Tanárnak lenni márpedig menő

II. évfolyam 3. szám | Meta - Feminens
2020. január 16.

Gacsályi Sára
Az emberi kapcsolat fontos, ezért kell önmagára és a gyerekre egyaránt figyelnie egy pedagógusnak, és ha szükség van rá, módosítani egy-egy módszeren – vallja Joós Andrea biológiatanár, aki az élménypedagógia híveként és TEDx-előadóként tett szert ismertségre.

„Juj, nem lehetne inkább Feminspiráló? Az eminensekkel mindig baj van!” – jegyzi meg Joós Andrea beszélgetésünk első percében, amikor a rovatról mesélek neki. És hogy miért is kényelmetlen a pedagógus számára, ha az eminensek közé sorolják? „Mert az eminens gyerek sokszor nem alkalmas az életre. Magolni tud, és tanulni, amivel előrejut az iskolarendszerben, de a való életben vajmi keveset ér ezekkel a képességekkel” – vág Andrea rögtön a közepébe. Vallja: egy eminens gyerekkel könnyű az órán, de hosszú távon maga a diák látja kárát, ha hagyják, hogy beérje a magolással. Ezzel szemben egy „rossz” gyereket nehezebb tanítani, de őt kevésbé kell félteni az iskola falain kívül, mert valójában nem rossz, csak életrevaló.

Joós Andrea 2015-ben tett szert széles körű ismertségre, amikor TEDx-előadásában arról beszélt, „tanárnak lenni márpedig menő”. A gyakorló pedagógus több év elteltével is így gondolja, talán csak annyi változott ezen a téren, hogy megtanulta, mi minden jár azzal, ha nagy kijelentéseket tesz valaki egy egész szakmáról. „A kollégáknak nagyjából hatvan százaléka támogatott, húsz megtűrt, a maradék húsz százalék viszont ki nem állhatott. Ez volt kiolvasható a TEDx-előadás után kapott visszajelzésekből, és így volt akkor is, amikor újításba kezdtem egy-egy iskolában. Rájöttem, hogy sokakban bántom a tanárokról kialakult képet, egy-egy pályatárs sértve érzi magát és a módszereit azért, mert én más technikákkal dolgozom” – magyarázza.
Persze Andrea sem így indult ennek az egésznek.

„Pályakezdőként mindent úgy csináltam, ahogy engem tanítottak, és büszke is voltam erre. Facebookon a #tanároktitkosélete- bejegyzésekben számoltam be a mindennapjaimról. Egy ilyen posztban például arról írtam, milyen vicces, hogy én már tudom, a diákjaim röpdolgozatot írnak, de nekik még fogalmuk sincs. Erre érkezett egy megjegyzés az egyik rokonomtól, miszerint úgy látszik, mindent visszaadok a közoktatásnak, amit én elszenvedtem tőle – és ez borzasztóan rosszulesett. Azután kezdtem változtatni a módszereimen, hogy rájöttem, mennyire egocentrikusan nézem a munkámat, a tanárságomat. Lassanként aztán észrevettem, hogy diákok is vannak rajtam kívül a teremben, majd elgondolkodtam azon, hogy amit én csinálok velük, az vajon miben szolgálja őket” – fejtegeti.

A jó pedagógus valójában olyan, mint egy kertész, akinek a diákok a növényei
Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés