Egy kispolgári anarchista – Tersánszky emlékezete

2019. június 22. 8:09
Ötven éve hunyt el Tersánszky Józsi Jenő, a rendszereken kívül maradó, ideológiáktól tartózkodó, bohém városi író, akit a kommunisták a gyermekirodalomba száműztek. Portrénk egy független szellemről.

Írta: Paár Ádám

 

Ötven évvel ezelőtt hunyt el a magyar irodalom egyik különce, Tersánszky Józsi Jenő. A Nyugat írójára emlékezünk, akit ma már nem annyira kiváló regényei, hanem meséi alapján ismernek.

Nagybánya, a kicsiny partiumi városka, amely ma Romániában terül el,

feltűnően sok tehetséget adott a magyar kultúrának.

Írók és festőművészek tucatjai születtek és éltek itt. Ebben a városban látott napvilágot egyebek között Misztótfalusi Kis Miklós és Németh László. Itt tevékenykedett a magyar impresszionista festők köre és első műhelyük, a nagybányai iskola. És innen indult el a magyar irodalom leginkább különc személyiségének, Tersánszky Józsi Jenőnek (1888-1969) az életpályája.

Tersánszky Józsi Jenő szülőföldje egyike volt a történelmi Magyarország soknemzetiségű tájainak. A várost német származású iparosok és bányászok alapították a középkorban, de a dualizmus idején már magyar-német vegyes lakosság lakta, egy túlnyomórészt román és ruszin hátországra támaszkodva. Maga Tersánszky is anyai ágon német felmenőkkel rendelkezett.

A fiatalember érdeklődése ingadozott a festészet és az irodalom között. Nyilván hatással volt rá az 1896-ban alapított nagybányai iskola, amely először honosította meg az impresszionizmust magyar földön, nem utolsósorban a szintén nagybányai születésű Réti Istvánnak köszönhetően. A „nagybányaiak” kihívást intéztek a magyar festészetet uraló akadémista historizmus felé. Tersánszky ezt a lázadó szellemet képviselte az irodalomban. Emellett fiatal joggyakornokként tanult meg kiválóan zenélni a cigánysoron. Még idős korában is szívesen szórakoztatta barátait kétágú furulyájával.

Boromisza Tibor: Nagybánya látképe, 1911

Budapesten elvileg jogi tanulmányokat folytatott volna, de hajlama az irodalom felé vezette. Elküldött egy novellát Osvát Ernőnek, a Nyugat szerkesztőjének, aki megnyitotta a folyóiratot a fiatal író előtt.

Tersánszky a Palermo kávéházban ütötte fel tanyáját. Ahogyan ekkoriban az általánosnak számított, a kávéház volt az irodalmi és politikai viták színhelye. Tersánszky alapvetően

lázadó habitusú ember volt, ugyanakkor szkepszissel viszonyult az úgynevezett „haladó” eszmékhez,

mert nem az eszméktől várta a társadalom jobbítását.

Ahogyan maga fogalmazott az önjelölt nép- és emberiségboldogítókról és elméleteikről, „magával a való élettel, annak verejtékes és szennyes felével is, én magam százszorta közelebbi összeköttetést tartottam fönn (…) Ők jobban ismerhették az emberiséget, és annak történetét, de nem ismerhették úgy az embert, mint én. Fölbecsülték és lebecsülték, lelkesedtek érte és kiábrándultak belőle. A betű hatására. Míg én az Emberben keveset, sőt, úgyszólván sosem csalódtam, és ha kiábrándított is néha magából, vissza is szerettetett azonnal, könnyen, mert nem a betű szerint értékeltem Őt, az Embert, soha! Vagy nem is annyira becsültem, mint szerettem”.

A fiatal írónak mind a Horthy-korban, mind a Rákosi-rendszerben meggyűlt a baja a hatalmasokkal, mert az életet az „alul lévők”, a városi szegények, a nyomortanyák és piacok népe felől szemlélte. Ugyanakkor a polgári radikális és szocialista eszmék nem szippantották be, mint sokakat a nemzedékéből. A Rákosi- és Kádár-rendszerben

elmarasztalták az írót, mint „kispolgárit” és „anarchistát”.

Az anarchizmus vádja nem is lenne túlzás, amennyiben a görög anarchia szó eredeti jelentését értjük rajta: az uralomnélküliséget. Tudvalevő, hogy a szocialisták és anarchisták között a döntő különbség, hogy előbbiek a kizsákmányolást utasítják el, utóbbiak viszont magát az uralmat. Előbbiek gazdasági, utóbbiak politikafilozófiai és morális kategóriában gondolkodnak. Előbbiek szerint létezhet ideális termelési rendszer, amelynek menedzseléséhez meg kell szerezni az uralmat, utóbbiak viszont tagadják magának az uralomnak, mint olyannak is a szükségességét. Ez a fókuszkülönbség mindig magában hordozta a feszültséget a két eszmerendszer között, a sok-sok eszmei, mozgalmi és személyi átfedés ellenére.

Valóban, Tersánszky nem kívánt szolgálni egyetlen uralmi formát sem, de az igazi, tudatos anarchistákkal ellentétben nem is lázadt nyíltan ellenük. Legfeljebb morálisan tekinthető anarchistának, politikailag nem. Nem gondolt ki utópisztikus terveket, nem szervezkedett, még csak nevelni és átformálni sem akarta az embereket. Elméletellenessége amúgy is kizárta, hogy a neveléstől, az „új embertől” várja az igazságos társadalmat. Az uralmat gyakorlókat egyszerűen levegőnek nézte. A morált és humánumot helyezte minden tekintély és mindenfajta állami érdek elé. Az író alapvetően távol tartotta magát minden divatos ideológiától, és nem kívánta megváltoztatni az embereket. Olyannak szerette őket, amilyenek. Ha a nyomortanyán vagy a cigánysoron laknak, akkor is. Ő megvalósította Móricz Zsigmond híres mondását: „Ne politizálj, építkezz!” Igaz, Tersánszky nem kívánt tudatosan építeni semmit, de írói életművével mégis hozzájárult a magyar kultúra gazdagításához.

Kezdetben lelkesedéssel, tisztító viharként fogadta az I. világháborút, generációjának megannyi tagjához hasonlóan, de – törvényszerűen – az ő esetében is megtörtént a kiábrándulás. A háborús generáció számos tagja politikai eszmékbe „rándult be”: akár a kommunizmus, akár a fasizmus vagy a nemzetiszocializmus eszméibe. Tersánszky egyikbe se. Nem is kellett csalódnia egyikben sem, ellentétben nem egy pályatársával, például József Attilával (aki rövid ideig illegális kommunista lett) vagy Gottfried Benn-nel (aki rövid ideig náci lett), akiket saját „elvtársaik” ítéltek el „dekadensként”. Tersánszky kívül és fölül állt az 1930-as évek politikai, ideológiai csatározásain.

Nem volt sem konzervatív, sem liberális, sem baloldali, sem jobboldali, hanem jelző nélküli demokrata.

Nem tartozott a népi írók közé, sem értékrendjében, sem témaválasztásában, regényfigurái is jellegzetesen városi alakok voltak, de nem sorolják az urbánus táborba sem.

Tersánszky elég furcsa körülmények között találkozott élete párjával. Későbbi felesége, Molnár Sári az újságban értesült, hogy egy fiatalembert találtak a Dunában, aki az Erzsébet-hídról leugorva kísérelt meg öngyilkosságot. A kíváncsi leány levelezni kezdett az ismeretlen, kórházban lábadozó férfival. Hamarosan pedig összeházasodtak. A céda és a szűz című kisregénye miatt szeméremsértésért kéthavi börtönbüntetést kapott. A Kakuk Marci-történetek viszont meghozták számára az írói sikert és nem utolsósorban Móricz Zsigmond kedvező kritikáját. A holokauszt idején mutatkozott meg Tersánszky bátorsága. Zsidókat, katonaszökevényeket bujtatott, és hamis okiratokat szerzett be számukra. Ekkoriban lakása nyitva állt bárki előtt, aki menedéket keresett. Avar utcai lakásán az üldözöttek egymásnak adták a kilincset. A nyilas uralom napjaiban Tersánszky fölkészült a legrosszabbra, pisztolyát is magánál tartotta.

A háború után a kommunisták eleinte szívesen vették volna csatlakozását, de Tersánszky csökönyös lázadó hajlama, semmilyen tekintélyt és fegyelmet nem tűrő természete előrevetítette mellőzését. Tersánszky ugyanaz a bohém, félvilági művész maradt, mint a háború előtt. A kommunista párt még kényszeredetten kitüntette a Kossuth-díjjal, de a feszültség a párt és az író között már érezhető volt.

Az író ragaszkodott a szellemi függetlenséghez,

és a kultúra államosítását, az irodalomban végrehajtott dúlást rosszallóan figyelte. Révai József fülébe jutott, hogy Tersánszky nem eléggé lelkes, holott neki, a proletárok és külvárosi hajléktalanok, szegények barátjának üdvözölnie kellene az új rendszert. A kultúra irányítója maga elé hívatta, és megfeddte az írót: „Józsi Jenő, elég volt a kakukmarcizmusból!” A „kakukmarcizmus” az egyik súlyos vádnak számított az irodalmi életben.

Tersánszky a maga módján adta vissza a kölcsönt: amikor felkérték, hogy írjon a Rákosi Mátyásról szóló elbeszélés-gyűjteménybe, ő a Nadrágtartógyáros címen küldött egy elbeszélést. A címszereplő szeret gyönyörködni a saját szobraiban. A célzást, a személyi kultusz kritikáját mindenki értette. Tersánszkyt ettől kezdve nem tekintették „komoly” írónak. Úgy akartak bosszút állni rajta, hogy száműzték a gyermekirodalomba. A hatalom bosszúja azonban csúnyán eltévesztette eredeti célját.

A szocialista rendszer csak jót tett a gyermekirodalomnak – bár akaratán kívül – azzal, hogy annyi tehetséges írót szorított erre a menekülő pályára. Ahogyan az Egyesült Államokban a nagy válság vagy a mccarthyzmus dühöngése idején a western, Csehszlovákiában a krimi, Magyarországon a gyermeknovella és mese volt az a szelep, amelyen keresztül az írók levezették a rendszerrel szembeni kritikát. Dehát amúgy is, nem kritika volt-e a fönnálló hatalmasokkal szemben Hans Christian Andersen A császár új ruhája című meséje! Sőt, maguk a népmesék is közvetítik a kritikus hangnemet. A mese műfaja adta magát levezető szelepként. A Misi mókus kalandjai, Tersánszky legismertebb műve

csak felszínén meseregény, a mélyrétegben ízig-vérig antikommunista mondanivalójú alkotás.

A kis mókusnak fekete a farka, ezért a vörös farkú mókusok kitaszítják őt maguk közül. A mókusoknak azt tanítják a mókusiskolában, hogyan állhatnak meg az élet küzdelmeiben. Szigorú fegyelem van, akárcsak az ötvenes évek iskoláiban. Misi mókus addig vándorol, míg csak meg nem találja az örökké termő fát. Az örökké termő fa egyszerre lehet allegóriája az ideális szocializmusnak és a vágyott nyugatias fogyasztói kapitalizmusnak. Három elhízott, elbutult mókus ül a fa alatt, akik már védekezni sem hajlandók a sakál ellen. Ráadásul Misi mókust akarják prédául a sakálnak föláldozni. Úgyhogy otthagyja őket és hazamegy a családjához. Ravasz megoldás: a kommunista eszme hívei a nyugati dőzsölés és jólét gúnyolását, az antikommunisták az ideális kommunizmus következményét olvashatták ki a történetből.

Tersánszkyt ma sokkal inkább ismerik a gyermekkönyveiről, mint regényeiről, holott utóbbiak is páratlanul humánusak. Persze, nem probléma önmagában, ha egy írót arról ismernek, hogy a gyermekekhez ír. Hans Christian Andersen nem lett kevesebb azért, mert manapság jószerivel csak a mesék jutnak eszünkbe a nevéről – holott írt ő is sok mindenfélét, így színdarabot, regényt, útleírást. Vagy szégyellhetné magát Carlo Collodi a Pinokkió miatt, avagy J. M. Barrie a Pán Péter miatt! Botorság lenézni a gyermekkönyvet. Persze ettől még olvassuk a Kakuk Marci-történeteket!

Tersánszky Józsi Jenő még a hatalom orra alá dörgölt: nem írta alá 1957-ben azt a nyilatkozatot, amely elítélte, hogy az ENSZ napirendjére tűzte a magyar kérdést. Továbbra is szerényen élt második feleségével, Szántó Margittal. 1969. június 12-én halt meg a János Kórházban, ahová azért került, mert

visszautasította, hogy a privilegizáltak részére fönntartott Kútvölgyi Kórházban lássák el.

Írásai, mint a Legendák a nyúlpaprikásról, A céda és a szűz, valamint a Kakuk Marci-történetek a magyar irodalom kiemelkedő alkotásai lettek.

Összesen 22 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Nem a Misi mókust? :)

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés