„Ez a mi huszonnegyedik óránk, de ti is meg fogtok dögleni” – Így vették át a nyilasok a magyar közigazgatást

2018. október 15. 17:13
Számos történész és laikus feltette már a kérdést: mi történt volna, ha Horthy Miklós kormányzó március 19-én lemond? A kérdés nem történelmietlen: a lehetőségek bemutatása fontos eleme a történészi mérlegelés feladatának. Bemutatjuk, hogyan vették át a nyilasok az ország vezetését a kiugrási kísérlet és a puccs után.

Most 74 éve, 1944. október 15-én történt a sikeretlen kiugrási kísérlet és a nyilas puccs. Esszénkben egy új megközelítést javaslunk a történelmi esemény jelentőségének megértéséhez.

Számos történész és laikus feltette már a kérdést:

mi történt volna, ha Horthy március 19-én lemond?

A kérdés nem történelmietlen: a lehetőségek bemutatása fontos eleme a történészi mérlegelés feladatának. Vajon továbbra is együttműködött volna a magyar közigazgatás, és ugyanúgy deportálták volna a magyar zsidókat? Esetleg tömeges ellenállás alakult volna ki, és sokkal kevesebb áldozata lett volna a magyarországi holokausztnak?

A kérdés nem csupán gondolatkísérlet. Olyan értelemben tudunk rá választ adni, hogy az októberi nyilas puccsot követően Horthy valóban lemondott. A magyar közigazgatás egy részének hozzáállása is nyomon követhető: mint március 19-e után is történt, leváltások, fenyegetések és áthelyezések követték a nyilasok uralomra jutását. 

Ugyan egy nyilas lap szerint a belügyminisztérium tisztviselői „határtalan örömmel” tettek esküt Szálasira, a fenyegetések és az erőszak bizonyosan szerepet játszott a hatalomátvételben. A belügyminisztériumban egy ideig azt híresztelték, hogy két külügyi alkalmazott megtagadta az esküt, és ezért elhurcolták őket. Ám volt, ahol nem elégedtek meg a rémisztő pletykák jelenlétével. Az igazságügyminisztérium nyilas átvételekor Budinszky László nyilas politikus három fegyveres pártszolgálatossal vonult végig az épületen, akik a következőket kiabálták: „Átvesszük itt a vezetést. Figyelmeztetem magukat, hogy ne játsszanak a halállal. Mi azonnal látni fogjuk, hogy ki az, aki itt ellenáll vagy nem engedelmeskedik. Azt azon nyomban helyben lelőjük”. Azokat a külügyi alkalmazottakat, akik külföldi nagykövetségeken – például Ankarában – megtagadták az együttműködést, távollétükben halálra ítélték. 

A közigazgatás nyilas lecserélésében szerepet játszott a félelem eszközének alkalmazása,

még ha nem is történt minden ad hoc módon. Gál Csaba nyilas politikus, később országos személyügyi kormánybiztos már évekkel korábban elkezdte gyűjteni a megbízható tisztviselők adatbázisát. Mindenesetre Molnár József kispesti polgármesterhez fegyveres nyilasok jöttek ki: az eskü kikényszerítése után levették Horthy képeit a falról, és Szálasi képét tették ki helyébe. „Féltem a parancsmegtagadás következményeitől” – vallotta Molnár a népbíróság előtt. Kőszegen felolvasták Vas vármegye új főispánjának rendeletét, mely „hazaárulónak minősítette az ellenszegülőket és kényszereszközöket helyezett kilátásba”. Tóth Tibor szikszói főszolgabírót megkérdezték alkalmazottai, hogy nem Horthyhoz kellene-e hűségesnek lenniük. „Ő leintett minket, hogy ilyen dolgokról ne is beszéljünk” – vallották beosztottjai a népbíróság előtt. Ehhez Tóth azt is hozzátette, hogy „aki nem teszi le [az esküt Szálasira], az majd lássa a következményét”. 

A fenyegetések a közigazgatás legmagasabb tisztségeit is elérték. Endrődi Barnabás szatmári főispánt egy nyilas szabómester kereste meg revolverrel a kézben, és közölte vele, hogy „törvényen kívüli állapot van, azt lövi le, akit akar”. Endrődi szerint „mindnyájan leszámoltunk az életünkkel”. Molnár Imre Csongrád vármegyei főispánt is letartóztatták, mivel tiltakozott a nyilas hatalomátvétel ellen. Hasonlóan letartóztatták Fejér vármegye főispánját, mert utasításba adta, hogy a megye hatóságai tartsák magukat a kormányzóra tett esküjükhöz. Ám a zsarolások nem csak a közigazgatásra terjedtek ki. Körmendi Géza, aki egy budapesti hadiüzem parancsnoka volt, október 15-e után internálással fenyegette meg a munkát feladó dolgozókat. 

A rendőrséget és a csendőrséget még egyértelműbb fenyegetések érték, ugyanis

a nyilas vezetőség egyik első lépése volt a rendvédelem katonásításának megszervezése,

így az ellenállókat pedig már a jogi átalakítások megtétele előtt is dezertőrként kezelték. Egyesek – mint Nagy Valér budapesti rendőrfőkapitány – állítólag bár utasították alkalmazottaikat az eskütételre, ám nem kényszerítettek senkit. Ám a budapesti rendőrségen uralkodó hangulatot mások a háború után „a rettegés hatalmaként” írták le. A miskolci csendőrkerületben október 15-én este az az utasítás ment körbe, hogy „minden marad a régiben. Az ellenségeskedést folytatni kell. Aki a fegyvert leteszi, arra halálbüntetés vár”. Ferenczy László csendőr alezredes is arra hivatkozva folytatta a munkát Szálasi alatt, mert szerinte halállal fenyegették a szabotőröket. Kérdéses, hogy ennek akkoriban mennyire volt valós tétje, ám a szovjet csapatok előrenyomulásával a fenyegetéseket elkezdték beváltani. Kudar Lajos csendőr ezredest a nyilasok lőtték agyon a budai kitörés napján ellenállási tevékenysége miatt, Ásványráró dunántúli községen pedig hat magyar katona bújt el 1945 márciusában, akiket helyi lakosok feljelentettek. A katonák a kormányzói parancsra hivatkoztak, ám SS-egységek megásatták velük a saját sírjukat, majd sortűzzel végeztek velük. A rendőrségnél az áthelyezés kérvényezése sem feltétlenül működött. Hain Péter a politikai rendészeti osztályon közölte, hogy aki áthelyezteti magát, azt „falhoz fogja állítani”, mert „mindenki ott köteles szolgálni, ahol beosztva van”. 

Hajnácskőy László, a pécsi csendőrkerület parancsnoka őrizetbe vette azokat, akik követték a kiugrási parancsot. A kiugráskor körbetelefonált, hogy „miránk a kormányzó kiáltványa nem vonatkozik. Mi folytatjuk a harcot a németek oldalán”, aki pedig megtagadta volna a parancsot, azokról közölte: „Gondoskodik róla, hogy ezek ki legyenek irtva”. Egy másik csendőrezredesnek pedig a hálószobájába ment be fegyverrel a kézben kifaggatni, hogy valóban Szálasit követi-e. Hajnácskőy a kiugrási parancs akadályozásában nem volt egyedül: Porzezinszky György vezérkari alezredes maga is megkísérelte kikapcsoltatni a budai vár telefonját és távíróit október 15-e éjjelén. Egyesek minden jel szerint valóban információ hiányában álltak át a nyilas oldalhoz: a Vas vármegyei Nicken állomásozó Ugray Gábor csendőr alezredes a központi nyomozói parancsnokságtól olyan értelemben kapott utasítást, hogy „Horthy átadta a hatalmat Szálasinak, és tegyük le az esküt. Mivel Nick községben sem telefon, sem villany, így rádió sem volt, a politikai helyzetről nem tudtam semmit”. 

Akiket nem találtak megbízhatónak, azokat két újabb letartóztatási hullám (október és november) távolították el helyükről. Hogy az árulás teljes legyen,

egyes katonai vagy közrendészeti vezetőket saját beosztottjaik tartóztattak le.

De nem csak baloldali egyéneket tartóztattak le, hanem ismert konzervatív, vagy akár egyenesen korábban németbarát (de nem nyilasbarát!) antiszemitákat, nacionalistákat, esetleg a deportálásokban is részt vevő egyéneket. Letartóztatták példának okáért Bizony Emil edelényi főszolgabírót, aki 1938-tól 1944 októberéig a helyi antiszemitizmus egyik fő alakja volt. Hasonlóan letartóztatták Antal Istvánt, Sztójay korábbi propagandaminiszterét, illetve Pécsett a teljes, Sztójay-kormányt kiszolgáló vezetőséget átadták a Gestapónak. Kőszegen a nyilasok még a helyi apátot is feljelentették, mint „baloldali” elhajlót.

Számos korábban jobboldali közszereplő félt az életéért. Benárd Ágoston, a magyar keresztényszocializmus egyik fontos figurája, és a trianoni békeszerződés egyik aláírója okkal fogadkozott, hogy ha Szálasi hatalomra kerül, főbe lövi magát. Állítása szerint nyilasok egyszer tervet is szőttek a kivégzésére. A nyilas időszakban számonkérő különítmény is működött, mely „az elmúlt kormányok szerepét vizsgálta”. Ez gyakorlatban azonban egészen mást jelentett: az antiszemita, ám egyben németellenes Lendvai István költőt is ők hurcolták el otthonából, illetve minden bizonnyal ők is végezték ki. Mentalitásukat tükrözi egyik különítményesük feljegyzett mondata: „Ez a mi huszonnegyedik óránk, de ti is meg fogtok dögleni”. 

A széleskörű letartóztatásokat és lecseréléseket azért is tehette meg könnyedén a nyilas vezetőség, mert semmifajta értékelvűség nem kísérte az új kinevezéseket. Debrecen új nyilas főispánja kereskedősegédből jutott a magas pozícióra, melyet a nyilasok szempontjából bizonyosan „sikerrel” látott el: a parancsmegtagadó tűzoltókat főbelövéssel fenyegette. A főispánságnak ugyan nem volt kritériumai, ám a „létrán” való effajta ugráson még a kollaboráns lapok is csodálkoztak. A budapesti rendőrfőkapitányságon egyszerűen korábbi nyilas párttagokat képeztek át nyomozókká.  A párttagokból detektívekké avanzsált nyilasok olyan lelkesedéssel végezték munkájukat, hogy még a csendőrök is rettegtek tőlük. Egy belső nyilas jelentés szerint a pártszolgálatosok „született nyomozóknak tekintik magukat”, és mindenhol ellenséget kerestek.

„Mindennek olyan jogbizonytalanság lehet a következménye, amelyre még nem volt példa”.  

Az alkotmányosság kérdése azonban láthatóan keveseket érdekelt. A nyilas uralom alkotmányellenes mivolta még egyértelműbb lehetett, mint a Sztójay-kormányé. Shvoy Kálmán volt szegedi parlamenti képviselő is hamar megállapította naplójában, hogy „az egész sántít az alkotmányosság szempontjából”. A kollaboráció itt már nem volt indokolható antiszemitizmussal vagy az ország zsidóktól való „megtisztításáért” való lelkesedéssel. A csendőrök például korábban hivatkoztak Horthyhoz való hűségükre: „Bennünket végső fokon a kormányzóra tett eskü . . . kötött, és mi azt szentnek tartottuk. hát hiába, így voltunk nevelve. Ha a kormányzó úr ezt [a deportálást] engedi, akkor mi mit tudunk csinálni?”  Ám sem a kormányzóra tett eskü, sem pedig a zsidóellenesség nem okolhatta Shvoy Lajos püspök – a képviselő testvére – csendőrök által való letartóztatását és abuzálását 1945 februárjában. Ráadásul a Horthyra tett esküt sem vették végletesen komolyan: ugyan októberben a csendőrség utasítást kapott arra, hogy ifj. Horthy Miklóst nem szabad hagyni, hogy a németek kivigyék az országból, az utasításra egyes csendőrvezetők közölték, hogy az „nem teljesítendő”

A válasz tehát itt sokkal inkább a magyar közigazgatás minden aktuális rendszert kiszolgáló, elvtelen, szervilis mentalitásában keresendő. Kevesen látták a helyzetet úgy, mint Kéri Kálmán vezérezredes, aki azzal fogadta október 15-ét, hogy „most bűn jó magyarnak lenni, de kötelesség”. 

Kérdéses, hogy egy ilyen ponton mégis mi sarkallta a közigazgatási vezetőket a munka folytatására. Nem teljesen világos, hogy Ugray Gábornál a dilettantizmus vagy a vakhit játszott szerepet abban, hogy még 1944 őszén is hitt a német csodafegyverről szóló mesékben: a csendőr alezredes „pikkelyes” (?), 1200 km/órás sebességű német repülőkről beszélt kollégáinak. (Összehasonlításként: napjaink utasszállítói kb. 900 km/órás sebességgel repülnek). Még a józan, németellenes Mérey László Pest vármegyei főispán is ahhoz kötötte maradását a Lakatos Géza által vezetett, Sztójay és Szálasi közötti átmeneti kormány alatt, hogy „vannak-e csodafegyverek”.

Az alultájékozottság azonban országosan megdöbbentő méretű volt.

A fronthoz ekkor már közvetlen közel fekvő Ugocsa vármegye közgyűlésén is elhangzott 1944 augusztusában, hogy Hitler meghalt, a Szovjetunió elfoglalta a szomszédos Szlovákiát, és a németek bevetették a „csodafegyvert”. A híreket a köztisztviselők egy része láthatóan készpénznek vette, mint ahogyan a miskolci német titkosrendőrség is meglepve konstatálta, hogy a város vezetősége elhitte: 1944 júniusának végén már bevetették Angliában a német „titkos fegyvert”, és „már egymillió ember halt meg”.

Másokat láthatóan a becsvágy és a szakmai előrehaladás fűtött, ám ehhez is nagyfokú előre nem gondolkodás kellett. Träger Ernő miniszterelnökségi titkár egykori irodafőnökének vallomása szerint még a Kőszegre települt nyilas vezetőség berkeiben is „minden képességével belefeküdt a munkába, szemmel láthatólag arra törekedve, hogy a munkája elismerésében államtitkárrá nevezzék ki”. Vajon meddig kívánhatta betölteni a remélt pozíciót? Takács Albert, Endre László titkárának 1945. március 25-ei Sárváron kelt rendelete hasonló csőlátásról árulkodik. Takács arról írt, hogy miniszteri tanácsosként a német Birodalommal való jó viszonyra törekszik, ezért senki se szidja a németeket, mert aki így tesz, „azt közösségünkből ki fogom zárni”. Takács meggyőződése volt, hogy személyében „az egész magyarságot képviseli”. Örök talány marad, hogy vajon milyen eredményt várt levelétől másfél héttel Magyarország felszabadítása előtt.

Természetesen a nyilas puccsot követően is akadtak olyanok, mint Borsay-Baur György miniszterelnökségi tanácsos, aki a helyén maradt, hogy zsidókat mentsen és iratokat égetve szabotáljon. A közigazgatásban tapasztalható nyílt ellenállás példái is megnőttek a nyilas puccsot követően. A budapesti rendőrség köreiben a zsidókkal szembeni utcai atrocitások megindulásával párhuzamosan

megjelennek az első fizikai erővel történő zsidóvédések, nyilasok elleni fellépések;

téves tehát a túlzó állítás, miszerint a komplett rendőrség „lábhoz tett fegyverrel nézte végig” az atrocitásokat. 

A nyilasok utasításait azonban a köztisztviselők nem fogadták passzívan. Szálasi legnagyobb ívű projektjét, mely a magyar államigazgatás Németországba költöztetése volt, a közigazgatás szigorú parancsok mellett végrehajtotta: 1945 februárjában már 30 ezer levente volt Németországban, és összességében több, mint másfél millió magyar költözött nyugatra a nyilas parancsoknak megfelelően. Ezzel együtt megnőtt a német katonák magyar civil (nem-zsidó) lakosság ellen elkövetett atrocitásainak száma is, főleg a kiköltözési paranccsal kapcsolatos ügyekben.

A teljes képet a korabeli szemlélők és a történészek is hasonlóan látták. Szászy Lajos budapesti városi jegyző szerint „mindenki megmaradt a régi beosztásában”. Teleki Éva történész, a nyilas éra feldolgozója szerint pedig „az emberek a helyükön maradtak és dolgoztak tovább”. 
Ránki György történész megfogalmazása szerint a német megszállás szinte minden kettősségét elvesztette a nyilas puccsot követően.

Az országban állomásozó német katonák száma szeptemberben még 80 ezer fő volt, ez a szám azonban október közepére félmillióra nőtt. Az országot immár hivatalosan is egy magyar bábkormányzó vezette. Ironikus módon azonban ezzel egyidejűleg a német belső iratok csakis a nyilas puccsot követően kezdtek el Magyarországra „szuverén államként” utalni. (Az ellentmondás oka, hogy míg Sztójay és államtitkárai egy törékeny status quót óvtak szervilis mentalitásukkal, addig Szálasinak már nem volt alternatívája, s saját zavart világképében egy Hitlerrel egyenrangú, autonóm vezetőnek hitte magát). A zsidóellenes atrocitások – már amennyi zsidó Budapesten maradt – immár a nyílt színen történtek, nem lehetett elbújni előlük, nem lehetett nem látni őket. 

Ennek ellenére az ország továbbra is a kollaboránsok irányítása alatt maradt. Természetesen itt egy ekkor már egyszer megtisztított közigazgatásról van szó, de így is jellemző, hogy

az ország belügyeinek továbbvitele lényegében zavartalanul folytatódott Horthy lemondását követően is.

A kormányzóra tett eskü vajmi kevéssé zavarta meg a legtöbb közigazgatásban dolgozó személy világát. A magyar közigazgatás döntő többsége – néhány kivételen kívül – felesküdött Szálasira.

Összességében elmondható, hogy a magyar közigazgatás átállása és átállítása a nyilas puccsot követően sikerrel végbement Horthy lemondásának dacára, ugyan némileg több erőszakot alkalmazva. Logikusnak tűnik a következtetés, hogy ha Horthy március 19-én lemond, ugyanilyen körülmények között vehette volna át a náci Németország és a hozzá hű magyar kollaboráns réteg a hatalmat. Sem tömeges kivégzésekre, sem pedig partizánok elleni intenzív harcra nem lett volna szükség a hatalomátvételhez.

Összesen 110 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

"Sem tömeges kivégzésekre, sem pedig partizánok elleni intenzív harcra nem lett volna szükség a hatalomátvételhez."

Félrevezető mondat. Elfedi ugyanis, hogy valószínűleg több kivégzés, gyilkosság lett volna a kormányzó korábbi lemondása esetén, noha ezekre nem a hatalomátvétel érdekében, hanem annak következtében került volna sor.

Holnap elolvasom a cikket, figyelmesen.
Nem hiszem, hogy bármit változtatna a véleményemen:
a nyilasok - főként a vezetőik - a magyarság legrosszabb arcát mutatták, ami az ezeréves történelmünkben létezett.
Ha ma összefutnék velük, ők azok, akiknek habozás nélkül nekimennék, akár puszta kézzel is, annyit ártottak ennek az országnak - és mindezt pár hónap alatt.
Felfoghatatlan.

Nem világos, hogy ebből az egészből, az október utáni események aprólékos leírásából hogyan következik az, hogyha Horthy lemond márciusban, hasonló történt volna.

A helyzet októberben nem ugyanaz volt, mint márciusban. A Vörös Hadsereg nagyon közel volt, mindenki félt tőlük. Egy ilyen helyzetben, ha nincs semmiféle vezetés, még nagyobb lett volna a káosz. A legtöbben elfogadták Szállasit, mert más nem nagyon volt, és Szálasi és az ő vezetése is jobb a totális káoszhoz és anarchiához képest.

"Összehasonlításként: napjaink utasszállítói kb. 450 km/órás sebességgel repülnek"
Annál a japán mágnesvasút is gyorsabban fog menni. A valódi sebesség a duplája.

“A magyar közigazgatásnak, a magyar hivatalnoki karnak nem vitásan volt egy európai fele is, melynek jogtisztelete, szakszerűsége és lelkiismeretessége élesen és világosan különbözött a magyar közigazgatás hatalmaskodó, dilettáns, emberi méltóságot nem tisztelő másik felétől. A magyar közigazgatásnak és hivatalnokságnak e jobbik része a zsidótörvények korszakában a zsidótörvények alkalmazását igyekezett a jogrend, a jogbiztonság keretei között tartani, s abban az időben valóban ez volt a legokosabb és leghelyesebb, amit tehetett. Bizonyos vonatkozásokban azonban (az élet-halált jelentő állampolgársági ügyek kezelése, fajgyalázási törvények végrehajtása stb.), főleg bizonyos időponttól, a német megszállás időpontjától kezdve ennél többre lett volna szükség: meg kellett volna állapítani az egész államhatalom politikai, erkölcsi és jogi törvényességének a részleges, majd utóbb teljes megszűnését és ennek megfelelően cselekedni. "
"Odáig csak nagyon kevesen jutottak el, hogy az államhatalmat gengszterbandának, rendeleteit papírcafatoknak s a velük szemben való engedetlenséget, kijátszást és hamisítást erkölcsi kötelességnek tekintsék. Ide már csak későn, október 15-e után jutottak el nagyobb számban, de az a bizonytalanság, amit az ország legfelsőbb vezetői a háborúból való kilépés bejelentésénél és a Szálasi-kormány uralomra engedésénél mutattak, még mindig elég volt számos ember megzavarásához.”
Bibó I: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés