Budapest belvárosában bántalmaztak egy választópolgárt, aki a plakátrongálást kérte számon egy ellenzéki érzelmű önjelölt igazságosztón. Ezek mellett szinte szelíd dallamnak hat az a gyűlöletkórus, amely a Tisza mellett indulni bátorkodó bármilyen formációt körbeharsog. És engem aztán igazán nehéz kutyapártrokonszenvvel vagy Dobrev-rajongással vádolni, ugyanakkor a választás alkotmányos szabadságában megingathatatlanul hiszek. Nem úgy, mint azok a hangok, amelyek demokratikus hevülettel az Egy Szent Remény Pártjának kizárólagos áradását hirdetik. E példákban nem csupán az a közös, hogy elkövetőik páros lábbal, pőrén, pökhendi nyíltsággal tapossák a jogot.
Közös forrásuk a frusztráció, hogy meglehet, az áprilisi ütközet még sincs lefutva. Hogy a bőszen hirdetett világmegváltás, megeshet, megint csak elmarad.
Hogy lehet, a közvéleménykutatás kábító mákonya mögött más a valóság…
No de tekintsünk előre, hiszen három segítő kérdést ígértem. Három olyan jövőformáló témáról, amelyről hamarosan messzire mutató döntést hozunk a szavazófülkék rejtekében. Az első kérdés, hogy minden politikai és üzleti érdek felett álló értékként tekintünk-e a békére. Azaz elfogadjuk, hogy a szomszédunkban dúló esztelenség nem a háborús gépezet feneketlen táplálásával, hanem a tárgyalóasztalhoz kényszerített döntéshozók és okos kompromisszumok révén érhető el. A második kérdés, hogy hiszünk-e a családban mint a megmaradás, jövőnk és jóllétünk alapegységében. Abban, hogy a családok támogatása kiemelt feladata a mindenkori kormánynak.
A harmadik pedig, hogy a nemzet nagy közösségébe hajlandók vagyunk-e beleérteni a határon túli magyarságot is.