Így szakad el a radikális feminizmus a hétköznapi nők világától

Az első kétségei a feminizmussal kapcsolatban egy tudatosságnövelő kurzuson érte Dr. Joanna Williams oktatásügyi szakértőt, a Women vs. Feminism, azaz a Nők kontra feminizmus című kötet szerzőjét, aki számos, a feminizmussal, genderelmélettel és az amerikai felsőoktatással kapcsolatos tudományos kötet szerzője.

Mint a könyv bevezetőjében olvasható: a szerző akkor vált kritikussá a kortárs feminizmussal szemben, amikor egy egyetemi kurzuson, ahol a lányok egyetemi lehetőségeit vitatták meg, felvetette, hogy a felmérések szerint a fiúk rosszabbul teljesítenek az iskolában, mint a lányok; erre ugyanis a szeminárium vezetője csak annyit felelt: hogy senkit nem érdekelt, amikor a lányok teljesítettek rosszabbul. 

A következő héten végig

legyen akár az a saját apjuk vagy férjük. „A saját fiaimra gondoltam, akik akkor három és egy évesek voltak. Nem akartam, hogy tudjanak a családon belüli erőszakról; és felháborított az az elgondolás, hogy fiú mivoltuk, a férfiasságuk eleve veszélyes és eredendően fenyegető valami. Ha a feminizmus az iskolában leszakadó fiúk mellőzését jelenti, ha a feminizmus azt jelenti, hogy a lányoknak azt tanítjuk, hogy féljenek a saját családtagjaiktól és a fél osztályuktól, akkor nekem semmi dolgom nincs a feminizmussal”.

De – teszi hozzá a szerző – a kritikai gondolkodás ebben a közegben azt jelenti, hogy feminista szempontból nézzük a világot, nem pedig azt, hogy megkérdőjelezzük magát a feminizmust.

Joanna Williams kifejti:

a negyedik hullámú, interszekcionális feminizmus pedig „démonizálja a férfiakat és lenézni a nőket a saját áldozati mivoltuk hamis érzetének hangsúlyozásával”.

Williams az első részben bemutatja a mai (amerikai) nők életét, a dolgozó nőt, tárgyalja a fizetési különbségek kérdését és az anyaságot. A második részben a kortárs feminista viktimológiát, majd a szex, a párkapcsolatok kérdéskörét és a „fiú-problémát” veti vizsgálat alá. A harmadik részben a feminizmust, illetve annak különböző hullámait elemzi, majd a híres feminista mondás, „a személyes egyben politikai is” kerül sorra, s a kötet a nőiesség témájával zárul. Nézzük, mire jut Joanna Williams!

*

A lányok nagyjából minden területen többen vannak az oktatásban és jobban teljesítenek, mint a fiúk – kezdi a szerző, részletesen tárgyalva a középiskolákat és az egyetemi előremenetelt. A lányok közül többen érettségiznek, többen mennek egyetemre és többen fejezik be a tanulmányaikat, mint a fiúk közül. Ez a tendencia a nyolcvanas években kezdődött. A nemek között ugyan vannak természetes különbségek abban, hogy ki miben jó, de a neurobiológia régen a férfiak, ma a nők előnyeit hangsúlyozza. Az iskolai teljesítmény elsősorban kulturális kérdés – vélekedik Joanna Williams, aki szerint

sőt visszájára fordult, s most a feministák is elkezdték a férfiak hátrányosnak beállított tulajdonságait hangsúlyozni – ami viszont szembemegy azzal az elképzeléssel, hogy a nem társadalmi konstrukció. A tanárok közt pedig mindig is több volt a nő. S a tananyag is erősen, explicite feminista az angolszász világban – mutat rá Joanna Williams, hozzátéve, hogy ez erős átpolitizáltságot és feminista hangvételű olvasmányokat is jelent. És azt is, hogy a mai feministák paradox módon újra bevezették a nemi sztereotípiákat és a női áldozatiságot hangsúlyozzák. A fiúkból pedig megpróbálják kiirtani a férfiasságot, legalábbis bűntudatot kelteni bennük férfiasságuk miatt.

Amit a feministák még fel tudnak használni, az az a néhány tudományterület, ahol még valóban van némi férfi túlsúly, ez pedig többnyire természettudományos területeket és a technológiai kutatásokat jelenti, a férfiak hiánya az állatorvoslás és a gyógyszerészet területéről viszont senkit nem zavar.

Miként értékeljük a nők munkaerőpiaci helyzetét? 

Joanna Williams szerint a nők iskolai eredményeiből következik a munkahelyi állapotuk. Ma majdnem a dolgozó emberek fele nő Amerikában és Nagy-Britanniában. Ez azt is jelenti, hogy az előző évtizedekben radikálisan megemelkedett a dolgozó anyák száma – és a vezetői állások egyre nagyobb részét is nők töltik be, és egyre többen dolgoznak hagyományosan férfimunkának számon tartott állásokban. 

A nők magasabb aránya a munkaerőpiacon és az egykori férfiterületeken azonban elsősorban nem a feministák törekvéseinek eredménye, hanem a munkaerőpiac változásaié.

Kevesebb férfi dolgozik, és a munka természete maga változott meg: az iparról a szolgáltatásokra tevődött át a hangsúly, azaz

a munkakövetelményekben.

Azaz éppen a hagyományosan férfiak uralta szektornak hanyatlott le a csillaga. Amerikában a női foglalkoztatottság az ezredfordulón volt a legmagasabb, a nők 74 százaléka dolgozott akkor, azóta ez leesett 70 százalék alá, de a férfiaké még jobban. A munkaerőpiac változásai pedig aránytalan mértékben érintették hátrányosan a férfiakat. Ennek ellenére tovább él feminista körökben a szexizmus és a nők hátrányainak narratívája. A statisztikák és az egyéni tapasztalatok közt egyre nagyobb  a különbség – szögezi le Joanna Williams.

A volt feminista szerző rámutat:

ami nem nagyon érdekli őket. A legmegengedőbb interpretációja ennek az, hogy ha az elitvállalatok elitállásai koncentrálnak, akkor az talán jó hatással lesz a többi nő helyzetére is; de nincs rá bizonyíték, hogy ez így lenne.

A kvóták, amelyeket sok feminista támogat, azt sugallják, hogy az előrejutás biológia kérdése, nem tehetségé – miközben a feministák épp a biológiai magyarázatokat vetik el. 

Joanna Williams rámutat: míg egy kis női elitcsoport valóban a topállásokért küzd, a férfiakkal egyenlően, többnyire a kreatíviparban; addig a nők túlnyomó többségének hagyományos női állása van, aminek a fő célja nem a karrier és kiteljesedés, hanem az, hogy biztosítsa a megfelelő bevételt a család számára – s ebben a férfiak sem különböznek, a túlnyomó többség munkájának a férfiak esetében is ez a célja. Ahelyett, hogy mindenki számára magasabb fizetésért küzdenének,

A valóságban a kevésbé megfizetett munkahelyen dolgozó nők sokkal inkább el tudnak érni eredményeket akkor, ha a férfiakkal együtt küzdenek, nem pedig ellenük. „Úgy tűnik, a mai feministáknak nem sok mondanivalójuk van azoknak a nőknek, akiknek inkább munkájuk van, nem pedig karrierjük.”

S itt Williamsnek a skandináv országokról is akad mondanivalója: „habár a skandináv országokat a legjobb feminista alkalmazási modellek közt tartjuk számon, ezzel együtt nemek tekintetében a legszegregáltabbak”, mivel a hagyományos női tennivalókat „kiszervezték”, és az házimunkából is fizetett, formális munkát csináltak. „Skandináviában, akárcsak a fejlődő világban, a munkaerőpiac az egyenlőként dolgozó férfiak és nők elitcsoportjára, illetve a társadalom nagyobbik részére oszlik, utóbbiban pedig kevésbé megfizetett, nemek szerint elkülönült, hagyományos munkákat” végeznek az emberek. 

Az új feminizmus új munkahelyi etikettet próbál teremteni, egy aszkéta etikettet, aminek következtében

de a nők számára az üzenet még szörnyűbb: az, hogy állandóan veszélyben vannak, veszélyezteti őket a nőgyűlölet és a szexista bókok. 

Ha valaki megkérdőjelezi, hogy a nők el vannak nyomva a munkahelyeken, furcsa helyzetben találhatja magát: 2016-ban felfüggesztették Kevin Robertset igazgatói állásából a Saatchi and Saatchi nemzetközi reklámcégnél, mert fel merte vetni, hogy a nemi alapú elfogultság nem tényező a reklámiparban. A szektorban dolgozók 46,4 százaléka nő, s a vezető pozíciókban ülők között is 30,5 százalék a nők aránya. 2010-től 2014-ig pedig 3-ról 11,5 százalékra nőt a kreatív igazgatók száma. Persze érdekes lehet, hogy miért nem akar több nő ilyen állást magának, „de a hosszú, antiszociális munkaórák, amelyek összeegyeztethetetlenné teszik ezt a melót a családi élettel, talán elégséges magyarázatul szolgálnak”. 

Bármilyen, a nők munkahelyi helyzetéről szóló vitát, amely nem hangsúlyozza, hogy a nők örökké hátrányban vannak, azonnal beszüntetnek a feministák – hívja fel a figyelmet a szerző. Való igaz, hogy

eszerint valóban az erők, struktúrák és persze a hamis tudat, a társadalmi szocializáció dönti el, mit „választanak” a nők.

Nyilván a választásaink sosem légüres térben történnek és vannak korlátozó, behatároló tényezők, de mégsem lehet letagadni az egyéni választás lehetőségét. 

Joanna Williams rámutat: ma egyre kevésbé divatos az életre szóló elköteleződés egy munkahely, de akár egy munkakör iránt is, és sokan nem a munkától várják az érzelmi és szellemi kiteljesedést, inspirációkat. Nem biztos, hogy az egyéni választás számít leginkább, hanem talán az, hogy van-e elég forrása és támogatása minél szabadabb módon döntést hozni valakinek. 

Egyenlő fizetés: van vagy nincs?

„Akkor, amikor a a nők és a férfiak ugyanazért  munkáért ugyanakkora fizetést kapnak, s a fiatalabb nők átlagosan többet keresnek, mint a velük egykorú férfiak, a nők fizetési hátrányának hangsúlyozása hit kérdése” – szögezi le a szerző. 

A hatvanas évek óta az Egyesült Államokban valósággá vált a női kenyérkereső, s négyszeresére nőtt azon nők száma, akik az elsődleges vagy kizárólagos anyagi fenntartói családjuknak. Az amerikai nők nem csak többet keresnek, mint valaha, hanem a fizetési különbségek is a valaha volt legkisebbek. Ezeket az eredményeket szokás a feminista lobbinak tulajdonítani. Míg a feministák valóban kivették ebből a részüket, ezek az eredmények csak részben köszönhetőek a feminizmusnak, minthogy jelentős részben demográfiai és gazdasági változások idézték elő őket. 
Például hogy

A hetvenes évek óta megkétszereződött a gyermeket nem vállaló amerikai nők száma, s ez is közrejátszott a fizetési különbségek eltűnésében. De ugyancsak közrejátszott a munka természetének már említett megváltozása.

Ahogy az iparról és termelésről a szolgáltatásokra helyeződött át a hangsúly, a férfiak fizetési sokkal kisebb tempóban nőtt tovább, mint a nőké. Míg korábban a nők fizetése csak kiegészítésként vagy zsebpénzként jött számításba a családi költségvetésben, ma már szükség is van rá. 

A feministák mégis azt hangsúlyozzák, hogy nem ugyanazt a fizetést kapják a nők ugyanazért a munkáért. Egyes felmérések szerint egy dollárnyi férfifizetésnek 77 cent a női megfelelője. Ugyanakkor – mutat rá Joanna Williams – ez egyoldalú és félrevezető magyarázata a valós helyzetnek. Ugyanis fizetési átlagokat hasonlítanak össze anélkül, hogy figyelembe vennék a foglalkoztatási formát és a munkaórák számát. Ha valóban azonos munkakört, azonos munkaóraszámot és foglalkoztatási formákat hasonlítunk össze, akkor ugyanis

– hívja fel a figyelmet a szerző. „A fizetési különbségek témájának szépsége abban rejlik, hogy egyszerre lehet ez a különbség nagy, kicsi vagy nemlétező.” Ráadásul számos ország kötelezővé tette már az egyenlő fizetés elvét. 

A feminista aktivisták szeretnék akkorának feltüntetni ezt a különbséget, amekkorára csak növelni lehet, így a nők és férfiak átlagos éves keresetét hasonlítják össze, figyelmen kívül hagyva a munkaórák számát, a területet, a végzettséget és a munkatapasztalatot. „Amikor az azonos munkakörben, azonos szinten, azonos munkaórában ugyanannyi éve dolgozó férfiak és nők fizetését hasonlítjuk össze, egyáltalán nincs köztük különbség.”

Igaz ugyanakkor, hogy sokkal több nő dolgozik részmunkaidőben, mint férfi – s a feministák már ezt is a szexizmus eredményének tartják. Habár az is igaz, hogy ez a különbség is egyre csökken. A részmunkaidő pedig arányosan is kevesebbet fizet. De ha kizárólag a részmunkaidőben dolgozók bérét nézzük, akkor teljesen más kép rajzolódik ki: Amerikában

és a tendencia az, hogy egyre többet. A részmunkaidőben dolgozó nők jelentős része ugyanis magasan kvalifikált elitmunkát végez, például részmunkaidős orvos, a férfiak viszont rosszul fizetett, képesítést nem igénylő melókat csinálnak részmunkaidőben.  

A helyzet az, hogy az ember fizetését nem a neme határozza meg, hanem számos más tényező. Leginkább a kor, minthogy a 45 év felettiek teljesen más korszakban, más attitűdökkel kezdtek el dolgozni, mint a mai pályakezdők. Ugyancsak számít a végzettség, a szakterület, a családi kapcsolatok, az előttünk álló példák és hát az ambíciók is. Sokak számára pedig meghatározó a környezetükben elérhető munkalehetőségek behatároltsága. 

De

nemektől függetlenül – hívja fel a figyelmet Joanna Williams, aki szerint nem nemek közti fizetési különbség van, hanem szociális fizetési különbség (gender pay gap helyett social class pay gap).

„A takarítók, cateringesek, bolti alkalmazottak közt a fizetési különbség minimális; a minimálbéres munkák többnyire minimálbért fizetnek nőknek és férfiaknak egyaránt. Az ügyvezető igazgatók közt ugyanakkor a fizetési különbség 30 százalék; több férfi dolgozik ilyen munkakörben, a férfiak vannak régebb óta szakmában, és ők vannak jobban jelen a régebbi, nagyobb vállalatoknál.” A maradék, eltűnőben lévő és egyre kisebb fizetési különbség inkább a 45 éven felüli nőket érinti. 

Az alig létező fizetési különbségekre a megoldások sem mindig olyanok, amiket várnak a feministák: például egyszerűen egyes vállalatok nem vesznek fel nőket az alacsonyabban fizetett munkakörökbe, hogy így javítsanak átlagolt statisztikáikon.

Társadalomtudományos és humánterületen nagyjából azonos arányban dolgoznak férfiak és nők. Természettudományos és mérnöki területen viszont több a férfi. Ugyanakkor több a nő az oktatásügyben, valamint az orvostudományban. A természettudományos kutatásban dolgozók jobb fizetést kapnak, mivel munkájuk versenyképesebb a piacon. A feministák torzító statisztikáik alapján mégis

Anyasági büntetés?

Az a feminista közeg, amelyre egyébként jellemző a gyermekvállalás lenézése, az anyaság valamiféle szolgaságként és önfeladásként való felfogása, mégis rendszerint méltatlankodik a gyes-gyedről dolgozni visszatérő nők fizetési hátrányán – ami viszont Joanna Williams kutatásai szerint egyszerűen nem létezik.

Az Egyesült Államokban az anyasági távollétről visszatérő nők ugyanannyit keresnek, mint férfi kollégáik. Ennek a fizetési hátránynak a mítosza megint csak a nem megfelelő adatok összehasonlításából adódik. A kisgyermeket nevelő nők ugyanis érthetően kevésbé szeretnek túlórázni, és ezekben az években nem a karrierjük előmozdításán dolgoznak. Nyilván ez ügyben sem egyedül döntenek a nők, és gyakran kell kompromisszumot kötni; de így is az a helyzet, hogy személyes döntésükből kifolyólag több nő részesíti előnyben a gyermeknevelést és otthonlétet, mint a munkát. A hagyományos családi szerepek is változnak, s érdekes módon ma már

Joanna Williams ezután arról értekezik, miként gyakorolnak nyomást az anyákra (de az apákra is) azért, hogy jó szülők legyenek. Régen ugyanis, amikor még a nagycsaládban nevelkedtek a gyermekek, a cél az volt, hogy a gyerekek passzoljanak a felnőttek világába, nem fordítva. S a gyermekvállalás az élet teljesen természetes része volt, nem pedig luxus. A gyermeknevelés is a szülőkre, a családra volt bízva, akiknek azonban akadt segítsége.

Ma azonban egész – igaz, jó szándékú – pszichológiai, nevelési és életmód-tanácsadási ipar látja el tanácsokkal az anyákat, ami a jó szándék ellenére is igen frusztráló tud lenni. Ezt Joanna Williams – mint említettük, maga is többgyermekes anyuka – „a szülőség fetisizálásának" nevezi. Ahelyett, hogy „egyszerűen csak szülők lennének, az emberek szülőt játszanak”. A feministáknak viszont el kellene ismerniük, hogy többféle választási lehetőség van, és vannak, akik az anyaságot választják.

Williams leszögezi: nem azon kéne erőlködni, hogy a nők visszamenjenek dolgozni vagy épp otthon maradjanak, hanem hogy akármelyiket választják, megtehessék. 

Recenziónk második részében a feministák szexualitással kapcsolatos furcsa új törekvéseiket és nézeteiket mutatjuk be.

Folyt. köv.!

--