Téli történetek

2015. december 25. 14:11

Széki Soós János
FolkEmbassy Kultúrblog
A hajnali vonat visító füttye ma is a bonchidai Taraballó-hágót szegélyező rőt fenyők fölé szállt; ilyenkor állapodik meg falunkban a tartós hulló idő, mondja apám.

„A hajnali vonat visító füttye ma is a bonchidai Taraballó-hágót szegélyező rőt fenyők fölé szállt; ilyenkor állapodik meg falunkban a tartós hulló idő, mondja apám. A sokéves megfigyelései alapján kinyilatkoztatott időjárásjóslásának magyarázatát máskorra halasztja, mert elindul a csűr felé. Elszánt léptei hangtalanok a porka hóban, nyomai süppedő horzsolások, mint megtévedt egereké a lisztesláda fehér őrletében. A vihar tépte csűrépület gerendafalának döntött, kiszolgált nyírág söprű után nyúl, hótalanítás gyanánt néhányszor csizmájához verdesi, aztán alaposan körbetapogatja, majd rövid gondolkodás után hóna alá kapja a nyelétől már megfosztott száraz venyigegúzst, és a sütőkemence eresze alá viszi, jó lesz hevíteni valónak. Új hó, új söprűt követel! – kiáltja vidáman felénk, aztán éles baltáját alkarjára akasztva Árnyas-erdő felé irányozza útját, ahol hibátlan vörösgyűrű vesszőket vághat, s ha már arra jár, erdészi minőségében leereszkedik Árnyas-gödrébe is, hadd lássa, nem tettek-e kárt tavaszi akácültetvényében az örökösen rágni óhajtó agancsosok.

Derekas havazásba kezdett az ég, csak úgy, ihlet nélkül. A falu házait, kertjeit, utcáit december fehérre szapult vászonfátyla leplezi. Az Utcakút vályúját fényes szőrű, éjfekete bivalyok állják körül, messziről nézve mintha egy hosszú gyászlobogót vontak volna a durva bárdolású itatóvályú köré. Utcabeli öreg prímásunknak még e képhasonlattól is menten rossz kedve támadna, a gyászról mindig az jut eszébe, hogy olyankor fekete homály takar mindent, elnémul a hegedű, s nem nyílik dúdolásra a száj. Tétlenül fogynak napjai, a szűk udvaron kapirgáló néhány aprójószággal villogó szemű asszonya is elbír, a ház végéhez ragasztott lyukas tetejű disznóólban csak a tavalyi malacocska böllértől való nagy félelme rekedhetett benn, üres, akárcsak hétköznapokon a templomi persely. Legtöbbet ágyban van, hanyatt szeret feküdni, ősz feje alá kulcsolva két tenyerét, s van úgy, hogy órákig nézi a falra akasztott repedt hegedűjét, miközben a nyári lakodalmak nyújtotta örömökre, a nyűtt vonóba húzott ropogós pénzekre, mézelt köményes pálinkákra, zamatos sült húsokra, a jókedvű vendégek kínálta illatos cigarettákra gondol. Aztán az is előfordul, hogy naponta többször leakasztja a tőle kéznyújtásnyira lógó hangszert, finom ujjmozdulatokkal hangolja, ilyenkor nem használ vonót, penget; vonóját csak akkor emeli le a vaskos szögről, ha muzsikálni hívják. Hírét vette, hogy készül hozzá a cigányfogadó legény megfogadni őt és bandáját az ünnepi bál- és táncmulatságokra. Ez oly serkentőleg hatott rá, hogy szinte kiugrott ráncos bőréből, tőle szokatlan, gyors kézmozdulattal lesöpri az oldalához simult tarka macskát, beszólítja havat söprő, kopott hárászkendőbe bugyolált oldalbordáját, hogy inget, nadrágot készítsen elő, mert halaszthatatlan dolga akadt a faluban. Megnézi kollégáit, élnek-e vagy halnak, s a tavalyi erejükből vajon tartalékoltak-e az idei karácsonyi vigadalmak lebonyolítására is? Vártunk már, mondták szinte egyszerre, a bibircsókos kontrás meg a műfogsorát örökké nyelvével bökdöső gordonos. Itókával nem tudták kínálni, így hát nem sokat időztek a nagyobb füstszagot, mint meleget árasztó szobában, elmentek hárman a kocsmába, bár pénzük sem volt. Úgy tartja a szóbeszéd, hogy a jó zenésznek mindig akad, aki fizet egy deci pálinkát, ünnepek táján még a gyengébbeknek is… Az első pohár seprővel a víg kedélyű kocsmáros tisztelte meg őket, amit büszkén emeltek az újonnan érkezők felé, megkülönböztetett figyelmet szentelve a házasulandó fiút nevelő apák irányába, hátha valamelyikük őket fogadná meg, ha a legényben is felgerjedne ama szent házasságra való vágy.”

 

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés