Párbeszédben a Kozmosszal – Neil Peart és Roger Scruton útjai

2020. január 21. 8:35

Pál Gyula
Mandiner
Annak, aki szereti őket, Roger Scruton több mint filozófus, a Rush több mint együttes, Neil Peart pedig több mint dobos és szövegíró. Esszé, példaképekről.

„Philosophers and plowmen
Each must know his part
To sow a new mentality
Closer to the heart”

(Neil Peart, Rush, 1977)

 

Példaképet elveszíteni ugyanúgy gyászmunkát követel tőlünk, mintha barátunkat vagy családtagunkat veszítettük volna el, de ennek eredménye mégis gyökeresen más. Megkockáztatom, hogy hosszú távon a mérleg egyértelműen pozitívba hajlik. A barátok és családtagok távozásukkal mindig betölthetetlen űrt hagynak maguk után, mégis, a felmenők elvesztését, ha ez nem túlságosan korán történik (persze ez is relatív), viszonylag könnyebben a világ rendjébe – univerzális nevén a Kozmoszba – illeszthetjük, ezáltal dolgozva fel a pszichés sokkot. 

Jó eséllyel kaptunk közülük példaképeket (de az igazság az, hogy gyakran ellenpéldaképeket is, de ami a mai posztmodern, algoritmikusan felturbózott „celebkultúrával” szemben még mindig személyes és tanító üzenet) is, és ha ez így van, akkor a személyes küldetésünk részévé vállnak. Úgy szeretnénk élni, hogy méltók lehessünk az emlékükhöz, mindahhoz, amit az életük nekünk, személyre szabva megtanított.

De amikor olyan példakép elvesztéséről van szó, akiknek az életműve rajtunk kívül milliókat érintett meg határokon átívelően, de talán meglepő módon mégis a nyugati civilizáció határait tiszteletben tartva, érdemes feltenni a kérdést, hogy mit jelenthetett ez a veszteség nemcsak nekünk személyesen, hanem annak a civilizációnak, amely történelme legnagyobb krízisével szembesül éppen. Annál is inkább, mert ebben a Nagy Nyugati Kakofóniában, ahol lassan mindenki mindenki ellen élet-halál harcban van (itt a kultúrharc 2.0!),

nem látszanak sem közel, sem távol azok, akik a következő generációink számára tudnák betölteni ugyanazt a szerepet.

És most nem csak Sir Roger Scrutonról, korunk legkiválóbb konzervatív személyiségének elvesztéséről van szó, és akinek a szellemi örökségét – számost tanítványával és követőjével egyetemben – én is vallom és vállalom, hanem egy másik példaképemről is, akinek pár nappal korábbi haláláról ugyancsak a napokban értesültünk. Neil Peartről, a kanadai progresszív rock Rush zenekar már életében legendás, Professzor becenevű dobosáról és szövegírójáról beszélek.  

Nem lévén rock témájú publikációk szerzője (olvasójuk annál inkább), nem is terveztem Neil Peart-témájú cikket (természetesen számos figyelemreméltó nekrológ született határon innen és túl), de aztán a Beyond the Lighted Stage idén 10 éves, zseniális, a Rush pályafutását feldolgozó dokumentumfilm újranézése közben egy gondolat nem hagyott nyugodni. Mi van, ha sokkal nagyobb a hasonlóság a két „professzor” példaképem és – amint mindkét esetben a nekrológok fogalmaznak – „reneszánszember” életműve között, mint ami igy elsőre lejön? Elvégre, legjobb tudásom szerint, ha valamiből ma biztosan kevés van, az a polihisztor, ezért nem csoda, hogy nem nagyon tudunk mit kezdeni a világot elemésztő nyavalyákkal... aminek valószínűleg a túlzásba vitt szakosodásunk az oka.

Roger Scruton

 

A konzervatizmus és progresszivitás talán nem csak ugyanannak a skálának a két vége, de tulajdonképpen ugyanannak a Nagy Egésznek a két oldala is? Nem ennek a Nagy Egésznek a megfejtése tud elvezetni a saját belső civilizációs kríziseink jobb megértéséhez és a civilizációnk megújulásához? Nem ez a fantasztikus, de sajnos mind máig nem eléggé meg nem értett egysége a megőrzésnek/konzerválásnak és az innovációnak/progressziónak a kulcs ahhoz, hogy újra egymásra találjunk és ebben az egymásra találásban erősebbek legyünk, mint valaha? Nem ez a lényege a nyugati civilizáció különlegességének, a sajátos nyugati kozmológiának, ami

a többi civilizációhoz képest egyszerre tud(na) teret adni az egyéni kiválóságnak és a közösségi értékeknek?

A választ a civilizációnk egészének kell megadnia azzal a történelemmel, amelyet ma is írunk az egyéni és közösségi cselekvéseinkkel. 

A néhai Neil Peart, a modern ütőhangszeres művészet megkérdőjelezhetetlen nagysága volt, aki egy személyben kötötte össze a legkülönfélébb stílusokat (pl. a jazzt a rockkal) és képez a mai napig dobos körökben egyfajta non-plus-ultrát. 

Ütőhangszeresként és szövegíróként a kanadai (ontariói) Rushnak – ahogyan sokan fogalmaznak, „minden idők legnagyobb underground zenekarának” és egyben legnagyobb hatású triójának – volt a tagja. Ez egyáltalán nem túlzás: az 1974-es debütálásuk óta (újabb egybeesés: ugyanebben az évben jelent meg Sir Roger Scruton első könyve, az esztétikai témájú Művészet és Képzelet is!), 24 arany és 14 platina (ebből 3 multiplatina!) lemezzel büszkélkedhetnek csak az Egyesült Államokban, ami az örökranglista harmadik helyre elég a Beatles és a Rolling Stones mögött, és a zeneipari folyamatokat elnézve (ki hallgat ma már zenealbumot?) könnyen lehet, hogy egyhamar nem is fogják újabb versenyzők túlszárnyalni őket. Már ebben is tetten érhető a „két professzor” számkivetettségében való megegyezés: miközben elképesztő teljesítményt mutattak fel évtizedekig, Sir Rogert csak 70. évén túl, 2016-ban ütötte a királynő lovaggá, és a Rush-t csak legutolsó albumuk megjelenése után, 2013-ban választották be a rock hírességeinek csarnokába, a clevelandi Rock and Roll Hall of Fame-be.    

Az összetéveszthetetlen, de sokak ízlésének egy kicsit magas hangfekvésű, a lengyel holokauszttúlélő családban nevelkedő Geddy Lee basszusgitáros (majd egyszemélyben billentyűs is!) és énekes volt a zenekar szíve és (virtuozitásában is) megbízható alapja, és a szerb bevándorló családba született Alex Lifeson gitáros felelt a zenekar lelkét jelentő zseniális gitár- és gitárszintetizátor-harmóniákért.

Neil Peart volt az elme, a zene mögött álló koncepció

és az oly sok ütőhangszeres zenészt inspiráló „lehetetlen ritmusképletek” felelőse. Akinek bárminemű kételye támadna, nézze csak meg az 1978-as La Villa Strangiatto instrumentális őrületét, a 2011-es fellépését David Letterman Show-ban, vagy éppen a legutolsó koncertjét a 2015-ben a Los Angeles-i Forum Amphiteaterben, amit R40 (azaz Rush 40 éve) címmel adtak ki.

Bár Peart nem volt akadémiai értelemben vett képzett filozófus, de szövegei filozófiai érzékenységről, végtelen kíváncsiságról, a személyes tapasztalat és a világ mélyebb megértésének igényéről tanúskodnak, persze elsősorban az egyéni tapasztalat szempontjából.

De a hasonlóságok a professzorok között jóval túlvezetnek az igazságtalan mellőzöttségen. Mindketten szerény, vidéki munkásosztályi körülmények közül emelkedtek a magasba. Mindkét professzor amilyen emberileg kedves és igényes, intellektuálisan és szakmailag ragyogó, életműjük pedig ugyanannyira megosztó volt.

Annak, aki szereti őket, Scruton több mint filozófus, a Rush több mint együttes,

Peart pedig több mint dobos és szövegíró. Számukra Scruton munkásága kiállás az európai görég-római-keresztény gyökerű civilizációnk különleges értékei mellett az ezt eltörölni kívánó globális progresszióval szemben, míg Peart a tömegből kiemelkedő egyének alkotói zsenialitását, de éppen ezért kívülállását jeleníti meg. 

Ezzel szemben viszont nem kevesen ítélték túlkompllikáltnak és hatásvadásznak úgy a Rusht (Peart szövegeivel), mint Scrutont.

Ezért bátran kijelenthetjük, hogy a posztmodern – amint H. R Patapievici román filozófus fogalmazott „a legfrissebb” – tömegkultúrájában utazó kritikusok ugyanúgy szembehelyezkedettek Peart filozofikus szövegeivel, valamint a Rush gyakran epikus és hiperkomplex dalszerkezeteivel, mint Scruton a burke-i „fenségest” előtérbe helyező esztétikai felfogásával, vagy éppen a lukácsi kultúrmarxizmust és a posztmodernizmus minden válfaját (néha óhatatlanul is igazságtalanul) ostorozó prózájával. Peart, akárcsak Scruton, mélyen elítélte a „látszatok kultúráját” (Limelight a nagy sikerű 1980-as Moving Pictures-ről, vagy Scrutonnál a „faking of culture” and the culture of fakes”) és a talmi csillogást.

Mindketten tudatosan vállalták a különállást,

amelyet a kor tömeglázadásával, a posztmodern „kollektív kamaszkorhoz” képest egyszerűen kiválósággal és a filozófia eszközével abszolváltak. Amikor 1968 májusában a 24 éves Roger szembesült a jólétben felnőtt diákok lázadásával, nyilvánvalóvá vált számára, hogy ha az értékek hierarchiájának a megőrzése és a felforgatása között kell választania, akkor hova kell állni. Így lett belőle az anyagi jóléttől a saját belső értékeiben elbizonytalanodott civilizációnk élő lelkiismerete.  Azért tudta ezt a szerepet hitelesen képviselni mert ő is a túloldalról jött, ismerte azt az észjárást is, hiszen erős munkásosztályi identitású édesapja, ha minden igaz, sosem bocsátotta meg neki, hogy a tehetsége miatt a burzsuj Cambridge-be járt. 

De Peartnak sem volt könnyebb. Amikor a Kiss-szel, vagy bármelyik nagyon bulizó szex-pia-rockandroll „szentháromságban” hívő csapattal turnéztak, nem volt kérdés számára, hogy a koncertek után a családjához hűként olvasmányaiban vagy épp a motorján (így közlekedett a turnéállomások között), avagy a groupie-k koszorújában van a helye. 

Ha a hasonlóságok felsorolásával érveket sorakoztattam fel amellett, hogy miért lehetett ez a két zseniális férfi, művész és családapa a példaképem – igen, férfi példaképem –, legalább ennyire érdekesek a különbségek is, amelyekben felfedezhetjük, hogy miért lehetnek ők együttesen a civilizációs példaképeink.

Ha nagyon sarkítani akarnánk, akkor azt is mondhatnánk, hogy miközben Scruton konzervatívként a konformizmusért (a vallásért, nemzettudatért, lokálpatriotizmus) küzdött, Peart ezzel szemben pont az egyént elnyomó konformizmus ellen fejtette ki munkásságát. De ez a sarkítás nem állja meg a helyét, hiszen úgy a konzervatív Scruton, mint a libertárius Peart tulajdonképpen

az életet lealacsonyító és elidegenítő ipari-technológiai civilizáció ellen lázadtak.

Azon civilizáció ellen, amely tömegtermelésre, a minőség helyett a mennyiségre épített. Kozmikus szinten ez a folyamat – Ervin Schrödinger Nobel-díjas fizikus után az Élet „negentropiájával”, sokféleségével szemben – az entrópiát, a rendezetlenséget növeli. Ezért arra lehet következtetni, hogy ez a két perspektíva csak egymást kiegészítve képes ezt a folyamatot megállítani.

De ezt támasztja alá egy másik fontos különbség is.

Ha Scruton munkásságának a központja a „hely” transzcendens értelembe vett szeretete – lám, megalkotta az „oikophilia” kifejezést, mind a környezeti válságaink megoldásának a kulcsát –, Peart szövegírói, de leginkább könyvszerzői munkásságának a középpontjában az „út” van. Az az „út”, amely, civilizációnk számára pont annyira kulcsfontosságú értékeket testesít meg

– szabadság, felfedezés és a világra való rácsodálkozás –,

mint a „helyhez” kapcsolódó törődés, szentség és hűség. A „hely” és az út” azaz a Lét és a Változás, az „esszencia” és az „”egzisztencia” ezért nem alternatívák, hanem ugyanannak a csak a mi civilizációinkat jellemző, a Nagy Kozmikus Egésznek a két oldala és egyensúlyának záloga. Ezért történelmi feladatunk ennek a kozmológiának az anyagi formájának a megtalálása, felépítése, ápolása és megőrzése. 

Egy példakép életútja, még az olyan tehetséges reneszánszembereké is, mint Peart vagy Scruton, szükségszerűen egy reflexió a megélt tapasztalatra; ezért a mi feladatunk, azoké, akiket megérintett az életük, hogy ezt a reflexiót az általunk megélt, kontextusba helyezzük és tanitásként értelmezzük. Nincs olyan sok ilyen kaliberű példakép, használjuk bölcsen, amit tőlük kaptunk.

De mi segít abban, hogy nem csak egyénenként, hanem civilizációnként is reflektálni tudjunk a legjobbjaink életútjára? Véleményem szerint ez az igazi feladványa a többközpontú világrendnek, amelynek a küszöbén vagyunk és amelyben mi is csak egy vagyunk a világot „bizonyosféleképpen” megtapasztalók közül. Ebben bizony nem hagyatkozhatunk az univerzális törvények erkölcsi komfortjára, hanem az általunk látott, pontosabban a nagyjaink által „láttatott” „kozmológiát” kell átültetnünk a csak magunk számára érvényes gyakorlatba. Olyan új alapokat, olyan filozófiát kell megfogalmaznunk, amelyben nem csak megfér egymás mellett a „magányos zseni” és a „közösség”, az „út” és a „hely”, a „lét” (Being) és az „életút” (Becoming), de egymásnak kiegészítői is egyben. 

Talán ezt a következtetést jelképezi a két életút egy tökéletes szimmetriája: Neil Peart legelső fellépése, mint oly sok rockzenészé, egy közösségi templom karácsonyi ünnepségén az St. Johns Anglican Church Hallban volt. Sir Roger Scruton élete utolsó szakaszában ugyancsak a helyi anglikán templomának a volt a kántora.

Összesen 17 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés