Emberismeret

Etikaoktatás: „ez nem pusztán erkölcstan, maga az ember”

2015. április 29. 9:12
Mint emberek, akaratunk és döntési képességünk van, ezért van felelősségünk is, tetteink pedig erkölcsi megítélés alá esnek, s ezért fontos az emberismeret és etika oktatása – mondja Körmendy Károly, a Budapesti Egyetemi Katolikus Gimnázium igazgató-helyettese a Mandinernek. Körmendy majd’ félezer etikatanár megkérdezésével készített felmérést az etikaoktatás helyzetéről. Szerinte ennek az órának a beszélgetésről kellene szólnia, ez hiányzik ugyanis legjobban a diákok életéből. Interjúnk.

Nem fél a szociológusoktól?

 
Nem, miért kéne félnem tőlük? Mindenki végezze a munkáját. Ha a felmérésre kérdez rá, amit az etikatanítás jelenlegi helyzetéről készítettem, az nem nevezhető klasszikus értelemben vett kutatásnak; mindössze egy felmérésről, helyzetképről van szó. A Sapientia Főiskola mentortanárai felé érkezett felkérés egy előadás megtartására, melynek témája az etikaoktatást jelenlegi helyzete volt. A felvetett kérdésre volt valamilyen rálátásunk, mivel tanítunk a főiskolán, és a hallgatóink az ország minden részéből érkezve beszámolnak tapasztalataikról. De hogy szélesebb körben juthassunk információhoz, megkerestem a KLIK 196 területi vezetőjét, hogy ha az általam összeállított kérdőív kérdéseivel egyetértenek, küldjék tovább az általuk működtetett iskolákba. 464 választ tudtunk kiértékelni, ami az előadásunk háttereként szolgált. 
 
Mi az etikaoktatás múltja?
 
A rendszerváltást követően felmerült, hogy be kellene vezetni az erkölcstanoktatást a közoktatási intézményekbe. Az első reflexiók az intézmények, szülők, tanárok részéről egyaránt pozitívak voltak, míg valaki fel nem vetette a kötelező hittanoktatás kérdését. Ettől kezdve az erkölcstanra úgy tekintettek, mint valami bújtatott hitoktatásra, ami mindmáig érezhetően rányomta a tantárgy oktatása körüli vitákra a bélyegét. Személy szerint úgy gondolom, ha „rendszert váltunk”, nem lehet 180 fokos fordulattal mindent egyszerre lesöpörni az asztalról és hasonló elképzelésekkel annak ellenkezőjét bevezetni. Nem biztos, hogy az a jó megoldás, hogy „tegnap kötelező úttörő, holnaptól kötelező hittan”. Ez ellenérzéseket és ellenállást szül. 
 
Ebben az időben látott napvilágot a Zsolnay József vezette Országos Közoktatási Intézet Embertan műhelyéből egy egyedülálló magyar kezdeményezés, az emberismeret tantárgy gondolata, mely a leíró és a normatív embertudományok ötvözetét alkotta. A tantárgy beszélgetésen, szerepjátszáson, kutatáson alapult. S mert a közhangulat olyan volt, amilyen, annak ellenére, hogy a NAT keretében legalább félezer iskolában megkezdődött az oktatása, mégsem aratott osztatlan sikert. A polgári kormány kerettantervében a tantárgy csökkentett óraszámmal ugyan, de megmaradt. Az újra minisztériumi vezetéshez jutó liberális kormányzat, melynek a nevéhez fűződik a tantárgy bevezetése, sem tett semmit azért, hogy magasabb óraszámot biztosítson a tantárgy számára. Sőt! Az emberismeret tantárgy is áldozatává vált (más újonnan bevezetett tantárggyal együtt: médiaismeret, társadalomismeret) a kötelező óraszámcsökkentésnek.
 
A tantárgyat szélesebb körben való megismertetéséért, elfogadtatásáért, a pedagógusképzésért nagyon sokat tett Kamarás István, Lányi András és Homor Tivadar. Kamarás tanár úr vezetésével a veszprémi egyetem ember-, erkölcs- vallásismeret szakos hallgatóival 2004-ben létrehoztuk az Etikatanárok Egyesületét. Jártuk az országot, előadásokat, konferenciákat tartottunk. Tapasztalataink azt mutatták, hogy bár voltak iskolák, amelyek nagy hangsúlyt fektettek az emberismeret önálló tantárgyként való tanítására, többségben mégis azok voltak, akik, élve a lehetőséggel, más tantárgyak tananyagába integrálták a tananyagot.
 
 
Önök szorgalmazták az etika/hittan kötelezővé tételét?
 
Kamarás tanár úrék szívós, kitartó munkája eredményeként annyit tudtunk elérni, hogy amikorra már szinte véglegessé vált a tantervi szerkezet, fogadtak bennünket a minisztériumban. Két kérésünk volt: hogy iskolatípustól függetlenül mindenki számára legyen elérhető az emberismeret, illetve, hogy a tantárgy nevét (emberismeret, etika) ne változtassák át se erkölcstanra, se pedig etikára. Kérésünk bólogatásra igen, meghallgatásra nem talált. 
 
Miért tartották szükségesnek a névváltozás körüli kérdést?
 
Egyfelől tudtuk, hogy az etika, mint elnevezés ma milyen megítélés alá esik; másfelől azáltal, hogy az oktatáspolitikában sincs konszenzus a politikai erők között, így láttuk volna leginkább biztosítva a tantárgy túlélési lehetőségét. 
 
Miért szerették volna, hogy az egyházi iskolákban is legyen emberismeret?
 
A tantárgy tartalmi összetevői azzal, hogy nevet váltott, semmit sem változtak. Itt nem pusztán erkölcstanról, hanem magáról az emberről van szó. Embertan, antropológia, filozófia, pszichológia, kommunikáció és megannyi minden más. Az emberből indul ki, s mivel, mint emberek, akaratunk és döntési képességünk van, ezért van felelősségünk is, tetteink pedig erkölcsi megítélés alá esnek, így kapcsolódik a tárgy az erkölcstanhoz is. Olyan ez, mint a Kodály-módszer. Igazi magyar találmány. De úgy látszik, a sorsa is hasonló. Mindenesetre nálunk, a Budapesti Katolikus Egyetemi Gimnáziumban a hittan mellett szorítunk helyet az emberismeretnek is.
 
Pusztán az etika, mint tantárgynév kapcsán felmerül, hogy lehet-e bemagolandó tananyagként erkölcsös viselkedésre nevelni a diákokat  hiszen valószínűleg a jellemet inkább a gyakorlati nevelés formálja, nem a tananyag.
 
Pont ez az a felfogás, amit a közvélemény is tükröz. Ez az óra nem valami viselkedéstan óra. Sokkal több annál. Rólad, rólam, mindannyiunkról, az emberről szól. S ha már a jellemformálásról beszélünk: az ember sokkal inkább a tetteivel, mint sem a szavával nevel. 
 
De osztályozzák azért, nem?
 
Sok helyen igen, gimnáziumban érettségizni is lehet belőle, így muszáj osztályozni. Az általános iskolákban viszont működik az a gyakorlat, hogy írásban értékelik a tanulók munkáját. 
 
 
Mi történik egy etika órán?
 
Kétféle irányt lehet megfigyelni, Az egyik a tankönyv szerinti hagyományos módszerekkel vezetett információszerzésen alapul; a másik, amit én is preferálok, az a beszélgetést, vitát, játékot, szerepjátszást előtérbe helyező oktatási forma. Pedagógusként ugyanis azt vesszük észre: bár nagy igénye lenne a gyerekeknek arra, hogy beszélgessenek velük, erre kevés időt fordítanak a családban. Az iskola nem tudja a családot és a szülőket helyettesíteni, de például az etika órák kapcsán tud enyhíteni a gyerekek ez irányú hiányérzetén. Ezért is szomorít el az a hecckampány, ami most a vasárnapi boltbezárások körül a média segítségével kialakult. A szupermarketban, ahol vásárolni szoktam, a pénztárosok elmondásuk szerint nagyon is örültek a vasárnapi zárva tartásnak, mert nem egyedül kell tölteniük a szabadnapjukat, hanem a családjukkal lehetnek. Sokszor tapasztaljuk azt, hogy nincs család a gyerekek mögött; és nem csak azért, mert elválnak a szülők, hanem mert nincs ideje a családtagoknak egymásra. A szülők fáradtak, ingerlékenyek, megszületik a veszekedés, az egymástól való eltávolodás. Nemrég olvastam egy cikket arról, hogy az utóbbi években csökkent a táppénzes napok száma, viszont az egészségi állapota az országnak nem javult. Sokszor betegen vagy a gyerekeket betegen otthon hagyva munkába kell állni a szülőknek, hogy a munkahelyük biztosítva legyen.
 
Kikkel beszélgetnek a gyerekek?
 
Évekkel ezelőtt készítettem egy felmérést ebben a témában. Különféle kérdésköröket érintő vizsgálatom eredményeként azt lehetett megállapítani. hogy leginkább az azonos korosztályból származó barátok, haverok a beszélgetőpartnerek. Őket követik az idősebb testvérek, majd az anyák. Eztán jön egy hatalmas űr, amit az apák és a pedagógusok zárnak. Ezen azért érdemes elgondolkozni, mert a kommunikáció nagy része a korosztályos közegben zajlik, ami teljesen természetes, de sajnos nagyon kicsi a mögöttes kontroll. A korosztályos közegben a felmerülő problémák azonosak; megoldásként pedig az ötletelés szintjére szorítkoznak a tapasztalat és rálátás hiányában. Ezért is fontosak lehetnek az etikaórák, mert ha jól végezzük a dolgunkat, akkor tudunk kontrollhátteret biztosítani a korosztályos beszélgetésekhez. 
 
És beszélnek a diákok?
 
A kamaszok már szemérmesebbek, mint a bármiről beszélő alsósok, meg úgy gondolják, nem kell mindent a tanár orrára kötni. De voltak megdöbbentő élményeim az elmúlt tizenegy év alatt. Néha belefutunk érdekes, de akár veszélyes dolgokba is. Ezért fontos, hogy az etikatanár tudja és ismerje, meddig tart az ő kompetenciája, és mikor kell szakember segítségét igénybe vennie. Az említett felmérés kapcsán ezt a válaszadók ki is emelték, hogy szükségük lenne szakemberek (pszichológus, stb.) jelenlétére az iskolákban. Visszatérve a kérdéshez: nagyon szeretem a filmeket, irodalmi szemelvényeket, de akár az újságcikkeket is, mert azokról könnyű elkezdeni beszélgetni. S aztán azt vesszük észre, hogy néhány mondat után már magukról, a saját tapasztalataikról beszélnek a gyerekek. 
 
De etika tankönyv is van.
 
Van, sokféle, de én etika órára nem írnék tankönyvet, tanári segédkönyvet annál inkább. Egy etika tankönyvet úgy tudnék elképzelni, hogy a felvetett kérdésekre a főbb filozófiai irányzatok erkölccsel kapcsolatos felfogását párhuzamosan szerepeltetném. Így lenne értelme, de ez valószínűleg lexikon méretűvé nőné ki magát. Kamarás Istvánnak van az én elképzelésemhez hasonló szellemben írt tankönyve. Viszont szöveggyűjteményekre, filmgyűjteményekre, játékgyűjteményekre nagy szükség lenne. Ez a felmérésből is kiderült.
 
Etika terem a Budapesti Egyetemi Katolikus Gimnáziumban
 
Van olyan diákja, akinek a kedvence az etika?
 
Volt, és remélem, van is. Év végén, amikor elköszönünk egymástól leiratom velük, hogy kaptak-e ezektől az óráktól valami olyat, amiért érdemes volt heti rendszerességgel bejönni az etika terembe. Jók a tapasztalataim. A diákjaim sokszor jó ötletekkel, tanácsokkal látnak el a jövőt illetően. 
 
Akkor szeretik az etika órát a diákok?
 
Úgy gondolom, igen. Van olyan osztályom, amelyik két félévvel meghosszabbította a számukra előírt foglalkozáskeretet. A szülőktől is kapok visszajelzést. Arról számolnak be, hogy számos konfliktus került nyugvópontra az etikaóráknak köszönhetően.
 
Országosan hogy állnak a szülők és a tanárok az etikához?
 
A felmérésből azt lehetett leszűrni, nincs nagy ellenvetés. Igazából ott látszik nagyobb ellenállás a szülők részéről, ahol a tantestület részéről is ellenvetés van. Ahol a pedagóguskar pozitívan áll hozzá, ott a szülők is szeretik. Tolna, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Hajdú-Bihar, Győr-Moson-Sopron megyékben a legnagyobb az elfogadottsága, a legnagyobb ellenállás pedig Budapesten mutatható ki. De rögtön tegyük hozzá, hogy ez nem egy kutatási eredmény, és mindössze 464 válasz alapján mértük fel a jelenlegi állapotot. 
 
Adódik a kérdés: azokban a megyékben is szeretik az etikát, ahol magas a cigányság lélekszáma?
 
Tizennyolc évet dolgoztam a nyolcadik kerületben, egy állami általános iskolában, és azt tapasztaltam, ha a romák felé szeretettel fordulok, ők is szeretettel fordulnak felém. Ha foglalkozom a gyerekükkel, azt nagyon értékelik, és akkor ezt a gyerekkel szemben is felvállalják. Mindenesetre szerintem azért támogatják szülők, pedagógusok kölcsönösen ezeken a területeken az etikaoktatást, mert érzik a szükségességét.
 
És Budapest miért nem szereti?
 
Budapest az Budapest. Személytelenebb mint a vidék. Mások a kapcsolatrendszerek, a kapcsolódási pontok az embere között. És ez az intézményi struktúrán belül is megmutatkozik. 
 
Megint egy felmérés: a budapesti fiatalok frusztráltabbak, a vidékiek pedig elégedettebbek, pedig Budapesten több a lehetőség.
 
Etika órára vittem be a következő történetet: apa elviszi a gyerekét vidékre a városból, hogy lássa, milyen nagy ott a szegénység, s tudja értékelni a városi életet. A gyerek megköszöni az apjának, mert látta, hogy míg nekik egy kutyájuk van, azoknak négy; míg ők otthon villannyal világítanak, nekik világítanak a csillagok; s amíg nekik nagy kertjük van, a vidékieknek ott a rónaság. Szóval a gyerek rádöbbent, hogy mennyivel gazdagabbak a vidékiek. S még azt is megjegyezte: ott leült a család egymással beszélgetni, „te meg anya viszont sosem vagytok otthon”. A küzdelem fontos dolog, sokat beszélgetünk róla és kapacitálom is a diákjaimat, hogy küzdjenek meg a tanulással. Amiért megküzdünk, az sokkal fontosabb az életben, mint amit készen kapunk. A vidékieknek pedig talán jobban meg kell küzdeniük magukért.
 
 
Itt ülünk egy budai egyházi gimnáziumban – egy kívülálló elsőre valószínűleg a budai keresztény polgárság jól nevelt gyerekeit fogja a diákokban látni.
 
Nem az egyházi iskolákról beszéltem. Az egyházi iskolák mindig a békesség szigetei voltak, mivel bennük van egy közös nevező, ami alapján nevelünk: közös az értékrend. Másrészt, akik egyházi iskolába viszik a gyerekeiket, eleve ilyen értékrendűek, vagy szeretnék, hogy a gyerekeik ilyen értékrendben nevelkedjenek. Egyébként a mi tanulóink több mint egyharmada Budapesten kívül lakik. A metró, a hév és a vonat hozza be őket hozzánk. A felmérés adatai viszont azt támasztják alá a fővárossal kapcsolatban, amit az utcán látok.
 
Mit lát az utcán?
 
Naponta három órát utazom, mivel a 18. kerületben lakom, így keresztülmegyek bkv-val az egész városon. Látom az emberek viselkedését, hallom a beszélgetéseiket. A közmondásos magyar széthúzás Budapesten kulminálódik. Csak a közös ellenségkép tudja hosszabb távon összerántani az embereket.
 
Nagy a város, elveszik benne az egyén, atomizálódunk... ezek az ismert jelenségek alkotják a diagnózist?
 
Nem. Úgy gondolom, a nevelődésben a médiának kiemelkedően nagy hatása van, és ez a fővárosban érvényesül a legjobban. A politikai erők pedig nem ellenfelet, hanem ellenséget látnak egymásban, a csatározásnak pedig a média hatalmas terepet biztosít. A köznevelés irányítása is ehhez a légkörhöz kötődik, amit aztán az oktatásban meg is érzünk. A döntések, az irányvonalak kialakítása nem konszenzusos alapon történik, így a politikai irányváltással minden előbbi megy a kukába. Így nem lehet eredményeket elérni sem a nevelésben, sem pedig az oktatás terén. Évtizedekben, emberöltőkben kellene gondolkodni, nem pedig kormányzási ciklusokban. 
 
Kik tanítanak etikát?
 
Kevesen vannak, akiknek felsőfokú szakvégzettsége van. Második éve, hogy kötelezően választani kell a hittan vagy etikaoktatás között a diákoknak. Bár vannak szép számban végzett etika szakos tanárok, az iskoláknak a megemelkedett pedagógus óraszám miatt ésszerűbbnek tűnt a meglévő pedagógusaikat beiskoláztatni, mert ezzel órákhoz tudták juttatni őket. Így jelenleg 75 százalékban a 60, illetve 30 órás tanfolyamokon jogosítványt szerző pedagógusok látják el ezt a feladatot. A kollégák közül többen, akik ilyen felkészítés után kerültek a mélyvízbe, azt írták, hogy nagyon kevésnek érzik ezt. A jelenlegi szabályozás értelmében ezek a képzések egy idő után nem lesznek elegendőek a tantárgy tanításához. Vagy azoknak kell majd felsőfokú végzettséget szerezniük, akik most tanítanak, vagy be kell majd engedni az iskolákba a diplomás etika tanárokat. Nem lesz könnyű az iskolaigazgatók helyzete. Én földrajz-etika szakos vagyok. Ha nem lennék igazgató-helyettes, nem biztos, hogy meglenne a 26 órám, egy nagy, húsz osztályos gimnáziumban.
 
 
A felmérést bemutató előadása után valaki megkérdezte: nem lenne-e jobb, ha az osztályfőnökök tartanák ezt az órát?
 
De, az lenne a legjobb, én lennék a legboldogabb. Az osztályfőnök ismeri legjobban az osztályát. Viszont ez azt jelentené, hogy szinte mindenkit be kellene iskolázni egy tantestületből. Nem tudom megmondani, milyen jövő vár erre a tantárgyra. Erkölcsi kérdésként is felmerülhet, hogy iskolázzunk-e be valakit olyan szakra, amit nem biztos, hogy később használni tud. A tanárok leterheltsége nagy, idejükbe nem nagyon fér bele az újabb diplomaszerzés, legalább ötven órás a munkahetük. S ha rá is adja a fejét valaki, mi a biztosítéka, hogy mire végez, még létezni fog a tantárgy? Ne értse félre. Nem akarok negatív lenni. De nincs a jelenlegi koncepció mögött konszenzus, ezért bármi elképzelhető ezen a téren. 
 
Jó, ha két más világnézetű tanár mást tanít etikán?
 
Semleges értékrend nem létezik. Egy állami iskolában is értékeket közvetítünk, nem pedig véleményeket mondunk. Probléma a politikai megosztottságnál adódik. Ebben az országban két nagy világnézet van, egy liberális és egy keresztény, s a kettő ördögként tekint egymásra. A gyerek viszont a családból hozza a véleményét, s nincs rálátása a világra. Ezeket kell megpróbálni összefésülni: eljátsszuk, végigvezetjük egy-egy gondolat következményeit egy-egy etika órán. S kiderül, hogy mégiscsak van az emberben egy ősi normarendszer, ami vele születik, és ez mindenkiben megvan, világnézettől függetlenül. A másik, ami ősi és benne van az emberben, az a szeretet: szeretni akarunk és szeretve akarunk lenni. Ezekre kell építeni, nem a politikára. Csak ma nagyon át vagyunk politizálva, főleg Budapesten. Egy tantestületben is mély törésvonalak tudnak létrejönni.
 
Itt is?
 
Itt nem. Egy jól felépített egyházi iskola – és szerintem a miénk ilyen – a béke szigete, ahol közös a tantestület értékrendje. Amikor a nyolcadik kerületben tanítottam, ott nem így volt. De mivel azt az iskolát is akkoriban nagyon jól összerakták az igazgatói, békesség volt a testületen belül. Én keresztény értékrendet vallva teljesen elfogadott tagja voltam a tantestületnek. Egyik kedvenc kolléganőm pedig meggyőződéses kommunista volt. Mégis örültem, ha ő tanította az osztályaimat, mert nagyon tudta szeretni a gyerekeket.
 
 
Rosszabbak a mai gyerekek, mint a régiek, akár magatartásbelileg, akár a képességeiket tekintve?
 
Nem, csak mások. Egyszer azt mondtam az édesanyámnak: soha nem fog tudni annyit változni a világ, mint az ő gyerekkora és az én gyerekkorom között – ő ugyanis a húszas években született. Öt-hat éve bocsánatot kértem ezért a mondatért, ugyanis rájöttem, hogy az én gyerekkorom és a mai gyerekek kora közt még nagyobb változás történt. A „bezzeg az én időmben”, meg a „milyenek a mai fiatalok” generációs problémái mindig megvannak. 
 
A mai diákok teljesítménye viszont egyértelműen gyengébb. Sokkal több információ bombázza őket sokkal több csatornából. Kíváncsiak, érdekli őket a világ, nem tudnak nemet mondani, éjszakába nyúlóan nyomogatják a kütyüiket, s nem tudnak megfelelőképp regenerálódni. Emellett kiskoruktól kezdve mozgásszegények, így sok a magatartás-zavaros gyerek, akikkel nem tud mit kezdeni az oktatási rendszer. Ott vannak a „diszesek”, akiknek problémája ismét csak visszavezethető a kisgyermekkori mozgáshiányra is; és még sok egyéb problémával küzdő gyerek kerül be az oktatás rendszerébe. Az iskola viszont nem alkalmas rá, hogy minden problémát megoldjon. Emellett túl sokat is akarunk megtanítani úgy, hogy nem tudjuk biztosítani a tudás megszilárdításához szükséges időt és óraszámot. Ez előhozza a tanulási problémát, a sikertelenséget, a kudarcokat. Gondoljunk bele: egy kezdő gimnazista „munkahete” otthoni tanulással együtt körülbelül ötven óra!
 
Skandináv modell? Vagy az oktatás praktikus fordulata: Mátyás király helyett pénzügyi ismeretek?
 
Nem jó más modelleket majmolni. A finnek sem egyik napról másikra váltották meg a világot. A magyar oktatásnak ráadásul nagy hagyományai vannak, amit nem kéne kidobni az ablakon. Rengeteg olyasmit tanítunk, amire nincs szükség, de rengeteg olyasmit is, amire szükség van. Egy rendszert nem lehet egyik napról a másikra a feje tetejére állítani, változtatni csak lassan lehet. Nem lehet kisöpörni mindent azzal, hogy majd jönnek az új dolgok. Sok az információ, felgyorsult a fejlődés, de nem vagyok biztos abban, hogy ugyanilyen tempóban ezeknek be kell szivárogniuk a közoktatás rendszerébe. Nem kellene a gimnáziumból egyetemet csinálni, az általános iskolát pedig meg kellene tartani az érdeklődés felkeltésének színtereként. Tudásom akkor van, ha a sok ismeretem között az összefüggéseket meg tudom látni. A tudás megszerzéséhez pedig kinek-kinek a maga tempója szerinti időmennyiségre van szüksége.
 
 

Összesen 13 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Egyetértek Körmendy Károly által megfogalmazottakkal és feltétlen szükséges lenne a tananyag bevezetése, amely az általa említetteken túl elősegíthetné a megfelelő vitakészséget. Nem ártana a tantárgyból a médiamunkásoknak vizsgát tenni.

"Horn Gábor oktatáspolitikus azt hangoztatta: reprezentatív kutatások szerint a lakosság 65 százaléka gondolja magát valamely egyházhoz tartózónak, és 35 százaléka ateistának. Nagyon kevés országban van arra példa, hogy szerves részévé válik az oktatásnak a hitoktatás - mondta. A mostani lépés oda vezet, hogy egy 10-12 éves gyereknek döntenie kell, hit- vagy erkölcstanórán vesz részt. Kinek az erkölcse, az etikája, kié lesz ez? Nincs közmegegyezés ebben, szerencsére - állapította meg, hozzátéve: szerinte a kormányzatnak nincsenek nevelési feladatai."
http://hvg.hu/itthon/20130302_..

Horn Gábor összekeveri a hittant az erkölcstannal. Továbbá az oktatást a kormánnyal. Nem a kormány oktat, hanem az iskolák, márpedig az iskoláknak kötelező a nevelés. Ebben az erkölcsösségre való nevelés is beletartozna. Úgy látszik egyesek úgy félnek az erkölcs témájától, mint az ördög a tömjénfűstől. Biztos jó okuk van rá.

Az etika nem a tiltásról szól , hanem az abszolut létről . A teljesség pedig VONZ , s csak azt "tiltja" , ami ettől a teljességtól eltérítene . Tehát AZ ÖN TÉZISE HIBÁS...

Az oktatáspolitikában nem árt azért megfontolni Heisenberg véleményét, aki szerint a régi porosz oktatási rendszer eredményes volt.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés