A világ rendjének rombolóiról

2017. március 25. 9:07

Szilvay Gergely
Mandiner
A konstrukcionizmus hívei lerombolnák a világ régi rendjét. Mire megy ki a játszma?

„Szent Tamás filozófiája azon az egyetemes közmeggyőződésen alapszik, hogy a tojás tojás. A hegeliánus azt mondja, hogy a tojás tulajdonképpen tyúk, minthogy része a végtelen fejlődési folyamatnak; a Berkeley-követő azt tarthatja, hogy a tükörtojás csak annyira létezik, mint az álom, minthogy éppen olyan könnyű az álmot a tükörtojás okának, mint a tükörtojást az álom okának fölfogni; a pragmatista nyugodtan hiheti, hogy a rántotta akkor esik a legjobban, ha elfelejtjük, hogy valaha is tojás volt, és csak arra gondolunk, amikor feltörték és meghabarták. […] A tomista az emberek testvériségének fényes napsugarában áll, azt vallja, amit az egész világ józan emberei: hogy a tojás tojás és nem tyúk, nem álom vagy nem merő gyakorlati közmegegyezés, hanem való dolog, amelyet érzéseink tekintélye bizonyít, ez pedig Istentől való”vallja Chesterton.

De mit mond a konstrukcionizmus?

Felteszi a kérdést: miért félsz a változástól? Azt állítja: végső soron nincs női lényeg, nincs férfi lényeg (feministák), nincs emberi természet (Gramsci és társai), nincs nemzeti karakter, a nemzet is csak történelmi termék (Benedict Anderson), nincs állandó jelentése a szavaknak és minden csak emberi alkotás, emberi, társadalmi konstrukció.

Szerintük nincs lényeg, nincs esszencia, amit meg lehetne védeni. Minden „social construction”: a közösség, a vallás, a morál, a kultúra, a civilizáció, a hagyomány (Hobsbawm); még az ember is társadalmi konstrukció. Így szól az egyik legfontosabb kortárs intellektuális divat, egyáltalán nem csak a gender-tematizált kérdések területén.

A konstrukcionizmus még a saját szövetségeseit is megtámadta, mondván, az emberi jogok is emberi konstrukciók, nincsenek a levegőben lógó univerzális emberi jogok, amiket leakasztunk és felfedezünk, mint Kolumbusz Amerikát, azok bizony találmányok − más kérdés, hogy ettől még hasznosnak bizonyultak (Richard Rorty).

Ha minden csak a történelem és az ember terméke, akkor pedig bizony minden átpolitizálható és megváltoztatható.

*

Az egész konstrukcionista divat egyik titka az, hogy nem létező szélsőségekkel harcol, saját magát mérsékeltnek beállítva. Például a gender területét tekintve azt állítja, hogy a biológiát mindent meghatározónak tekintő, szélsőséges esszencialistákkal száll szembe, holott ez nem igaz. Mint például Kingsley Browne rámutat a nők hadseregbe való beengedése ellen írt könyvében: a biológia jelentőségét tagadók állnak szemben azokkal, akik a nevelés és a kultúra hatása mellett elismerik a biológia, a veleszületett tulajdonságok meghatározó szerepét is. A kultúraközi kutatások – mutat rá Kingsley Browne – ugyanazokat a nőkre és férfiakra vonatkozó sztereotípiákat mutatták ki szerte a világon, s ezek nagy része tudományosan is alátámasztható (a nature vs. nurture vitáról Richard Lippa professzor írt átfogó művet).

A konstrukcionizmusnak is vannak fokozatai, mérsékelttől a szélsőségességig. A posztstukturalisták például annyira úgy érzik, hogy az ember megismerőképessége nem terjed túl a saját nyelvén, hogy az általam igazán nem kedvelt Judith Butler még a biológiai nemet is nyelvi leleménynek minősíti, mivel szerinte senki nem bizonyította be az ellenkezőjét. A megjegyzése azért cinikus, mert az ő saját világfelfogása szerint ennek az ellenkezőjét bebizonyítani képtelenség, mert csak a nyelvet ismerjük; a világot pedig nem tudhatjuk, hogy milyen, csak a közvetítő közeget, a nyelvet, ami viszont torzít.

A Butler-féle posztstrukturalisták, jó ha tudjuk, „(többnyire) nem tagadják, hogy létezik külvilág; csak épp azt kétlik, hogy abból bármilyen érvényes következtetést le tudunk vonni”. Értik: többnyire!

John Searle amerikai filozófus kénytelen volt egy komplett könyvet szentelni a posztmodern antirealizmus kritikájának, némileg tragikomikus módon arra pazarolva idejét, hogy bebizonyítsa: létezik való világ, és az megismerhető. Mint rámutat: attól még, hogy tapasztalatunk és a világról alkotott képünk megfigyelői nézőpontunktól függ, még ugyanazt a világot szemléljük. Ráadásul nemcsak a külvilág, hanem az ember alkotta valóságok (intézmények, szokások, valamint például a pénz) is objektívek, s nem lehet őket akárhogy megváltoztatni. Searle kötetéből kiderül: valóban keveredett vitába olyan kollégákkal, akik szerint nem tudhatjuk, hogy a Hold az éjszakai égbolton nem pusztán az agyunk kivetítése-e. Esetleg az egész éjszakai égbolt, sőt még a beszélgetőtárs is lehet, hogy csak agyi kivetítés, mondhatnánk.

Roger Scruton a szexuális vágy filozófiájáról szóló munkájában arra világít rá: attól még, hogy például a nemi szerepek vagy a morál a történelem termékei, attól még lehet valódi lényegük. A Butler-féle nyelvészeti akrobatikát bemutatókkal szemben megfogalmazható, hogy ott követik el a fő hibát, hogy az emberi agyat izoláltan kezelik a világ valóságától – állítja Étienne Gilson tomista filozófiatörténész a poszteleji idézet szellemében.

*

A férfi és a nő biológiai-pszichológiai kötöttségeit tagadni nemes egyszerűséggel bolond álmodozás. Az emberi természet állandóságát tagadni botorság, tekintve hogy azt épp az a történelem bizonyítja (valamint a biológia és a pszichológia), amit felhoznak ellene.

A nemzetnek, hogy másik példát hozzak, igenis van etnikai magja és előzménye (ez az ún. etnoszimbolista álláspont, kétségkívül kisebbségben van, de nem söpörhető le az asztalról). De ha a nemzet a maga teljességében csak két-háromszáz éves fejlemény is, nehezen eltörölhető, és szerintem ez az eltörlés nem éri meg. Ha pedig valaki azt állítaná, nemzet nem létezik, mert sokféle emberből áll össze egy nép, sokféle érdekkel, akkor kölcsönveszem a Konzervatórium egykori szerzőjének megvilágító erejű példázatát: az iskolai osztályban van tizenöt-harminc gyerek, akik különféle személyiségek, más-más családból valók. Valószínűleg elég gyorsan baráti köröket alkotnak, akár egymással harcoló klikkeket, sőt barátkoznak más osztályok tagjaival is. De ettől még nem mondhatjuk, hogy az osztály nem létezik. Az osztály létezik. (Király Rák stílusa kétségkívül élvezetesebb az enyémnél.)

Úgy tűnik, a konstrukcionisták esetében előbb volt a cél, mint a vizsgálódás, magyarán igazolást kerestek az ember és a világ radikális átalakításáról szóló elképzeléseikhez, amit a köznyelv úgy mond: megideologizálták azt.

Az pedig, hogy a kultúra, a civilizáció emberi, társadalmi termék, nem éppen egy korszakos meglátás.

Persze, hogy az. És akkor mi van?

*

A konstrukcionisták a lényegpártiak elleni küzdelmükben arról is elfeledkeznek, hogy saját maguk alatt is vágják a fát. Vagy ha tetszik, aknamunkájuk eredménye az, hogy saját maguk is felrobbannak. Ez a konstrukcionista küzdelem ugyanis nyilvánvalóan azért folyik, hogy saját ellen-etikájuk szerint rendezzék át a világot, mivel szerintük a társadalmi konstrukciónak bizonyuló dolgok, legfőképpen a nemi szerepek, a hagyományok, a nemzetek és a vallások (mármint a kereszténység) pusztán hatalmi manipulációk és az elnyomás leplezésére szolgáltak és annak voltak az eszközei.

Kérdés azonban, ha a morál, tehát a jó és a rossz fogalma is pusztán társadalmi konstrukció, mi több, hatalmi machináció, akkor vajon min alapszik ezen voluntarista forradalom saját morális igénye? Ha nincs megismerhető és következtetésekre okot adó valóság (lásd fenti idézet), akkor mi bizonyítja, hogy a konstruktivisták jobbat fognak összehozni az eddiginél, amikor ők is ugyanúgy a nyelv rabjai, mint bárki más? Nekik honnan van igazolhatóbb hozzáférésük a valósághoz az új rend megalapozásához? Anélkül ugyanis az új rendet is épp ugyanúgy kétségbe lehet vonni.

Hiszen a jó fogalmát, mint az emberi elnyomás eszközét, dekonstruálták. Az általuk áhított új „rendről” (bármit is képzeltek, gondoltak erről) nem mondható el ugyanúgy, hogy bocs, ez is csak egy társadalmi konstrukció? Ha ugyanis az aláásáshoz a régi rend, az ancien régime esetében elég volt annyi, hogy azt emberi tákolmánynak minősítettük, akkor az új rend(etlenség) diszkreditálásához is épp elég ennyi.

A konstrukcionizmus lelkesen kihúzta saját maga alól az igazolhatóság lehetőségét. Mi csak egy whiskyt és egy szivart kérünk. A tévében film megy, a jelenetben épp a szakadék szélén áll a kapitalizmus; a marxizmus meg egy lépéssel előtte, önfeledt örömmel üvöltözi, hogy a szakadék igazából csak az agyunk alkotása, nem is biztos, hogy ott van. A szakadék nyelvi-hatalmi csel, társadalmi konstrukció.

*

Mi a konstrukcionistákkal szemben úgy látjuk: attól még, hogy valami társadalmi „konstrukció”, alkotás, s hogy megváltoztatható, nem biztos, hogy megváltoztatandó. Ráadásul a morál isteni alapítása egész jól igazolható, márpedig mi van, ha kötelezve vagyunk arra, hogy egy bizonyos módon konstruáljunk morált?

Mi van, ha egy társadalmi konstrukciónk bevált, mert a történelmen kívüli valóságban gyökerezik? Ha a nagy újrakonstruálás után mindenki teljesen privát elképzeléseit követhetné (kivéve persze a régi rend félreállítandó híveit),

rövid úton felszámolná magát az emberi közösség, elvesztvén saját közös alapjait.

De ekkor valami esszencialista betolakodók gyorsan el is tudnák törölni a szélsőséges individualista lótuszevők safe space-köztársaságát (ami sem köz nem lenne, sem társaság, de mindegy).

Akármilyen emberi alkotás is a civilizáció és a kultúra, elég sok esszenciát találunk benne. A teljes építészeti, művészeti, filozófiai hagyomány például meglehetős esszenciaként adódik számunkra. Az emberi kreativitás és géniusz nagyszerű alkotásai ott állnak városainkban (városaink is azok), múzeumainkban, falainkon, polcainkon. Hiába konstrukció a firenzei katedrális, eléggé esszenciálisnak hat. Én át sem építeném. A szellemi katedrálisok után a fizikai katedrálisoknak is neki lehetne menni, és akkor a konstrukcionisták a Buddha-szobrokat dekonstruáló talibánnal jutnának közös nevezőre.

Azt senki nem vitatja, hogy a kultúra emberi termék, még a keresztény gondolkodók sem. A rugózás azon megy, hogy mi az eredete és a jelentősége. A keresztény kultúrafilozófia nagyjai úgy vélik, hogy a kultúra a teremtés folyamatának folytatása az ember által. Keresztény szempontból mondhatnánk, hogy a feladat a lényegalkotás: azon túl, hogy igenis vannak esszenciák, amelyek adottak számunkra és rajtunk kívül álló okokból nem tudjuk/nem jó ötlet megváltoztatni őket (biológiai, pszichológiai esszenciák, vagy épp a természet), társadalomként létre kell hoznunk és fenn kell tartanunk, tovább kell adnunk más esszenciákat. Ebből a szempontból, keresztény nézőpontból a dekonstruálók a Teremtés ellen lázadnak, azaz, akarva-akaratlan, a Teremtő ellenségének munkatársai. Hát, én nem akarnék ilyen főnököt, de nem az én dolgom.

Vallási szempontokat mellőzve meg szimplán annyit mondhatunk, hogy amikor az átalakítók biztosítanak minket, hogy csak minimális korrekciót hajtanak végre a civilizáción, hogy mindenki úgy élhessen, ahogy akar; akkor általában az lesz a vége, hogy igazából kiderül, nem elég meghúzni a csavarokat, hanem le kell cserélni a kárpitot, újra kell fényezi az egészet, sőt le kell cserélni a kasznit, aztán az alvázat, aztán ki kell cserélni a motort, mindent. Ahhoz, hogy a kis változás működjön, nagy változások kellenek, különben csak formális lesz az újabb és újabb kisebbségek szabadsága, nem szubsztanciális, nem fogják magukat biztonságban érezni! (Érdekes, a szabadságnak van esszenciája.)

A régi világrend magamfajta apologétái készséggel elismerik, hogy az emberi kultúra és civilizáció társadalmi alkotás. Mi sem nyilvánvalóbb, ezért kár évekig filozófiát tanulni az egyetemen és hiábavaló a könyvtárban fonnyadni. Az emberi természetet és a morált tekintve már vannak vitáink, ahogy a valóság és igazság megismerhetőségét tekintve is.

De mivel a filozófiai újbeszél hívei elfelejtették igazolni saját álláspontjukat, maradnánk feléjük esszencialista tisztelettel. Addig a konstrukcionizmust csak öngyűlölő nyugatiak hiábavaló konstrukciójának tartjuk. És ragaszkodunk a bevált társadalmi konstrukcióinkhoz.

Összesen 104 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Mint mindig, most is igaz szellemi élvezet Szilvay Gergelyt olvasni.
Ránk is fér egy kis elméleti megalapozás.
Köszönöm.

A világ rendjének rombolói a filozófusok, az ideológusok.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés