fejlődés a Marxék által leírt cél felé halad, de hogy a nagyobb egyenlőség felé kellene mozdulnia, azt továbbra is hiszem. Biztosan hülyén hangzik, de hogy már a múlt rendszerben is a politikába keveredtem, azt Marxnak köszönhettem. Legalábbis ő adott alibit hozzá. Marxizmust amolyan ifjúsági kiadásban már a középiskolától tanult az ember, pláne ha történelem szakra akart menni, mint én. Ott aztán elolvastatták velünk a komolyabb dolgokat, én pedig a filozófia szakot is elvégeztem a magyar és a történelem mellett. Nem állítom, hogy A tőke mindhárom kötetét betéve tudtam, de akármilyen divatjamúltnak tűnik, az első kötet társadalomrajza, majd a Gazdasági-filozófiai kéziratok emberképe reveláció volt nekem. Ahogy Lukács György néhány írása is, hogy végképp kompromittáljam magam. Azért kellett ilyen bonyolult elméleti úton a politikához jutnom, mert a családom aztán végképp nem volt »kommunistának«, egyáltalán politizálónak mondható, szüleim egyike sem volt párttag, a függetlenségüket tartó értelmiségiek voltak.

Ez apám részéről volt igazán kunszt, mert jó ideig színházigazgatóként dolgozott, és közülük azon kevesek közé tartozott, akik ezt kihagyták. Egy családi szál azért volt a politikához. A nagybátyám a Népi Kollégiumok Országos Szövetsége segítségével lett parasztgyerekből értelmiségi. Elkötelezett, de kritikus baloldali volt. Az egyik oldalról tehát találkoztam egy igényes elméleti megközelítéssel, a másikról a politikai szenvedély személyes hitelével. Naná, hogy magával ragadott, sőt máig odaragasztott valamilyen egyenlőségeszményhez, az emberi haladás lehetőségének hitéhez.

A gimnáziumi és az egyetemi évekről beszélt. Azután tanítani kezdett. Hogyan lett a tanárból KISZ-es, majd pártfunkcionárius?

Abban, hogy a KISZ központi bizottságának apparátusába kerültem, a politikai elkötelezettségnek még nem volt különösebb szerepe. Filozófiaszakos tanársegédként részt vettem a KISZ mellett működő Ifjúságkutató Intézet szociológiai kutatásaiban. Ott ismerkedtem meg Tóth Pál Péterrel, a KISZ KB kulturális osztályvezetőjével, ő hívott a KISZ-be dolgozni. Politikailag nem volt ellenemre, a magánéletben pedig jól jött a pesti állás, mert akkoriban Keszthelyre, az ottani egyetemre ingáztam Pestről, miközben a párom itt volt. Ez volt az amatőr- és az ifjúságiklub-mozgalom, később a táncházmozgalom virágkora. Pezsgő időszak az ifjúsági kultúrában, szerencsére ezeket a valamelyest autonóm keretek között működő köröket a rendszer a KISZ-re hagyta, nem utálta el őket. A KISZ meg boldog volt, hiszen soha nem sikerült volna olyan közösségi kultúrát teremtenie, mint ezeknek a mozgalmaknak.

Ezzel egy időben lépett be az MSZMP-be?

Igen, mindez egy esztendőben történt. 1974-ben lettem az MSZMP tagja.

Miért?

Nem volt közvetlen köze a KISZ-hez, és nem feltétlenül a marxi indíttatás játszott szerepet benne. Azt vettem észre az egyetemi tanszéken, hogy akkor tudsz az intézmény ügyeibe beleszólni, ha párttag vagy, mert jelentős részben párttaggyűléseken dőlnek el a dolgok. Persze ha utáltam volna az ideológiát, nem lépek be, de erről nem volt szó.

1974-ben az volt a benyomása, hogy alapvetően jó irányba mennek a dolgok az országban?

Nagyjából. Cikkcakkban ugyan, visszaesésekkel, de nem reménytelenül. Túl voltunk 1968-on, a Nyers Rezső-féle új gazdasági mechanizmuson, a reformgondolatok megjelenésén. Úgy tűnt, a rendszer képes a nyitásra, a nagyobb szabadság felé haladásra. Ezt a reményt persze képen vágta a csehszlovákiai bevonulás, de utána megint hol nyílt kicsit az ajtó, hol visszazáródott. Az látszott, hogy a pártban is többféle irányzat, többféle szándék küzd egymással, és talán még győzhetnek is a nyitottabb világot elképzelő reformerek. Ha utólag rekonstruálnom kellene, miféle rendszert szerettem volna akkoriban, abban valószínűleg nem a magántulajdon dominált volna, ám jelen van a politikai, de főleg a kulturális pluralizmus. Szóval egy olyan kevéssé reális hibridre vágytam, amely sokszínűbb, nyitottabb, szabadabb és intelligensebb az akkori viszonyoknál, de gazdasági alapjait tekintve inkább szocializmus, mint kapitalizmus. És amelyben továbbra is támogatott érték marad a felfelé való társadalmi mobilitás. Csak a rendszerváltás után jöttem rá, hogy ez miért volt illúzió. Nemcsak azért, mert a magyar rendszer keretei ugyan rugalmasabban voltak tágíthatók, mint a tábor más országaiban, de azért messze nem végtelenül. A korlát, sajnos, elsősorban elvi természetű. Ha az államnak akkora túlhatalma van, hogy a teljes gazdaságot szinte egyetlen tulajdonosként irányítja, abból szükségszerűen egy politikailag is monopolisztikus szerkezet, politikai és ideológiai uralom is fakad. Tartok tőle, hogy a szabadság ára a piac bekalkulálása a rendszerbe, persze nem az egyenlőtlenségeket tompító társadalmi kontrollok nélkül.

Ennyi év távlatából nem könnyű kérdés, de emlékszik rá, hogy mit gondolt ’56-ról a hetvenes években?

’56-ban tízéves voltam, így voltak, vannak is emlékeim. A Hősök terére nyíló Délibáb utcában laktunk, ott voltam, úgymond, tűzközelben. Egy lánykollégium volt ott, aminek anyám volt az igazgatója, ott volt lakásunk. Kimentünk megnézni a Sztálin-szobor ledöntését. Nem kell mondanom, hogy a politikáról mit sem sejtve is hallatlanul tetszett. Kicsit csalódott is voltam, hogy nem mennek tovább a Hősök terére, ahol további szobrokat lehetne döntögetni.

Mindenki fel volt villanyozódva, az én családom is. Aztán viszonylag hamar kétféle élmény ért. Az egyik a felszabadító pezsgés, amit az is erősített, hogy az orrom előtt zajlik a történelem: olyan, mint az Egri csillagok vagy a Jókai-regények, amelyeket akkor kezdtem olvasni. De kijutott az események árnyékosabb részéből is. A Délibáb utcában voltak olyan épületek, amelyeket gyerekkorunkban ávós házaknak hívtak. Újabb építésű, modernnek számító házak, amikben biztos ávósok is laktak, meg mások, a rendszer kegyeltjei. Az egyik kollégiumi nevelőtanárnak élt ott egy rokona. Nem ávós volt, hanem talán a Mahart egyik igazgatója. Ők iszonyatosan megijedtek, miután az utcai legenda szerint az egyik ávós családhoz bementek, és körbelőtték a lakást. Lehet, hogy ez valóban csak legenda volt, de ezután a nem ávósok sem szívesen maradtak ott tovább. A férfi beköltözött a munkahelyére, a nő eljött a kollégiumba szakácsnőnek, de nem volt szabad elmondani senkinek, hogy kicsoda, mert félt, hogy egy nagyfőnök feleségeként baja eshet. Rendes parasztlány volt, a politikához nem volt köze, mégis kvázi bújtatni kellett. De a pozitív emlékek maradtak meg bennem erősebben. A családomnak sem volt öröm, amikor visszarendeződött a rendszer. Nekünk, gyerekeknek pláne nem, mert egy évig nem oroszt tanultunk az iskolában, hanem lehetett németet választani, aztán ebben is visszaállt a rend. Az emlegetett baloldali nagybácsi pedig elvesztette az állását. Egyetemi oktató volt, semmi kirívót nem tett a forradalomban, de lelkesedett, vonult, mozgolódott, Nagy Imre híve volt, előtte Petőfi-körös.