Trump: vissza a természethez

2017. január 20. 10:04

Batiszkáf
Mandiner

Most őszintén: ezt az embert képesek voltak megválasztani? Igen − és mi sem természetesebb.

Batiszkáf írása


„Milliókkal több szavazatot kapok, mint Kasich. És nem értem, miért [keːsik]-nek ejtik a nevét. Úgy kell írni, hogy i-c-h. Amikor csak látom, azt gondolom, hogy [keːsiʧ]. De [keːsik]-nek ejtik. Szóval igazán odateszem magam, hogy jól ejtsem. De most tényleg... nem lehetne megkérni őt, hogy változtassa meg a neve betűzését? Nem lehet ilyet? Annyira nevetséges.”

Most őszintén: ezt az embert képesek voltak megválasztani?

Igen − és mi sem természetesebb.


Amit ebben a (még áprilisban, a republikánus előválasztások idején készült) videóban látunk, az valami egészen káprázatos a maga nemében. A teljesen öncélú, gátlástalan és gyermeteg − nincs rá jobb szó baszogatásnak olyan tour de force-a, olyan felülmúlhatatlan magasiskolája ez, hogy eláll a szó.

Az égvilágon semmi nem indokolja és magyarázza ugyanis, hogy Donald J. Trump a neve ejtése miatt froclizza a szintén az elnökjelöltségre hajtó John Kasich-et: ilyen mérvű képtelenséggel szemben meg vagyunk lőve. Hiszen azt még talán fel tudjuk dolgozni szerény kognitív eszközeinkkel, amikor azzal támadja be ellenfelét, hogy gusztustalan módon eszik. Arról végső soron Kasich valóban tehet; ha elfogadjuk azt a Blikk Nők-szagú igazságot, hogy az evés sokat árul el rólunk (vö.: mutasd az aranyérkenőcsöd, megmondom, ki vagy!), tulajdonképpen jogos a felvetés.

A névaffér azonban más. Hiába is próbálja, ezt a húsz másodpercet sehogy sem bírja megkörnyékezni az értelem, képtelen bármilyen logikus narratívába illeszteni: kínlódik, izzad, aztán nyöszörögve megadja magát a létezés abszurditásának. Trump itt lép elő Gide-hőssé, aki megvalósítja a tökéletes action gratuite-et, a minden racionális indítékot nélkülöző cselekvést. Nyálunk csöpög, le vagyunk nyűgözve. Miért nem készics? És tényleg: miért?

Trump angyali nemtörődömséggel lép túl a modernitás György Péter-i értelemben vett paradigmahorizontján. Rámutat arra, hogy az ember nem azonosítható pusztán az ész száraz, illedelmes józanságával. Trump lényünk olyan kétes vonásait csillogtatja meg, melyek meglétét átalljuk bevallani magunknak: mint valami ócska lufit, kegyetlenül leránt bennünket az aufklér ábrándok magasából. Képünkbe vágja pátoszos hazugságainkat. Az emberi lélek talányos komplexitásáról tesz tanúságot minden megmozdulása. Ezért állunk olyan megdöbbenten előtte. Ezért nem tudjuk levenni a szemünket róla.

mullally-trump-2-1333x2000.jpg

Amellett próbálok érvelni, hogy Trump megfékezhetetlen, ellentmondást nem tűrő természete, mely hol infantilis kirohanásokban, hol végtelen nyerseségben, hol szimpla taplóságban, hol kivagyi nárcizmusban, hol pedig sistergősen szellemes riposztokban nyilvánul meg: erény.

Azt persze lehet vitatni, hogy államférfiúi erény-e; hogy alkalmas-e egy ekkora hatalommal járó tisztség betöltésére az az ember, aki hagyományos hajnali tweetömlenyeiben még megválasztása után is a legmagátólértetődőbben fényezi magát volt tévéműsora S.Z.É.D.Ü.L.E.T.E.S nézettsége okán, élcelődik a helyére lépő Schwarzenegger szánalmas bukásán, rimánkodik a Saturday Night Live siralmas paródiái miatt és így tovább.

Az állam élére jutott személytől elvárnánk, hogy önkontrollt gyakoroljon, hogy nagyvonalú legyen, hogy elszakadjon olyan mulandó problémáktól, mint hogy Meryl Streep valóban jó színésznő-e. Nem mintha nem volna egészen röhejes képmutatás efféle ragyogó kvalitásokat számon kérni olyasvalakin, aki demokratikus keretek között, vagyis arctalan és stupid tömegek tetszéséért kuncsorogva és önmagát ily módon törvényszerűen százszor és százszor is lealjasítva szerezte meg a pozícióját.

Donald J. Trumpot, a kapzsi, felszínes multimilliárdost én távolról sem tartom eszményi államférfinak, ám demokráciában eszményi államférfiaknak nem szokásuk hatalomra kerülni. Hajlamos vagyok ugyan némi lenge nihilizmussal viszonyulni a modern közélet eseményeihez, eseményecskéihez, de nem csak ez mondatja velem, hogy Trumpot semmivel sem gondolom alkalmatlanabbnak az elnöki posztra, mint bárkit abból a perfid politikusfajtából, amelyik a demokratikus közéletet uralja. A nagy központi tuti persze megkívánja, hogy a tisztes államférfi ismérvének tekintsük azt a sápadt, kifinomult középszerűséget, amivel az utóbbi a galádságait palástolja, hogy hanyatt vágjuk magunkat attól az utánozhatatlan eleganciától, amivel újabb és újabb szöget ver a nyugati civilizáció koporsójába. Épp ezért már csak természetes, hogy kedveljük a harsány, csapongó, majomkodó, kioktató, mutogató Trumpot, még ha nem is vagyunk biztosak benne, hogy mennyit tud (vagy akar) valóra váltani ígéreteiből.

Igen, kedvelem Trumpot. De ez a rokonszenv nem is annyira a konkrét politikai tényezőnek, mint az általánosan emberiről szóló elbeszélésnek jár. Trump egy nagy, közös élmény, mely erőszakosan átmozgat bennünket, melyet önkéntelenül is mindenki magára vonatkoztat.

Nem csupán arról a fokozott figyelemről, azokról az indulatokról van itt szó, amiket egy amerikai elnökjelölt óhatatlanul megkap és kivált: a tárgyalt jelenség elementárisabb erőket szabadít el. Talán helyesebb lenne úgy fogalmazni, hogy Trump olyan, mint a tábortűz vagy az égen a felhők: ki-ki a maga legtitkosabb démonait, félelmeit, szorongásait, vágyait, kívánságait, meggyőződéseit látja felsejleni benne reszketegen, révületesen, megkísértően, megragadhatatlanul. Trumpot mindnyájan ösztönösen kontemplációnk tárgyává avatjuk. (Noha a metafizikai trumpizmus kidolgozása még várat magára.) A trumpi habzás láttán az a megrendítő ámulat fogja el az embert, amelynek Szép Ernő adott hangot az Ákom-bákomban: „Hogy fejtsem meg? Hogy értsem? Mit csináljak? (...) Mi van amott a hídon, micsoda szépség, / Mily bánat, mi köze hozzá szívemnek?” Trump minden mozdulata, minden megnyilvánulása mélyen ismerős és mégis: nyugtalanítóan-nyomasztóan kiismerhetetlen. Trump olyan, akár az emberi természet. Az az emberi természet, melynek létezését a modernitás felháborodottan tagadja.

cgwl99dwsaatvne_jpg_large.jpg

Ne legyenek kétségeink afelől, hogy Trump kritikusait éppen ez a vonása bőszíti leginkább. A festett hajú, otromba, vén ripacsban, az émelyítően giccses penthouse-ában ikszedik kelet-európai modellfeleségével élő pojácában nem az zavarja őket, hogy előnytelen emberi tulajdonságai vannak, hanem pusztán az, hogy emberi tulajdonságai. Az ún. hangadók vég nélkül nyafognak amiatt, hogy Trump tapasztalatlan és fölkészületlen; valójában persze az nyomja a lelküket, hogy nem járta meg a demokratikus politika szokásos stációit, így pedig nem tudták kiirtani belőle spontaneitását, szertelenségét, keresetlenségét, rokokósan  túláradó emberszerűségét. Trumpba nem volt alkalmuk beleprogramozni a minden egyéni gondolatot elemésztő, simulékony személytelenséget, a globális utópizmus kódjait, a posztmodern turbóerkölcsöt és ennek az erkölcsnek a sajátos antinyelvét.

Márpedig a rendszer, amelyben élünk, kizárólag a totális ideológiai-morális elgépiesedettség állapotában képes fennmaradni, ahol minden olyan mesterien időzített, kiszámított és lélektelen, mint Hillary Clinton kacaja.

*

Trump jelentőségét nem az ehhez hasonló irományokból, sokkal inkább a YouTube-on ezrével hemzsegő ultimate Trump funny moments compilationökből fogjuk megérteni. Ezekben időről-időre előrukkol azzal a kedélyes magánszámával, hogy valami profánabb bekiabálás − pl. Ted Cruz is a pussy!  hallatán felháborodást mímel, fennhangon elhatárolódik, majd a biztonság kedvéért elismételteti a kijelentést a bekiabálóval, hogy kezét magasba dobálva szörnyülködjön még egy sort. De az is előfordul, hogy ásványvizes flakont szorongatva parodizálja a kiszáradásra hajlamos Marco Rubiót. Amikor nemezise, a Fox News-os műsorvezető Megyn Kelly egy interjúban felteszi neki a kérdést, hogy ugyan miért nevezi őt rendszeresen libának, Trump eljátssza a tudatlant, majd egy bájos bocsi!-val húzza ki magát a helyzetből. Más politikustól végtelenül szánalmasnak hatna az ilyen viselkedés, Trump előadásában valahogyan mégis ellenállhatatlan. Camille Paglia (egyébként liberális, feminista szerző) egyenesen úgy fogalmaz, hogy Trump nagyszerű stand-up komikus, s hogy jobb műsort csinál, mint a mai hivatásos humoristák nagy része.

Vonzerejét azonban nem csak a humor magyarázza. Trumpból nem hiányzik a bosszúvágy és a káröröm, és ritkán hagyja ki azokat az alkalmakat, amikor elégtételt vehet valamelyik ellenségén. Nem felejti sérelmeit; mindeközben dacosan kitart azok mellett, akik hűek hozzá. Nem tűri az okvetetlenkedést, az okoskodást, az alattomosságot: gondolkodás nélkül tüzet nyit azokra, akik az útjába pofátlankodnak. Nyilvánosan szégyenít meg becstelen újságírókat, oszt ki celebritásokat. Követeli, hogy a kamerák ne csak őt, hanem hatalmas tömegeit is vegyék; tudni akarja, hogy Clinton hova tűnt a demokrata elnökjelölti vita szünetében, majd undorkodva hozzáteszi, hogy ő bizony tudja, de inkább nem árulja el. Szüntelenül túlzásokba esik. Vörös arccal méltatlankodik, jóízűeket nevet. Orránál fogva vezeti a médiát: feszülten várt, végül alig két mondatban megejtett birther-ügyi nyilatkozata előtt több tucatnyi veterán vonul fel hozsannázni őt. Ki fog fizetni a falért? Hát persze, hogy Mexikó. Nem hisz a bocsánatkérés és a megbánás intézményében, és leginkább önmagát tartja a példaképének. A látszatok, benyomások, hangulatok, indulatok szövevényének kifürkészhetetlen mélyében pedig ott rejtőzik valahol Donald J. Trump is.

Január huszadikán az emberi természet költözik be a Fehér Házba.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/108175

Ajánljuk még a témában