A jobboldalnak újra fel kell fedeznie a helyi közélet fontosságát

„Akkoriban elkötelezett katolikus neokon voltam, és nem igazán voltam azzal tisztában, hogy MacIntyre érvei oda vezethetnek, hogy megkérdőjelezem saját érveimet. A szöveg érvei bonyolultak és nehézkesek, de röviden összefoglalva arról szólnak, hogy a liberalizmus egy téves univerzalizmus. Amikor a felvilágosodás különféle filozófusai azt állítják, hogy rátaláltak a racionalitás alapelveire, amelyeket bármely értelmes felnőtt el kell, hogy fogadjon, MacIntyre szerint pusztán provinciálisak, és csak a szekuláris európaiak jellemző hiteit képviselik. MacIntyre itt az ismert posztmodern állásponttal kerül egy platformra, amelyet olyan filozófusok fogalmaztak meg, mint Nietzsche és Foucault, de ahelyett, hogy elfogadná az ő relativista következtetéseiket, inkább egy harmadik utat javasol.

MacIntyre azt állítja, hogy a tomizmus az egyetlen lehetséges alternatíva a másik két opcióhoz képest. És rávilágít a »kutatás hagyományának« két fontos tényezőjére. Először is: a tomizmus tudatosan történelmi. Azaz a már létező eredményekre épít anélkül, hogy az igazság a priori ismeretét vindikálná magának. 

Másodszor: a tomizmus racionálisan igazolja a tekintélyt, a tanárok és a hagyomány múltbéli mestereinek tekintélyét. Minthogy a tekintély ezen formái szükségesek ahhoz, hogy a kutatásban előrehaladjunk, ezért racionálisan alátámasztottak. Szóval a felvilágosult értelmiségiek állításaival (sapere aude) és a professzoraik számonkéréseit elutasító ’68-os posztmodern radikálisok felfogásával szemben MacIntyre megvédi a kutatás hagyományainak tekintélyét.

De MacIntyre még ennél is tovább megy. Úgy érvel ugyanis, hogy a katolikus tomista hagyomány sikere azon múlik, hogy megmarad-e realistának és teistának, azaz megmarad-e a metafizikáról és természetes teológiáról alkotott, alapvető meggyőződésénél. Ehhez hasonlóan MacIntyre nem csak a tekintély racionalitását védi meg, hanem még a racionalitással kapcsolatos augusztiniánus álláspontot is megvédi, kivált ami az egyházi tekintélyt illeti. Megjegyezvén, hogy az ész véges – mindig hajlamos félrevezetni a büszkeség és más vétkek eredményeképpen – MacIntyre amellett érvel, hogy az egyházi tekintély fontos szerepet játszott a tomizmus történetében, azáltal előmozdítva a kutatást, hogy biztosította ezen hagyomány követőinek elkötelezettségét saját alapvetéseikhez. (…)

Kétségtelen, hogy Dreher és más konzervatív kommentárok MacIntyre művének fontos pontjairól feledkeznek meg, és az ignorált részek pont Dreher saját elképzeléseihez járulnának hozzá jelentősen. Ha MacIntyre-nek igaza van, akkor az az identitás, amit Dreher meg szeretne erősíteni, s aminek fontos része az ortodoxia, a hagyományos erkölcs és kultúra, nem érhető el anélkül, hogy sokkal mélyebben beleásnánk magunkat a helyi közösségépítésbe. MAcIntyre fenntartja, hogy ennek a közjóra, nem pedig valamilyen szektariánus célra koncentráló szekuláris projektnek kell lennie. Habár van pár utalás ezügyben a kötetben, a The Benedict Option számos fontos kérdést még csak fel sem tesz. S ami még rosszabb: nem szolgál pozitív megközelítéssel azt a szekuláris közjót tekintve, ami szükségszerűen a családok és vallásos gyülekezetek virágzása mögött áll (márpedig ez a kötet fő témája).  Dreher bizonnyal állíthatja, hogy nem ez volt a fő célja a könyvével, de ha MacIntyre-nek igaza van, nem választhatjuk el egymástól az egy bizonyos vallási hagyományban való nevelkedést a közösségi élet világiasabb szükségleteitől. 

Ha MacIntyre-nek igaza van, az amerikai konzervatívok sosem lesznek képesek kifejleszteni egy koherens és elfogadható identitást anélkül, hogy újra felfedeznék a helyi közösségi közéletet, a városokat és a mozgalmak aktivizmusát. (Lásd erről MacIntyre nemrég megjelent, városi kormányzást, mint a helyi politikai aktivitás fontos tényezőjét védelmező eszmefuttatását.) Dreher víziója a The Benedict Optionben azért beszűkült, mert nem ismeri fel a kapcsolatot a helyi közélet, az egyes ügyekre koncentráló aktivizmus (például a munkajogokért vagy az egészségügyi ellátásért való küzdelem), illetve a nemzeti szintű pártpolitika között. MacIntyre tömören összefoglalja elképzeléseit nemrég kiadott, Ethics in the Conflicts of Modernity című kötetében.”