„Telepíts ki, ha tudsz!” – a felvidéki magyarok kitelepítésének emlékére

2020. április 12. 10:42
A második világháború gyötrelmei után még keservesebb évek vártak a felvidéki magyarságra.

Az 1946. február 27-én kényszerből aláírt szlovák-magyar lakosságcsere egyezmény következtében 1947. április 12. és 1949. június 5. között 76.616 csehszlovákiai magyart telepítettek át Magyarországra. Az embereket egyik óráról a másikra marhavagonokba rakták, ahová csak a legszükségesebb ingóságaikat vihették magukkal, és a Magyarországon kijelölt településekre szállították őket. Szeretteiktől elszakíttattak, szülőföldjükről száműzettek. Házaikba szlovákokat telepítettek a csehszlovák hatóságok.

Felvidék számos színmagyar régiója ekkor vált teljesen szlovákká, jobb esetben vegyes lakosságúvá.

Eme sötét korszakot az Országgyűlés 86/2012. (XII. 7.) OGY határozata ellenszavazat nélkül emléknappá nyilvánította. 

Danajka Lajos, felsőszeli származású írónk, Mesélő utcák című könyvében így ír a falujában történtekről: „Mivel a múló idő megszépíti az emlékeket és feledteti a rosszat, ezért az eseményeket le kell jegyezni, különös tekintettel arra, hogy a szóban forgó évek történései négy évtizeden át rendre kimaradtak a tankönyvekből. Annyi maradandó sebet ejtő sorscsapás, mint az 1940-től 1950-ig tartó gyötrelmes években, egyik korszakban sem érte magyar népünket. Ezeknek minden keserve az I. világháborút lezáró Trianoni békediktátumban gyökeredzik. Megmenteni a jövő részére a közelmúlt történetének ismeretét ebben az emlékeket rontó időben addig, amíg annak tudatát el nem homályosítja a feledés. Mert elkerülni csak azokat a bajokat vagyunk képesek, amelyekről tudomásunk van. Ha ismerjük elődeink szenvedéseit, amelyeket el kellett viselniök – csak azért, mert a történelem senki földjévé tette szűkebb hazánkat –, biztosabban visszük tovább a küzdelmet megmaradásunkért. Most, több évtizednyi kényszerű hallgatás és bizonytalanság után végre valósághűen lehet és kell a múlt hibáiról emlékezni, hogy igazságos béke követhesse a sok esetben máig ható ínséges éveket.” 

Eljött hát az emlékezés ideje. 

Fiatalabb koromban sok időt töltöttem a nagyszüleimnél. Látogatási kedvemet kétségkívül fokozta nagymamám disznótoros káposztája vagy éppen nagyapám fehér bora, ami minden kétséget kizáróan az olümposzi istenek nektárjához hasonlítható, amennyiben a fenn ülők nem magát a nagyölvedi szőlőhegyek termésének mámorító nedűjét fogyasztják előszeretettel. Ha az istenek kedvét is meghozta eme bódító ital, nagyapámon sem érdemes csodálkozni, ha szívesen mesélt a régmúlt időkről. 

1947 februárjában történt, hogy Nagyölvedre is megérkeztek a csehszlovák katonák, hogy megkezdjék az emberek marhavagonra terelését. A katona, aki az én nagyapám és dédnagyanyám felkereséséért felelt, belépett dédszüleim házába, ám mielőtt kivezényelte volna rokonaimat az otthonukból, a família többi tagja kártyára invitálta és itókával kínálta a télidőben megfáradt csehszlovák hadfit, elterelve ezzel is figyelmét. Ez idő alatt dédanyám és egyszülött fia kiosontak a házból, és a közeli rokonsághoz menekültek. Nagyapám a kertszomszédba rejtőzött az ágy alá. A vitéz Szvatopluk-sarj azonban nem vesztette el eszét az erősre sikerült szederpálinkától, sebes léptekkel a menekülők nyomába eredt, egész pontosan nagyapáméba. Ahogy a fentiekben említettem, betyáros hideg volt, derék katonánk pedig okulárét viselt, így a fizika törvényeiből adódóan abban a pillanatban, amikor a kinti hidegből a szobába lépett, pápaszeme bepárásodott. Amikor az ágy alá pillantva nagyapámmal farkasszemet nézett, szemüvegétől nem látta az ottlapulót. Így menekült meg nagyapám. Eposzi fordulat ez, isteni beavatkozás.

Ükszüleimet Magyarországra telepítették volna ki, mivel „fehér laposok” voltak, azonban amikor a szomszéd faluban, Szőgyénben zajlott a deportálás, a folyamatot leállították.

1944 júliusában dédnagyapám, nagyapám édesapja, orosz hadifogságba esett Novgorodban. 1947 júliusában szabadult, és

a maga nyolcvan kilójával távozó meglett férfiember, harminchét kilóra fogyva tért haza. 

Gondoljunk csak bele, alakulhatott volna másképpen is. Ha nagyapámat és édesanyját Szudéta vidékre hurcolják. Ha ükszüleimet Magyarországra telepítik. Ha házunkat idegeneknek adják. Dédapámat, aki azt hitte volna, hogy végre a boldogság évei következnek három év oroszországi szenvedés után, a családjától és házától való megfosztás fogadta volna otthon. Hála istennek, nem így történt. Az én családom e fele megúszta. 76.616 felvidéki magyar ember viszont nem volt ilyen szerencsés. A második világháború gyötrelmei után vagyonuktól megfoszttattak, családjaiktól elszakíttattak, szülőföldjükről száműzettek. Jusson eszünkbe történetük, valahányszor nehéznek tűnik a családunkkal való összezártság a koronavírus idején. 

Összesen 33 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Nekem a kassai magyar mise elmaradása fáj, és az indoklás a "többségi" papok által felvezetve, nem is magyarázat, vállrándítás.

Nagyon fontos, h. az anyaország erős legyen, gazdaságilag, kultúrában, mert csak az erő és a tudás vált ki tiszteletet, sőt, a kettő összefügg.

A V4 tudat, összefogás is érezhetőbb kéne legyen. Az elmaradt húsvéti misén már nem lehet segíteni, de el lehetne szlovák részről gondolkodni azon, h. mi a helyes, mi a méltányos, meddig lehet és érdemes elmenni.

Gyermekeink és unokáink számától itt és ott is függ, hogy lesz-e nemzeti újjászületés.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés