Mindennek semmi valószínűsége nem volt

2020. március 26.

Hegyi Zoltán

Újrahallgatok, újranézek, újraolvasok. Balaton zenekar. Magyar nyár, pekingi ősz, orosz tél, prágai tavasz. Ezt dudorászom közben. Bevonzás a javából, mert az van még, hogy a Duna televízió valami miatt néhány héten belül kétszer is leadta a Tajtékos napokat. És sokkal jobb így, mintha egyszer sem tették volna. Boris Vian ír, Michel Gondry rendez, Audrey Tautou játszik. Mi kell még? Semmi. Egészen eddig a filmtörténeti pillanatig mindenki tökéletesen biztos benne, hogy ezt a történetet nem lehet filmre vinni. Aztán mégis. De még hogy! Egyszerűen csudás. A könyvet először kamaszkoromban olvastam, és rögtön úgy gondoltam, hogy máris mindent tudok a szerelemről. Ez az elképzelésem a későbbiek során sokat finomodott, de a Tajtékos napok időről időre előkerült, szemek törölgetését vonva maga után. Pedig Vian nem volt túl érzelgős srác, de itt beletrafált rendesen a melodrámába. Először szárazszem-betegségre gondoltam, mert azt is megtudtam az idő mú­lásával, hogy a szárazszem-betegség könnyezéssel jár, tehát az elnevezés nettó hülyeség, persze egyszerűen csak feszt meghatódtam, ami ebben a macsó világban, amelyben az asszony a világ négere, nem biztos, hogy túl jó fényt vet a férfiemberre. De erre meg ráfogtam, hogy minden rendben, legfeljebb fejlett az animám, ami viszont jól jön, amikor kitöltök egy érzelmiintelligencia-tesztet. Tehát minden rendben.

1946–47. Itthon még kitartanak a koalíciós idők, de már ott sündörög a baj a romok között. Mindeközben két esztendő leforgása alatt Boris Vian megír négy regényt. Tajtékos napok, Pekingi ősz, A holtaknak már mindegy, Köpök a sírotokra. Hozzácsap egy drámát (Mindenkit megnyúzunk!), levezetésképpen egy kötetre való novellát és néhány zenekritikát. Dzsesszt játszik, és feltűnik pár filmben. Néha alszik. Fennmaradó idejében egy alkalommal a haverjaival bemasírozik a rádióba, ahol felkérik a jelenlévőket, hogy fogják be a pofájukat, majd bejelentik, hogy Viant kinevezték a rádió főigazgatójának, majd halálosan megfenyegetik a terményeik beszolgáltatását megtagadó parasztokat, végezetül pedig ejtenek néhány szót a betegségéből szerencsésen felépült Adolf Hitlerről. Szóval, zajlik az élet rendesen. Vian a pezsgés közepette három hónapot szán a Pekingi őszre. A kritikusok nem igazán lelkesednek érte, valaki azt találja írni, hogy „húsz oldal után ásítozni kezdtem”. Magam viszont már húsz sor után nagyon nevettem, de az ilyesmit kritikusa válogatja, Trumpnak sem tetszett az Élősködők, pedig még csak nem is látta. Azóta is így megy ez, valahányszor újraolvasom, mint például most. És boldogan állapítom meg azt is, hogy legfeljebb Rejtő Jenő volt képes így elindítani egy történetet. Örömírás ez a javából, ezért is öröm olvasni.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés